– Ha egyszer ki lehet majd ásni Hadrianus palotáját, milyen jelentős felfedezésre számíthat a nagyközönség?
– Kezdjük azzal: remélem, a palota még jó darabig nem bukkan fel – bármennyire furcsán hangzik ez egy régész szájából. De jelen pillanatban az épületnek az használ a legjobban, ha ott marad, ahol van. A föld alatt.
– Azt hittem, minden régésznek szenvedélye az ásás.
– Az igazság az, hogy minden épületromnak gondot jelent, ha kikerül a föld alól. A palotát a jelen technikával különben is nagyon problematikus lenne kiásni, miközben a feltárás valószínűleg roncsolná is. Budapesten így is elég római kori emlék található, melyet a nagyközönség egyáltalán nem vagy csak kevéssé ismer. A Flórián téren láthatóak például a légiótábor különböző részletei, ezek közül kiemelkedik a Fürdő Múzeum (a tér aluljárójában tekinthető meg). Ezenkívül vannak amfiteátrumaink, a polgárváros romkertje (az Aquincumi Múzeum területén), és a városrészeket összekötő vízvezeték pillérsora is itt található. Mindezek fenntartása, működtetése és hasznosítása rengeteg feladatot ad múzeumunk munkatársainak, illetve a fenntartóknak, tulajdonosoknak. Szóval van elég látnivaló.
– De a palota feltárása nem szolgálna újabb információkkal, történetekkel?
– A meglévő emlékek megfelelő hasznosításával bőven ki lehetne elégíteni azt a tudásigényt, ami ma az emberekben a római korról él. Nem hiszem, hogy ezt kizárólag a palota tudja kielégíteni. Nagyon örülnék, ha az emberek hasonló lelkesedéssel szeretnék megnézni az amfiteátrumokat vagy az aquincumi polgárváros romjait. A múzeumunk pont arra törekszik, hogy ezekre a területekre minél több figyelem forduljon. Ha így sikerül megértetnünk velük, hogy miért fontos Budapest római öröksége, akkor ehhez nem hiszem, hogy feltétlenül szükséges a palotát a föld alól kiásni.
– Ez az edukációs szempont. És tudósként sem piszkálja a fantáziáját, mit rejt az épület?
– Persze, régészként engem is roppantul érdekelne, hogy tudományos szempontból mit lehetne megtudni a feltárással, de végiggondolva az elmúlt százhúsz év régészeti tapasztalatát, vagyis, hogy mi történik egy emlékkel a feltárásától a bemutatásig, azt kell mondanom, a feladatunk elsősorban a régészeti és a kulturális örökség megóvása. Vagyis alapvetésként nem a látogatók, hanem az épületek érdekeit kell nézni, azokat ugyanis mi is csak „kölcsönbe kaptuk”, kötelességünk a lehető legjobb állapotban továbbörökíteni az utókorra, ami megmaradt. A régészeti örökség olyan, mint az ásványkincs: ki lehet aknázni, de idővel el fog fogyni. Nem termelődik újra. Nem lehet újat „ültetni”.
– És mi történik akkor, ha egy építkezés során kerülnek elő régészeti emlékek?
– Mivel korábban az építkezéseken nagy ütemben tűnt el a régészeti örökség, ezért borzasztóan meg kell gondolni azt, hogy egyáltalán mit érdemes és szabad feltárni, és mit kell megóvni a következő generációk számára úgy, hogy közben a város is fejlődik. A jogszabályok már precízen szabályozzák az úgynevezett „megtartandó emlékeket”, vagyis az épített régészeti örökséget lehetőleg helyben kell hagyni egy építkezés során. Ezért épüljön fölé bármi, egy lakópark, egy irodaház, egy mélygarázs vagy egy logisztikai központ, az emléket vissza kell temetni a földbe, vagy inkorporálni kell az épületbe, tehát valamilyen építészeti megoldással elkerítve meg kell őrizni azt. A lényeg, hogy mindig az örökség érdekét kell nézni, és a legjobb állapotban hagyni az utókorra. Ha pedig valamit mégis feltárunk, azzal évtizedekig, sőt évszázadokig foglalkozni kell.
A palota kiásását például arra az időre kell hagyni, amikor már minden feltétel adott lesz, hogy megfelelő módon be lehessen mutatni. Az sem gond, ha ez száz év múlva következik be. Akkor is lesznek régészek, és lesznek látogatók, ráadásul a feltárások technikája is sokat fejlődhet még. Budapesten amúgy most is rengeteg ásatás folyik. Mi januártól decemberig terepen vagyunk, és hatalmas mennyiségben termeljük a régészeti információt és leletanyagot. A jelen pillanatban – némi túlzással – azt sem tudjuk, melyik ásatásra szaladjunk.
– Legutóbb mit találtak Óbudán?
– A Bécsi úton most fejeztük be egy hatezer négyzetméteres terület feltárását, ahol 2400 római kori sírt fedeztünk fel. Rövid idő alatt így olyan mennyiségű információval gyarapodtunk Aquincum római népességéről és az ókori mindennapokról, hogy annak feldolgozása évekig is eltart – és amit a palota feltárásából nagy valószínűséggel sosem tudtunk volna kinyerni. Mindez nem azt jelenti, hogy a feltárt anyagot most egy laboratóriumban fogjuk hosszasan elemezni, hanem közben megyünk az újabb ásatásokra. Nem kell tehát feltétlenül a palotát feltárni, hiszen a jelen ásatásaink során annyi információval szembesülünk, és olyan ütemben, hogy lassan újraírhatjuk Óbuda római kori történetét.
– És mi a helyzet egy olyan városban, amely még több régészeti lehetőséget kínál? Pompeji például biztos számos kincset tartogat.
– Pompeji kapcsán állandó vitát jelent az épületek feltárása, pláne, hogy a város kevesebb mint egyharmada még nincs is felkutatva. Mindeközben persze naponta hallani arról, hogy a feltárt épületek dőlnek össze, a mozaikok megsérülnek, és restaurálni kellene azokat. Az olaszok ezért rettenetes pénzeket pumpálnak pályázatokból, európai uniós támogatásból arra, hogy megőrizzék az épületek állagát, ugyanakkor nyomás nehezedik rájuk, hogy tárjanak fel új területeket is. Ez a dilemma tehát náluk is létezik.
– Tegyük fel, ötven-száz év múlva kiássák a palotát. Milyen eszközökre lenne ehhez szükség?
– Nem bocsátkoznék jóslatokba. A régészet mint tudományos műfaj már százötven éve létezik, a feltárás módszertana pedig állandóan változik. Ki gondolta volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt, hogy egyetlen fogból meg lehet határozni, ki honnan származik? És ki sejtette harminc-negyven éve, hogy lesznek majd izotópos meg DNS- vizsgálatok? Vagy, hogy radarral fogjuk pásztázni a talajt a benne rejtőző emlékek kimutatásához? Ma ezek már bevett gyakorlatok a régészetben. Persze, ha egy épületet a maga valójában szeretnénk látni, ahhoz ki kellene ásnunk, ami viszont önmagában is roncsolja a feltárandó anyagot. Ezért mi abban reménykedünk, hogy a jövőben a tudomány olyan „sebesülésmentes” módszerek irányába fejlődik, amely egyre kevesebb ásást tesz szükségessé ahhoz, hogy információhoz jussunk. Akkor remélhetőleg már a felszínről tudjuk detektálni a föld alatt rejtőző épületek pontos alaprajzát vagy korát. Ez egyébként részben már ma is lehetséges.
– Mit lehet tudni jelenleg a palotáról?
– A teljes kiterjedését még most sem ismerjük. A központi épület körülbelül ezer négyzetméteres, de a kollégám, dr. Havas Zoltán, a palota kutatója hét hektárra becsüli a nagyságát. Ekkora területen helyezkednek el azok a további épületek, melyek a palotakomplexumhoz tartoznak, többek között a gazdasági és őrségépületek. A többiről azt sem tudjuk, hogy megvannak-e még. A XIX. században, a Hajógyári-építkezések idején sok kár keletkezett a falakban, és bár akkoriban a főépület romjait a nagyközönség is megnézhette, a XX. századtól erre már nem volt lehetőség. Úgy vélem, egy újabb megtekintéshez még jó pár évet várnunk kell.