Előfizetés

Debreczeny György: kiolvasni a múltat jövendőt

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2021.05.22. 12:22
Thomas Bernhard
Fotó: BARBARA PFLAUM / AFP - Imagno
                                                                 Thomas Bernhard nyomán ne kövess engem ne kövess engem borzongva a szélben szederbokrok között betegen részegen üres házakba megyek én kiolvasni a múltat jövendőt csillagom a ház mögött áll és reszket az estben éber akarok lenni most amikor a madarak szétrebbennek a halottról s a halottsiratóról semmit sem tudok ne kövess engem a temetőbe hideg falakból ezredévek halottai rajzanak elő házam a csillag előtt áll aludni akarok most amikor leszáll a fekete madár és tartsd a pofád sötét lépcsőkön ne kövess engem ódon dalokban és megtört szemekben havat kavar fel az északi szél maradj józan és tartsd a pofád sötét lépcsőkön ne kövess engem a tehenek évszázadába az unalom emlékműve előtt feketén állnak sorba a napok a poros krónikák szomorúságát a könyvtárlépcsőkön ne kövesd ódon havat kavar fel az északi szél maradj csak a megtört dalokban megtört szemekbe ne kövess engem pár tyúk kapar kakas riad s egy óriás madár meredő lába seggbe rúg ha nem tartod a pofád hiányod máris pótolható a rabruhában megdöglik a lélek egy mondat amit egyszer hallottál csak vagy ültél a priccsen és olvastad egy könyvben de most ágyadnál senki sem áll a hold nyugtalanul függ a mennyezeten és te már nem kelsz föl többé nem keresed már a szavakat variációk csillagom rabruhában reszket az estben a teheneket a könyvtárlépcsőkön ne kövesd de meg se kövezd rabruhám csillog az estben a reszketés követ a könyvtárlépcsőket meg ne kövezzétek tehenek rabruhában reszket az est a tehenek a csillagok a könyvtárlépcsőkön a kövezetet kövesd de meg ne kövezz

Magyary Ágnes: A papucsférj

Magyary Ágnes
Publikálás dátuma
2021.05.22. 11:42

Fotó: Fortepan
Nem az volt a kérdés, hogy haragudni fog-e, inkább az: mikor fog az egész ügy kibukni. Végül a nyelvtan vitt a kárhozatba. Mindenkit. Legfőképpen őt. Egy rosszul ragozott ige. Mint valami hülye nyelvórán, ahol a tanuló már ezerszerre is összekeveri a podert a ponerrel. De senki sem kerülheti el a saját végzetét. Ahogy minden jel szerint ő sem, hiszen tulajdonképpen úgy szenvedett, mint Krisztus a keresztfán. Vannak ilyen típusú emberek – akik mindig szenvednek. Rútul és keservesen kínlódnak. Tulajdonképpen közben élvezik, de ezt semmi pénzért sem árulnák el. A felesége úgy vélte, a bajt orvosolandó a legegyszerűbb megszabadulni a káros elemektől. A káros elemek szerinte a férj nemkívánatos ismerősei. Voltaképpen az összes barátja és a nővére. A bátyjával nem sokat találkoztak, így róla nem alkotott véleményt a hitves, akinek legfőbb ismérve a határozott állásfoglalás volt. Persze csak az övé számított elfogadhatónak. Mert ha más tette, azt már károsnak vélte. Káros elemnek. Így aztán ő sohasem alkotott véleményt egyedül szinte semmiről, hanem inkább megkérdezte a feleségét. Egyszerűbb volt. Időt és energiát spórolt meg vele. Mert úgy kezdődött az egész, hogy a hitves, akkoriban csak mélyföldszinti félproli bölcsészlányként, respektábilis polgár asszonnyá terebélyesedett a házasságban. Harmadik emelet erkéllyel. Mindez Párizsban. Naná, hogy nem lehet hagyni elsüllyedni a hajót. Így addig ütötte a vasat, amíg meleg. Vagy ahogy a régi rómaiak mondták: Ferrum cudendum est dum candet in igne. A hitves természetesen nem tudott latinul, ahogy franciául sem – minden, a mediterrán térségből származó dologra gyanakvással nézett. Persze Párizs, az Párizs! Ezért is gondolta azt, hogy ő a kecses gazellaléptű menyasszony az Énekek énekéből. Így olyan menyasszonyi ruhát választott, amelyet a divattervező Audrey Hepburnre gondolva alkotott meg, de szó, mi szó, kilógott belőle a háta, mint a lóláb, mert ő valójában mégiscsak egy Wagner-szoprán volt a második felvonásból, azaz egy igazi Brünhilda. A házasságuk olyan volt, mint egy vajaskenyér-automata Berlinben 1933-ból. Prímán simára kente a vajat a mértani pontossággal papírvékonyra vágott kenyérre és a bedobott pénz ellenébe megbízható pontossággal dobta ki az automata az ínyencséget az arra ácsingózónak – azaz neki kettőjüknek. Közben még a Reichstag sem égett. Kell-e ennél több? Mert mindenki azt akarja, hogy tökéletes legyen az élete. Hogy ki mit ért a tökéletes alatt, az már más kérdés. Az ál-Audrey Hepburn a jól kereső és ambiciózus férjet, a takaros lakást valami jó helyen – mint például Párizsban, a tengerparti nyaralást, három gyereket és az exkluzív baráti kört tartotta a tökéletes élet netovábbjának. Aztán persze kiderült, az életre sokfajta jelzőt lehetne aggatni, de csak a legutolsó sorban azt, hogy makulátlan, feddhetetlen vagy eszményi. Minden felnőtt ember tudja: az élet nem más, mint a tökéletlenséggel való intenzív együttélés. Persze vannak kivételek. Ezek voltak ők. Akik minden idegszálukkal azon voltak, hogy távol tartsák maguktól az alaktalan, bumfordi csetlő-botlásokat, a szánandó esendőséget, a rossz vicceket, a kényelmetlen helyzeteket, a bohém léhákat és a komolytalanokat. Egyszóval: mindent, ami kétségbe vonná a hitves határozott állásfoglalását a perfektre szabott univerzumról. Így aztán nem csoda, hogy évszázados botrány, szobordöntögető káromlás, józan észt próbára tevő fintorgás lett abból, amikor megkérdeztem tőle: hogy vagy. Hiszen az egyes szám első személyű ragozása a létigének kirekeszti, semmibe veszi, fitymálja, kritizálja, becsmérli a hitvest. Ez pedig hallatlan! Sőt, káros. A helyes ugyanis a többes szám első számú alak lenne, mert csak ez a nyelvtani alak sugározza az élet tökéletességébe vetett hitüket. Semmi más. Én meg olyan vagyok ezzel az elbaltázott igeragozással, mint valami romlott példánya a társadalomnak, aki korhadt faággal próbálja kipiszkálni a vajas kenyeret a berlini automatából 1933-ban, és miután ez nem sikerült, megy és felgyújtja a Reichstagot. Micsoda elvetemült polgárpukkasztás! És ez a felesége véleménye is!

Rigó Kata: Roberto, Ahmet és a névtelen pasas

Rigó Kata
Publikálás dátuma
2021.05.22. 10:22

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
A névtelen pasas keskeny homlo­kú, borotvált arcú, kicsi kezű és német. Mikor megláttuk, elnevettük magunkat, mert annyira nem volt rajta semmi érdekes. Homokszínű vászonzakó, alatta galléros póló, fakó­drapp, férfi pantalló és fűző nélküli, praktikus cipő, jellegtelen, mint ő maga. És ehhez a semmilyenséghez egész egyszerűen nem elég öreg. Nem szól, előre néz, pici kezével fogja a kormányt, ugyanott, ahol az autópályára sorolva először rámarkolt. Hibátlan rutinnal vezet, rózsaszín kézfején halványan átütnek az erek, ujjai eltűnnek a kormánykerék mögött, pedig a körmét még nézegettem volna, a kényszeresen rövidre vágott körmét, amellyel a férfiasságukat igyekeznek hangsúlyozni a saját fér­fiasságukban bizonytalan férfiak. Vagy elrejteni, hogy rágják. Kriszta hátul, az ablaknak dőlve szundikál. Nem is baj, különben összenéznénk, és nem tudnánk visszatartani a röhögést. Belgium, kérdezi a névtelen pasas egy benzinkútnál. Az előző kocsi épp itt tett ki minket, Köln előtt. Nincs annál rosszabb, mint kiszállni egy hatalmas város előtt, és olyan fuvarra várni, amelyik nem a városba tart. Kitapasztaltuk, amióta együtt utazgatunk. Kriszta meg én az országgal egyidőben lettünk függetlenek, véletlen egybeesés. Pénzünk nincs, hamisított Interrail-bérletet nem merünk venni, marad a stop. Egy hófehér Opel kombi, benne az unalmas pasassal tökéletes választásnak tűnik. Yes, Belgium, Turnhout. The famous rockfestival, you know. Azt akarom, hogy egyértelmű legyen, csak angolul beszélek, és mert nekem mindig muszáj közölni magamról valami személyes részletet, ami most is abszolút fölösleges. Aachen. It’s on the route, válaszolja rezzenéstelenül a pasas. Rövidet megyünk vele, a belga határig, biccentek Krisztának, aztán beülnénk, de a pasas kiszáll, egész alakos megjelenésén csendben, lehajtott fejjel kuncogunk, miközben lesegíti rólunk a koszos hátizsákokat, és felnyitja a csomagtartót. Majdnem üres, ő mégis messze, hátra, a sarokba teszi a zsákokat, és gondosan elegyengeti őket, nehogy menet közben nekicsússzanak egy csatokkal lezárt, masszív ládának, mely a csomagtér közepén áll és ezüstösen csillog. Az autó mintha új lenne, de a friss műanyag fojtogató levegője nem érződik. Tarka Wunderbaum se himbálózik a visszapillantón, a névtelen pasas autója színtelen, szagtalan. És hangtalan is, mert rádiót nem hallgat, a magnót se használja. Talán nem is baj, bár fogalmam sincs, mit hallgat egy ilyesféle semmilyen pasas. Modern Talkingot, kamaszkora óta a „You’re my heart, you’re my soul”-t. Kisfiam, halkítsd már le azt a hülye magnót, szól neki az anyja. Vagy egyedül él, és péntekenként egyedül támasztja a pultot ugyanabban a kölni kocsmában. Néha elmegy a szexshopba is. Egyelőre csak egy fejet vásárolt. A fej szőke, az arc csodálkozik, ó, mondja meglepetten, mást nem tud mondani, csak ezt a hangsúlyos, jól artikulált ó betűt. Legalább jó tempóban megyünk. Inkább ez a biztos kezű, szótlan sofőr, mint a nyolcvan kilométer per órás sebesség Budapesttől Sankt Pöltenig. A névtelen pasas jobb, mint Ahmet, aki a pihenőben kávét főz nekünk a saját kis spirituszfőzőjén. Kiválaszt a rakományból egy dinnyét, háromfelé vágja, elénk teszi, sugar and water, jót tesz a melegben. Estefelé szántóföld mellett áll meg, szőnyeget terít rá, aztán Mekka felé fordul, és felénk a hátsóját emelgetve imádkozik. Sankt Pölten előtt azért felveti, hogy sleep together, mi hárman, tonight a kamionpihenőben. Megrázzuk a fejünket. Miért, kérdi. Married, házas, bökdös gyűrűtlen ujjára Kriszta. Gyűrűm helyét bökdösöm én is, Ahmet meg csak somolyog a bajsza alatt, aztán azt mondja, if no, no. No is okey. Szoknya, magas sarkú tilos. Mikor látsz engem szoknyában és magas sarkúban, nevet Kriszta. Ki akartam zárni, mondom, és hátradőlök, farmerom zsebéből pénzt kotrok elő, hogy a második korsóra visszahívjam. Azt már lassabban isszuk. Mire felmelegszik, megegyezünk, csak olyan autó jöhet szóba, amiben nő ül, esetleg pár vagy egyetlen férfi, a többi lehetőséget el fogjuk engedni, sőt, ha a sofőrrel kapcsolatban bármelyikünknek rossz érzése támad, nemet mondhat, amibe a másik utólag sem köthet bele. Elfelejtettük megbeszélni, mi van, ha útközben jön a rossz érzés, mialatt a másik alszik. A névtelen pasas semmilyen, a kocsija semmilyen. És hátul az a fura láda. Arról esetleg kérdezgethetném. De nem akar beszélgetni, látom rajta. If no, no, ez egy csöndes stop. Az se könnyű, mikor valaki Münchentől Stuttgartig egyfolytában töri az angolt, és vezetés közben két kézzel gesztikulál. Az első feleségét Katrinnak hívták, nem nagyon szép, viszont rendes nő volt, foglalja össze Roberto, és jelentőségteljesen felemeli vastag, kreol mutatóujját, de, mondja, és megismétli, de jött a nagy szerelem, the very big love. Bólogatunk, hogy tudjuk, miről beszél. Szegény, kedves Katrin, broken heart, mondja legörbült szájjal Roberto, és mutatóujjával könnycseppeket rajzol az arcára. Igen, az nagyon rossz, bólogatunk tovább, még a szánkat is legörbítjük, és kicsit szipogunk mellé. Léna érzései mélyek, magyarázza Roberto, meg hogy Léna az ő másik fele, ugyanúgy gondolkodnak, sosem vitatkoznak. Léna Észtországból jött, femme fatale, egy éve házasok. Vannak-e nyelvi problémáik, kérdem. Felém fordul, nem érdekli, hogy nem az utat nézi, időt akar adni az őszinte megrökönyödésnek, majd sértődötten azt mondja, no problems. Speaking English, naturalmente. Aachen húsz km, a sávok is megsokszorozódtak. A város közepén fog kitenni, sose keveredünk ki onnan. Most hagytunk el egy benzinkutat, biztos az utolsó volt a város előtt, hogyhogy csak most jut eszembe. Are you a student, kérdezi a pasas hirtelen. No, mondom, és a meglepetéstől nem jut eszembe egyéb önmeghatározás. Állásom nincs, pénzt szociális munkával keresek, és utálom, mikor erről faggatnak. Művészkedsz-e még, kérdezik, ilyenkor bólintok, és azt mondom, igen, művészkedem. Ennyire kínos kifejezés vajon van-e az angol nyelvben. Most megint beállt a csend. Épp megszoktam a pasas közönyét, erre az utolsó tíz percben mégis ismerkedne. Mit akar ez. Hátranyúlok, megbökdösöm Krisztát, hogy lassan ki fogunk szállni, de a pasas ekkor újból megszólal. Azt mondja, időre megy, de elszámította magát, maradt egy felesleges félórája, mondjam meg, meddig vigyen, mi volna nekünk ideális. Aachen után egy benzinkútnál, válaszolom gyorsan, ha már az ideálist emlegette. Igen, logikus, mondja, az már Belgium. Akkor odavisz, ha megfelel. Nem válaszolok, tovább bökdösöm Krisztát, halkan elhadarom neki, hogy a sofőrünk túl akar vinni a saját úti célján, Kriszta ostobán bámul, ez gyanús, mondom, suttogni akarom, de a gyors, színtelen, magyar beszéd biztonságosabbnak tűnik. Jó az a benzinkút, dünnyög Kriszta, és azonnal visszaalszik. A pasas meg én tovább hallgatunk. Mégis a város közepét kéne mondanom. Jó, ha addig nem hajt le egy iparterületre, valami félreeső sikátorba, ecetfák alá, drótkerítés mellé. Bezárja az ajtókat. Mielőtt döntök, muszáj kideríteni, ki ez az ember. What is there, kérdezem hirtelen, és hátramutatok, a kombi csomagtere felé, mi van abban a fényes ezüstládában. A heart, mondja. Tehát akkor tényleg. És Kriszta szarik rá, csak alhasson. Megőrülök tőle, ez a nő a saját halálát is átalussza majd. Kinek a szíve, kérdezem, és vigyorgok, whose broken heart, férfiszív vagy női szív. Just a human heart, mondja, és újra az utat pásztázza, mimika nélkül. Aztán elismétli, hogy ha akarjuk, átvisz a határon. A szívet 14.40-re kell leszállítania, akkor tolják a beteget a műtőbe, nagyon adnak rá, hogy percre pontosan érkezzen, azt se szeretik, ha előbb van ott. Érdekes, mennyire jó tempóban lehetett haladni, mondja végül, igazán különös, hogy ma ilyen enyhe volt a forgalom.