A világsajtó is foglalkozott azzal, hogy a magyar labdarúgó válogatott játékosai nem térdeltek le a rasszizmus elítélése jeleként az Írország elleni találkozó előtt. A rasszizmus elleni tiltakozásnak ez a formája a brit szurkolókat is megosztja, Gareth Southgate angol szövetségi kapitány azonban kijelentette: ha a nézők egy részének nem tetszik, akkor is kitartanak a jelképes gesztus mellett. Ő is tudja, amiről egyre többen beszélnek: Nyugaton a Számítanak a Fekete Életek Is (Black Lives Matter - BLM) mozgalom rasszistaellenes fellépése közös gondolkodást indított el arról, hogy a múlt teljes feldolgozása már csak a multikulturális társadalom zavartalan működése miatt is elengedhetetlen.
Nem kis merészség kell ahhoz, hogy valaki olyan határozott álláspontot foglaljon el, mint Southgate, és akár az általános hangulattal is képes legyen szembemenni. Az egész problémakör összefügg azzal, mennyire képes egy társadalom túllépni a múlt sérelmein, vagy mennyire él még mindig a múlt fogságában. Sajó Sándor nacionalista költő szállóigévé vált verssorai szerint „Gyáva népnek nincs hazája / Világ népe mind megveti”. S valóban, komoly bátorság kell a politikai vezetés részéről ahhoz, hogy képes legyen megtenni a népszerűtlen lépést és tudatosítani a társadalomban: az adott nemzet nem volt mindig a történelem vétlen áldozata, hanem alkalmanként rossz döntéseket is hozott.
A Kelet-Európában még nehezebben a múlttal való szembenézés, s minél inkább megakasztják ezt a folyamatot, annál hajlamosabbá válnak egyes rétegek a populista ideológiára. Amikor június elején a német Szász-Anhalt tartományban minden ötödik ember a jobboldali populista Alternatíva Németországért (AfD) pártra szavazott, több lap sokadszorra is feltette a kérdést: Miért szavaznak másként a volt NDK-ban, mint Nyugat-Németországban, miért vannak még mindig falak a keletnémet gondolkodásban, miért élték jócskán túl a politikai, társadalmi és gazdasági nehézségek a kommunizmus bukását és ezt miért nem tudta kellőképpen ellensúlyozni az anyagi jólét sem? Az utóbbi szűk két évben minden keletnémet választáson messze az országos támogatottsága felett szerepelt az AfD, így Brandenburgban, Szászországban és Türingiában is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egy cikkében több okot sorolt arra, hogy miért viszonyulnak másként a keletnémet szavazók. A szokásos érvek mellett – magasabb munkanélküliség, nehezebben talál magára az itteni ipar - a lap azt is az okok közé sorolta, hogy a Stasi tevékenységének feltárása a megalázottság érzését keltette a keletnémetekben, úgy érezték, bűnös társadalomnak tekintik őket, ez pedig a dac egyfajta közös élményéhez vezetett.
Ez a kisebbségi érzésből fakadó közös dac több kelet-európai társadalomban is érzékelhető és ez az, amire a térség populista politikusai olyan ügyesen rájátszanak. „Mi” meghatározzuk magunkat „velük” szemben. Ez a kettősség egészen addig fennmarad, amíg meg nem történik a múlt őszinte feltárása. Ám nemhogy a múlttal való szembenézésről nincs szó, egyes politikusok még a történelmi tényeket is átírják, amivel azt sugallják, hogy "mi igenis különbek vagyunk".
Lengyelországban három évvel ezelőtt fogadták el az új holokauszttörvényt, amely alapján három éves börtönbüntetéssel sújthatják azt, aki Lengyelországgal vagy a lengyel nemzettel hozza összefüggésbe az ország területén működött náci haláltáborokat, vagy azok kapcsán felveti a lengyelek felelősségét. Amikor Mateusz Morawiecki lengyel kormányfőtől egy izraeli újságíró azt tudakolta, vajon azt is büntethetik-e, aki azt állítja, hogy kollaboráns lengyelek is részt vettek a holokausztban, Morawiecki erre azt felelte: "Rendkívül fontos megérteni, hogy az nem büntethető, ha valaki azt állítja, hogy voltak lengyel elkövetők – ahogy zsidó, orosz és ukrán elkövetők is. Nem csak németek vitték végbe a holokausztot". A múlt relativizálása diplomáciai feszültséget is keltett Lengyelország és Izrael között. Egy idén februárban született varsói bírósági döntés is ebbe a sajátos történelemszemléletbe illik. Első fokon bocsánatkérésre kötelezték azt a két lengyel történészt, akik a II. világháború alatt a németek által megszállt Lengyelországban élő zsidók sorsát ismertető könyvükben egy lengyel falusi elöljáróról azt állították, hogy együttműködött a náci megszállókkal a zsidók üldözésében.
A múlt feldolgozása természetesen nem könnyű feladat. A francia államnak is 50 évébe telt, mire beismerte, hogy a franciaországi zsidók tömeges deportálását nem a nácik, hanem francia rendőrök hajtották végre. Jacques Chirac 1995-ben törte meg ezt a tabut. Találóan így fogalmazott: „Vannak pillanatok egy nemzet életében, amelyek megsebzik az emlékezetet, és azt a képet, amelyet egy ország magáról alakított ki". A politikusok felelőssége, hogy az adott társadalom hiteles képet alkosson a múltról, s ezáltal jobban értékelje a szabadság eszmeiségét hirdető nemzetközi kezdeményezéseket.
Európa az út elején tart
Nyugaton sem volt könnyű szembenézni a múlttal, ezt számos példa igazolja, amint azt is, hogy a folyamat még ott sem zárult le. A BLM mozgalom Európában is régóta igen kényesnek számító kérdéseket feszeget.
Franciaországban például csak a 21. században ismertek el egy korábbi súlyos vétket: a Taubira-törvénynek köszönhetően kért bocsánatot a törvényhozás a csupán 1848-ban eltörölt rabszolgaságért. A jogszabályt Christiane Taubira guyanai képviselőről, későbbi igazságügyi miniszterről nevezték el, aki 1999-ben törvényjavaslatot nyújtott be a nemzetgyűlésnek, ismerje el emberiség elleni bűncselekményként a transzatlanti rabszolgakereskedelmet és rabszolgaságot. Mint fogalmazott, "ezt a bűncselekményt a 15. századtól kezdve az európai hatalmak követték el az Európába, Amerikába és az Indiai-óceánra deportált afrikai népesség ellen". A törvényt 2001-ben fogadták el, másfél évszázaddal az eltörlés után, emlékeztetett a spanyol El País.
Arról is elhúzódott a vita, hogy kit terhelt a felelősség a második világháború borzalmaiért. Ennek feltárásához új lendületet adtak a ’68-as mozgalmak. Willy Brandt szociáldemokrata kancellár történelmi gesztust tett, amikor 1970-ben letérdelt a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt. Ugyanakkor a második világháború eseményeinek feldolgozása még mindig vitákat gerjeszt, a gyarmatosítás bűneinek feltárása pedig még történelmi léptékkel is igen lassan halad. A kérdés által kiváltott indulatokat jól jelzi a BLM mozgalom fellépése és fogadtatása.
Németország ugyan bizonyos értelemben élenjár a múlt feldolgozásában, de a folyamat még ott sem zárult le. Berlin csak május végén ismerte el népirtásként a mai Namíbia területén élő hererók és namák 1904 és 1908 közötti tömeges meggyilkolását, amiért 1,1 milliárd eurós jóvátételt is ígért - több mint 110 év után. Emmanuel Macron francia elnök nagyjából ugyanekkor ismerte el országa felelősségét az 1994-es ruandai népirtásban, François Mitterrand szocialista államfő idején. „Óriási felelősségről” beszélt egy olyan, emberiség elleni bűncselekményért, amelynek elkövetőit a francia állam a régi gyarmatosítói reflexek miatt fedezte. Macron beismerése ezért egyben a gyarmati múlttal való történelmi szakításként is értelmezhető.
"Mélyreható mozgásnak, irányváltás lehetünk tanúi" – értékelt az El Paísban José Luis Villacañas, a madridi Complutense Egyetem filozófiaprofesszora, aki a spanyol gyarmatbirodalom hódításaival foglalkozik. Összefüggést lát a mai kínai terjeszkedés és az akkori európai gyarmatosítás között: Peking ma az Új Selyemút programjával adósít el országokat, aminek révén a gazdasági befolyást politikai is követi.
Celeste Muñoz Martínez, a Barcelonai Autonóm Egyetem Afrika-történelem professzora, aki a rabszolgaság és a gyarmatosítás területével foglalkozó Emlékek Európai Megfigyelőközpontjának tagja, szintén úgy látja, hogy a múlttal való szembenézést sok országban a BLM fellépése gyorsította fel. Ez pedig láthatóvá tette a mai rasszizmust, amely a gyarmatosítást és rabszolgaságot okozó ideológiák soha fel nem dolgozott örökségeként létezik számos nyugati társadalomban. "A Black Lives Matter elgondolkodtatott a rasszizmus eredetéről” - mondta, s utalt arra, hogy a mozgalom hatására Belgiumban például eltávolították Lipót király szobrát, Barcelonában pedig Comillas márkiét.
A rabszolgaság és a gyarmatosítás két összefüggő, ugyanakkor különböző folyamat. Szoros kapcsolatban is állnak egymással, mivel a 15. és a 19. század között több millió embert szállítottak Afrikából Észak- és Dél-Amerikába. A 19. és 20. századi gyarmatosítás azonban részben akkor zajlott, amikor a rabszolgaságot már eltörölték, s egyértelműen a rasszista gondolkodásmód vezérelte.
Az egyes európai országokban megfigyelhető szemléletváltás ellenére a kontinens bizonyos tekintetben csak óvatosan halad a múlt feldolgozásának útján, amit a rasszista hangvételű szélsőjobboldali pártok felemelkedése is mutat. A gyarmatosítás elszenvedőinek leszármazottai közül sokan vélik úgy, hogy ez a folyamat még csak most kezdődött el. A haiti születésű, Franciaországban élő Raoul Peck nevéhez fűződik a HBO új minisorozata, az Exterminate All The Brutes (Írtsd ki mind a vadakat) . A dokumentarista-filmrendező egy interjúban nemrég azt mondta: „Nem venném egy kalap alá az összes európai országot, de az a benyomásom, hogy Európa nagy része tagadásban van. Relativizáljuk a múltat, elismerjük, hogy igen, igaz, mi tettük, de aztán magyarázkodásba bonyolódunk."
