Idegen és vezető

Egészen különös élmény volt házigazdaként megmutatni a végre kiérkező családnak (anyósomnak és anyámnak) a várost. Alig bécsiekként az egyáltalán nem bécsieknek. Persze ők is jártak már itt néhányszor, van némi fogalmuk a császárvárosról, de ez az idegenvezetés most mégis egészen más. Hiszen most a majdnem-otthonunkat mutattuk meg nekik, amely így az ő majdnem-otthonuk is lesz, mert majd ide kell jönni unokát nézni, családi életet élni, megbeszélni a dinasztia forgó ügyeit, vagyis hogy úgy mondjam, mi voltunk az igazi nevezetesség, és nem a Hofburg.

Persze azért ami tudást eddig összekapartunk, azt megpróbáltuk megosztani, kezdve a kedvenc olasz éttermünk utolérhetetlen pizzájáig, amit egyébként onnan lehet felismerni, hogy fürtökben állnak előtte a biciklis és robogós futárok, mert annyi a rendelés. És persze a már feltérképezett játszóterekig, ahol Dusi megmutathatja legújabb trükkjeit, már azon túl, hogy mennyit nőtt az elválás óta, és mindenbe azt is belefűzni, hogy a csipkés tornyú Szent István-székesegyházat (Stephansdomot) a XII. században építették. Persze jó lett volna készülni, és izgalmas adalékokat összegyűjteni épületekről, terekről, sarkokról, ahol a történelem randizott a végzettel.

Volt már sok idegenvezetésben részem, lelkesben és gépiesben, amatőrben és profiban egyaránt, megragadni azonban mégis egy ragadt meg igazán bennem. Valamikor (mérhetetlenül sok évvel ezelőtt, egy másik galaxisban) Rómába hívtak néhány újságírót, hogy Hiller István ünnepélyesen bejelenthesse: nekünk is van egy Botticellink. Az esztergomi freskóról van szó, amely azóta is vita tárgya, de a világszenzáció kissé elhalkult. Ahogy nálunk szokás, előbb botrányba (a felújításhoz méltatlan körülmények), majd totális közönybe (évek óta nem hallottam felőle semmit) fulladt. De nem ez volt a római utazás fénypontja, hanem az, hogy másnap Hiller idegenvezetésével megnéztük a várost. Hirtelen kiderült, hogy a politikusi álca mögött egy felkészült, sztorizós történész áll, aki ontotta magából a kulturális, történelmi adalékokat. Már nem is újságírók voltunk, hanem tanítványok, ő pedig a professzor, aki a sétáló görögök módjára veszi át velünk a tananyagot. Még az ellenzéki lapok munkatársai is csak bámultak (a bonyolultabb és fogós kérdésekre is tudott válaszolni), őszintén szólva nem ehhez voltunk szokva. Egy ilyen okos ember miért áll politikusnak, tették fel a költői kérdést, ami kábé azt jelentette, hogy még inkább tudnának lelkesedni, ha Hiller nem abban a táborban focizna. Ennél szebb bókot szerintem azóta sem érdemelt ki ellenoldali politikus.

Nekem szerencsére sosem voltak hasonló gondjaim, én a Kárpátok Géniusza óta be vagyok oltva rajongás ellen, képtelen vagyok lelkesedni politikus iránt, annak örülök, ha csöndben teszi a dolgát (ami azt jelenti, hogy évek óta alig van okom örömre). Viszont azóta is őrzöm az akkori római történeteket, azt az érzést, hogy a város hirtelen ismerőssé válik, összeállnak a tudás mozaikjai. Azóta nagyon sok minden megváltozott. Nem azt mondom, hogy Hiller volt az utolsó okos ember a parlamentben, az utolsó civil, de azt már igen, hogy Kukorelly volt az, akiről még bizonyítottan lehet tudni, hogy látott már – olvasott, írt – könyvet közelről. (Rendben, ez L. Simonról is elmondható, de nagyon küzd azért, hogy ezt az érzést levetkőzze.) És nem azért ütötte fel, mert azzal bármilyen terve volt a másnapi sajtótájékoztatón. A műveltség szó eleve képlékennyé vált, az meg pláne idejétmúlt badarsággá, hogy a minket képviselő ember tán legyen jártas ebben, mert akkor esetleg tovább láthat az orránál. A mai politikus legfeljebb a politizálásban lehetne idegenvezető, abból meg valahogy nem kérek: nap mint nap érzékelem.

És nem is azt mondom, hogy csak nálunk ilyen a szakma, hiszen a brazil Bolsonaro mellett a mieink kifejezetten agytrösztöknek tűnnek, bár akad néhány erősebb jelentkező, aki azért benevezhetne a versengésbe. Szóval rég letettem róla, hogy én valaha tanulhatok még politikustól, de még civilben sem, egy jó kis disznóvágás vagy pacalozás mellett, vagyis „hazai pályán”, pedig hát innen is be lehetne barangolni a kultúra széles tájait (olvassanak csak Cserna-Szabót, Dragománt vagy Váncsát). Ami elleshető lenne ilyenkor, az vagy a kínos macsóság, vagy a fentiek szinte már elismerésre méltó hiánya.

Félő, hogy nekünk már nem adatik meg nemhogy a filozófus államférfi (ezen már Platón is fájdalmasan röhögne), de még a látszat ideája sem. Bele kell törődnünk, hogy a politikus pusztán politikus marad (ami egyesek szerint jó jel, hiszen professzionalizálódott a szakma, nem műkedvelők végzik, mint a rendszerváltás után – hát köszönjük), és így is kell kezelnünk őket: a szülők megértésével a vásott kölykök iránt.

Jobb is, ha a mi Bécsünket mutogatjuk tehát és nem a Lázárét, hiszen épp azért jöttünk ide, hogy megint és újra a saját szemünknek higgyünk. Hogy megszólítson a másik, kérdőre vonjon, szembesítsen, dolgozzon bennünk, írja át és ne lovagolja meg az előítéleteinket. Sokak szerint ezzel kezdődik a kultúra. Nálunk lassan itt ér véget.