Mészárosné, aranyvirág

Most az van, hogy mutatni kell a vagyont. Úgy tenni, mintha lenne. Hintáztatni a darun lógó széfet a bulvárriporter kamerája előtt, megjáratni a magángépet Budapest és Eszék között - 24 órán belül kétszer is, ha az kell ahhoz, hogy észrevegyék. Új feleség, új ház(ak), új háztartás. Minél drágább(nak látszik) annál jobb. Amiből az is következik, hogy lesznek még hasonló mutatványok álomesküvővel, világra szóló lakodalommal, minden részletében megkomponált és a lakossági szektorral a közösségi média meg a sajtó útján megosztott nászúttal, gondosan adagolt hálószobatitkokkal.

Van ennek értelme egy választási kampány előfutamában, amely kampány nagy valószínűséggel a lopott holmiról és annak hollétéről fog szólni? Van hát: minél fényesebben csillognak a karátok Mészárosné nyakán, ujján meg ahol még hordja, annál inkább homályban maradhat az arany tényleges tulajdonosa. Ezért fogja az ifjú pár két kézzel szórni a mannát, részben csak úgy, örömre, részben a nép közé, jóságos mecénásként. Azt teszik, ami a dolguk; ami minden stróman dolga, mióta világ a világ: eljátsszák, hogy a sajátjukat szórják. Ez a szerepük, erre szerződtek. El fog menni rá úgy 1-2 milliárd a választásokig. Soknak tűnik? Mihez képest? A 400 milliárdhoz, ami a papírokban van? Vagy a több ezerhez (hiszen nem csak egy stróman van, és nincs is minden lepapírozva)?

Amúgy, ha valakit érdekel, mennyije van valójában Lőrincnek, kérdezze meg a feleségét – már úgy értem, hogy azt a hölgyet, aki a felesége volt a felhalmozás időszakában -: pontosan annyija, amennyit Kelemen Beatrix hazavitt. Minden más csak színház. És éppen az, hogy megéri eljátszani (kerül amibe kerül), bizonyítja a kiinduló tételt: valakinek most nagyon fontos lett, hogy a felcsúti szomszéd tűnjön az elhordott közjavak valódi tulajdonosának.