Előfizetés

Mészárosné, aranyvirág

Most az van, hogy mutatni kell a vagyont. Úgy tenni, mintha lenne. Hintáztatni a darun lógó széfet a bulvárriporter kamerája előtt, megjáratni a magángépet Budapest és Eszék között - 24 órán belül kétszer is, ha az kell ahhoz, hogy észrevegyék. Új feleség, új ház(ak), új háztartás. Minél drágább(nak látszik) annál jobb. Amiből az is következik, hogy lesznek még hasonló mutatványok álomesküvővel, világra szóló lakodalommal, minden részletében megkomponált és a lakossági szektorral a közösségi média meg a sajtó útján megosztott nászúttal, gondosan adagolt hálószobatitkokkal. Van ennek értelme egy választási kampány előfutamában, amely kampány nagy valószínűséggel a lopott holmiról és annak hollétéről fog szólni? Van hát: minél fényesebben csillognak a karátok Mészárosné nyakán, ujján meg ahol még hordja, annál inkább homályban maradhat az arany tényleges tulajdonosa. Ezért fogja az ifjú pár két kézzel szórni a mannát, részben csak úgy, örömre, részben a nép közé, jóságos mecénásként. Azt teszik, ami a dolguk; ami minden stróman dolga, mióta világ a világ: eljátsszák, hogy a sajátjukat szórják. Ez a szerepük, erre szerződtek. El fog menni rá úgy 1-2 milliárd a választásokig. Soknak tűnik? Mihez képest? A 400 milliárdhoz, ami a papírokban van? Vagy a több ezerhez (hiszen nem csak egy stróman van, és nincs is minden lepapírozva)? Amúgy, ha valakit érdekel, mennyije van valójában Lőrincnek, kérdezze meg a feleségét – már úgy értem, hogy azt a hölgyet, aki a felesége volt a felhalmozás időszakában -: pontosan annyija, amennyit Kelemen Beatrix hazavitt. Minden más csak színház. És éppen az, hogy megéri eljátszani (kerül amibe kerül), bizonyítja a kiinduló tételt: valakinek most nagyon fontos lett, hogy a felcsúti szomszéd tűnjön az elhordott közjavak valódi tulajdonosának. 

Sztornó

Ön mit támogatna inkább az Európai Unió helyreállítási alapjából? Azt, hogy szegény vidéki gyerekeknek hozzanak létre iskolabusz hálózatot, vagy inkább azt, hogy a főváros és az elővárosok több új HÉV-szerelvényt kapjanak? Lehet ez a szembeállítás mégoly önkényes és akár szakmaiatlan is, de talán plasztikus példa arra, hogy az uniós forrásokat beosztani klasszikusan „zéró összegű játék” – mivel minden fontos célra úgysem jut pénz, valamire csak úgy lehet adni, ha másra nem, vagy kevesebb jut. Főleg, ha a tervekre is sokkal kevesebb végül a pénz, mint ahogy eredetileg kalkuláltak. Mert a magyar kormánnyal ez történt. Igaz, máig nem teljesen világos a fordulat oka: a kormány eredetileg még 2511 milliárd forintnyi vissza nem térítendő támogatással és 3382 milliárd forint hitellel is számolt, hogy aztán váratlanul meggondolja magát, és nagyvonalúan lemondjon az utóbbiról. A kabinet makrogazdasági érveket hangoztat (vagyis időközben rájöttek, hogy – kétségtelenül sok más tagállamhoz hasonlóan – azért nem vesznek fel hitelt, mert nincs rá szükség, és nem akarják feleslegesen eladósítani az országot). De mivel nincs róla információnk, hogy az ország makrogazdasági helyzetében április 23. és 24. között radikális változás következett volna be, ennél azért mégiscsak illene részletesebb magyarázatot adni. A lényeg azonban nem is ez, hanem hogy - mint tegnapi cikkünkből is kitűnik - a radikálisan megkurtított magyar fejlesztési elképzelések 1600 milliárd forinttal kevesebbet tartalmaznak már az egészségügy és a felsőoktatás modernizációjára, digitalizációra. Az utóbbi kettőt nevesítő programok egyszerűen el is tűntek a Brüsszelnek kiküldött végleges verzióból, és a szöveg átolvasása után olyan „apróságok” is kiderülnek, mint hogy az írás elején említett iskolabusz hálózatot szintén törölték. Persze ez még így is rengeteg pénz, és látványos fejlesztéseket tesz lehetővé, de sokadszor kell rezignáltan megjegyeznünk: ismét a fejünk fölött döntötte el a kormány, hogy hogyan lesz nekünk jobb, ha élünk a támogatással.

Tulajdon-fosztás

Egy évvel a választások előtt lehet, korainak tűnik azon gondolkodni, mit tud tenni az ellenzék, ha a IV. Köztársaságnak újra meg kell szerveznie a parlamentáris demokráciát. A jogállam újjáépítése egy új alkotmány elfogadása után sem lesz egyszerű. Tekintsük az Orbán-rendszert minden ízében alkotmányellenesnek, s kezdjük újra a rendszerváltást? Lehet, de arra egyetlen példát, az 1989-90-est találjuk, hogy ez békés úton is megtörténhet. Forradalmat nem lehet csinálni, a békés átmenethez pedig hiányzik a regnáló hatalom belátása, hogy megbukott, mert elveszítette a társadalmi többség támogatását. A Fidesz a végsőkig ragaszkodni fog bebetonozott hatalmi pozícióihoz.  Ám ha eljutunk is a IV. Köztársaság küszöbéig, ott belebotlunk a HVG-s publicista Tóta W. Árpád kérdésébe: "kinek adják vissza a szajrét"? A "szajré" az utóbbi tíz évben magántulajdonba, a NER "új középosztályának" kezébe került közvagyon. A jogállami rendszer - a IV. Köztársaság is - a kapitalizmus alapértékén, a magántulajdon érinthetetlenségén kell nyugodjon. Ezt a sérthetetlenséget - kötött határokig - még a “létező szocializmus” is elismerte, amely a köztulajdon elsődlegességét hirdette, főként, ami a termelőeszközök tulajdonlását illeti. Hogy mire jutottunk vele, ismert. A termelőeszközök társadalmasításának forradalmi céljából államosítás lett, s miután az állam továbbra is elvont konstrukcióként lebegett a közösség feje felett, így az állami (köz)tulajdon is a felhőkbe vonult. A mindenki tulajdona a senki tulajdona lett, meg is lopta mindenki, aki tehette. De ez félig még elmélet. A gyakorlat megválaszolatlan, de legfontosabb kérdése: ki kezelje, s kinek felelősen a “közösségi” tulajdont? A menedzsment tőkekezelése (Nyugaton), a jugoszláv munkás-önigazgatás (a lázadó Keleten) nem oldott meg semmit. Nyugaton a magántulajdonban centralizálódó  tőkét legfeljebb arra tudta rákényszeríteni a jóléti állam, hogy kiegyezzen a liberális parlamentarizmussal, amely utat nyitott a szabad gyarapodás előtt. Ez a társadalom és tőke közötti kiegyezés - a német szocdem párt 1969-es bad godesberg-i kongresszusa nyomán, amely lemondott az osztályharc forradalmi módszereiről - intézményesítette ugyan a világháború utáni békés felvirágzást, egyenlőbbé tette a nemzeti jövedelem elosztását, de a kapitalizmus lényegén nem változtatott. A lényegen nem változtatott a “létező szocializmus” sem: az államkapitalizmus itt teljessé tette a politika uralmát a gazdaságban is, gúzsba kötötte a tőkét, és kitermelte azt a bürokrata réteget (az új osztályt), amely - esetlegesen jól vagy csapnivalóan - kezelte. Ami a mát illeti: most már az egyetemeket újra lehet államosítani, vagy meg lehet őket hagyni egy kiegyensúlyozottabb kuratóriumi rendszerben. De mit kezdjen a IV. Köztársaság a gyárakkal, üzemekkel? A NER jogtalan jogával magántulajdonba került termelő eszközökkel? Demokrata oligarchák kezére adja őket? Ez etikailag vállalhatatlan. Munkás-önigazgatás, dolgozói részvény? Egyszóval: ki kapja meg “a szajrét”?