Egy dedikált könyv, egy ajándékba kapott festmény vagy egy kisebb dísztárgy is könnyen válhat az otthon féltett kincsévé. A relikviák azonban túlmutatnak önmagukon, hiszen mindig egy személyes történet fűződik hozzájuk. A téma kapcsán négy író beszélt ereklyéikről, amelyek felidézik bennük a múlt egy-egy szeletét, olykor személyes példaképüket.
Finy Petra
„A legkedvesebb dedikációim azokhoz a szerzőkhöz kötődnek, akik elindítottak a pályámon. Lackfi Jánostól például egy karácsonyi ajándékot dédelgetek, melyben néhány ünnepi verssel lepte meg barátait, egy külön nekik készített, merített papírra nyomtatott, sorszámozott kiadásban. Az enyémben János megköszönte azt a születésnapot, amikor többen ünnepeltük őt a Nyitott Műhelyben. A vékony füzetke borítójáról egy sámánmadárszerű lény bámul rám, mely számomra azt jelképezi, hogy akárhány könyvem jelent is meg azóta, János mindig óvó szemmel követi pályámat. Tóth Krisztina számos kedves dedikációja közül talán a legelső, ami nagyon közel áll a szívemhez: amikor ezt írta, még kötetem sem jelent meg. Hatalmas büszkeség volt, hogy mégis költőként tekint rám: „Sok szeretettel Petrának közös felolvasásunk alkalmából, Tóth Krisztina, 2005. február 25., Bp, Petőfi Irodalmi Múzeum.” Igaz, ezt még abban a világban írta, amikor az országot nem szakították szét kultúrharcok, és a múzeum neve kapcsán csupán az irodalom merült fel. Legkülönlegesebb relikviám azonban mégsem ez Krisztától, hanem egy másik „őrállat,” mely Lackfi János madarához hasonlóan őrzi a lépteim. Házunk egyik faláról egy gyönyörűséges fekete harkály figyeli-óvja a benne lakókat: egy csodálatos üvegablak, melyet Tóth Krisztina készített. Aki nemcsak a szavak költője, hanem a fényeké, színeké és az üvegé is.”
Szöllősi Mátyás
„Elsőként Térey János könyvei jutnak most eszembe, akitől jó néhány dedikált kötetem van, például a 2009-ben megjelent Jeremiás avagy Isten hidege című dráma, amit a Nemzeti Színház is játszott. Pont az említett évben csatlakoztam ahhoz a Hold utcában, a Csarnok Vendéglőben péntekenként összegyűlő társasághoz, amelynek János is tagja volt. Egy ilyen fülledt este alkalmával írta alá a könyvet. Nagy hatással volt rám a szöveg, a társadalomábrázolás, maga az alapötlet, a kíméletlen nyelv, amit használ, amiben ugyanakkor erős költőiség, rengeteg finomság is van. Ha ránézek erre a kötetre, eszembe jutnak az együtt töltött estéink, a sok parázs téma, a viták, a nevetés, és az, hogy más felfogású, alapállású emberek hétről-hétre várták a találkozást, hogy megtalálják a közös hangot.”
Orcsik Roland
„Több szálon kötődöm a dolgozószobám falán függő Kézfeszület című, nekem dedikált fényképkorrekcióhoz. A kiváló újvidéki képzőművész és költő, Maurits Ferenc alkotása egy olyan eseményt örökít meg, amelyen én is jelen voltam: pár éve a kishegyesi Dombos Fesztiválon Domonkos István volt a meglepetésvendég. Engem ért a megtiszteltetés, hogy szóra bírjam a Mestert a színpadon. Domonkos „Domi” István költészete, prózája, zeneművei, kollázsai már igen régóta foglalkoztatnak, a doktori disszertációmat is róluk írtam. A Svédországba emigrált Domival ritkán lehet találkozni, nemcsak a repüléstől, a nyilvános szerepléstől is ódzkodik. A főszervező Virág Gábor a lelkemre kötötte, ne kotyogjam ki senkinek a tervet, az utolsó percig bizonytalan, nem fogja-e Domi lemondani az eseményt, amely nem is került rá a hivatalos programra. Fű alatt terjedt a hír, hogy remélhetőleg összejön a buli. Végül nemcsak Domi jelent meg, hanem az egykori Új Symposion folyóirat szerzői, így Tolnai Ottó, meg akik azóta már nem élnek, például Böndör Pál. És nem pusztán a generációs csapat, hanem a saját korosztályomhoz tartozó írók, kritikusok, például a gyakran eltűnő Aaron Blumm, Bencsik Orsolya, valamint az első publikációjuk előtt álló fiatalok is. Akik nem tudtak eljönni, azok gondolatban voltak velünk. Megtörtént a csoda, hiszen a délszláv háború, a kölcsönös sérelmek, a létbizonytalanság okozta szétszóródás ellenére nagy nehezen sikerült megszervezni azt, ami az utóbbi évtizedekben lehetetlennek tűnt: részt vettünk a közös lakomán. Ez a rendhagyó találkozás a Kézfeszület vörös-feketén világító metszéspontja.”
Darvasi László
„Amikor a Trapiti című mesekönyvem közel húsz évvel ezelőtt megjelent, elkezdtem vele járni az országot. Jöttem-mentem az iskolákba, rendezvényekre, a gyerekek meg folyton kérték, hogy dedikáljak nekik. Hogy írjam alá az ellenőrzőjüket meg a tornafüzetüket. Mire én egyszer csak azt gondoltam: akkor ők meg írják alá a Trapitit, amit ők örömmel megtettek. A következő iskolában aztán újra kértem a gyerekeket, hogy szignózzák a könyvet, és ez így ment tovább éveken át, mára pedig több ezer aláírás borítja a lapokat. Úgy gondolom, ilyen könyv nincs még egy Magyarországon. Volt amúgy olyan iskola, ahová később is elmentem, mire a tanárnő belenézett a könyvbe, és meglátva az aláírásokat, azt mondta: „Te Laci, ezek már mind elmentek”. Szóval van olyan dedikálóm, aki már a harmincon is túl van. A meséim amúgy nem állnak meg a Trapitinél. A legújabb könyvemet, a Pálcika, a detektívet egy régi ismerősöm hétéves kisfiával, Samuval írtam a karantén alatt. Én mindig küldtem neki egy részt, ő meg javított. Aztán megint küldtem, ő megint javított. Ha viszont egy nap tíz oldalnál kevesebbet küldtem, akkor megdorgált. Ő volt az én kis lektorom.”
