„A rendszerváltozásnak a forradalom kínált jogi és – ha szabad így mondanom - lelki-szellemi értelemben kontinuitást. Ez először és legzavartalanabbul 1989. június 16-án, Nagy Imre és vádlott-társainak ünnepélyes újratemetésén élvezhettük, noha ennek a szép ünnepnek is volt már némi kozmás mellékíze: Kádár pártja is csatlakozott a gyászoló szervezetekhez.” A forradalom elföldelése című, az Élet és Irodalomban (ÉS) 2001-ben megjelent publicisztikájában írta ezt Eörsi István, 1956-os tevékenységéért 8 év börtönre ítélt író. Fiát, Eörsi László történészt egyebek mellett arról kérdeztem, kik és miért hamisították meg, temették el ismét az 1956-os magyar szabadságharcot.
1988-ban jelentek meg először 1956-ról szóló írásai, az ÉS-ben vitát is generált a Parlament előtti október 25-i sortűzről írt cikke. Az elmúlt több mint harminc évben tucatnyinál is több könyvet publikált a pesti forradalom helyszíneiről, hőseiről. Történészként miért éppen a forradalom és szabadságharcot választotta kutatási témájául? Egyáltalában: mennyire volt ez akkoriban feltáratlan terület?
Igen, 1988… Micsoda idők voltak azok! Óriási hatása volt annak a cikknek, az volt az első nyilvános vita ’56-ról. Rengeteg levelet, telefonhívást kaptam, azok segítségével írtam meg a „véres csütörtökről” az első tanulmányomat. És végül ez indított el, tehát nekem óriási szerencsém volt a rendszerváltással! A pártállamban nem volt meg a kellő motivációm az értelmiségi munkához. Nekem teljes szabadság kell, öncenzúrával nem megy. A második mázlim az volt, hogy 1991 nyarán kezdte meg munkáját az 1956-os Intézet, amelybe meghívtak munkatársnak. Mivel faterommal, Eörsi Istvánnal épp ezelőtt adtuk ki Angyal István önvallomásait, legelőször a Tűzoltó utcai felkelőkkel kezdtem el foglalkozni, majd az összes budapesti fegyveres ellenálló csoporttal. Ez egy 30 éves projekt volt, e témakörről mintegy húsz kötetem jelent meg, tavaly készült el a sorozat utolsó darabja. Eközben ’56 más aspektusaival is foglalkoztam, de azért ez volt a fő csapásirány. Egyetlen olyan könyvem van, ami egész más témájú: a kaposvári színház kultúrpolitikai történetével foglalkozik. Az utóbbi két évben már nyugdíjasként dolgozom. Ismét mázlim volt: két évvel ezelőtt, amikor politikai okból megszüntették az intézetünket, nekem már nem kellett új állás után néznem.
Tavalyi, a külpesti forradalmárokról szóló monográfiája (A külpesti srácok 1956) után újabb hiánypótló-összegző műve jelenik meg hamarosan.
Idén ősszel az új tanulmánykötetem a Kossuth Kiadónál jelenik meg. Ebben az 1956-os kivégzettekről írok. E témakörben már megjelent néhány fontos opus, ám véleményem szerint távolról sem kellően tárgyilagos az ’56-osokról megjelent művek nagy része. Sőt, gyakori az olyan mértékű elfogultság, ami a kádárista kiadványokra jellemző – csak épp ellenkező előjellel. A rendszerváltás után az évtizedekig tartó elhallgatás és tabusítás után ez érthető volt, de most már 30 év múltán ideje leszámolni a mítoszokkal és az egyoldalúsággal. Novemberben lesz a bemutatója a Magyarország nyugati szemmel - Hazánk története a nemzetközi sajtó tükrében 1848–2019 címmel, a TranzPress Kft. Kiadó gondozásában megjelenő munkának, amelyet hatan, Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter és jómagam írtunk. Már tavaly elkészült, de a pandémia miatt csak most jön ki.
A Kádár-rezsimben jószerével csak a hamu alatt parázslott '56 szelleme, a rendszerváltozáskor átszakadtak a gátak, és mindent elsöprő eufóriába csapott át a harmincévnyi letargia és önbecsapás.
1988–89 ezért is volt olyan gyönyörű! Egyszerre csak lehullottak a leplek a hazugságokról, megszűnt a legsúlyosabb tabu. A társadalmat érdekelni kezdte a múlt, és távolról sem csak azokat a korosabbakat, akik megélték 56-ot. Emlékezzünk rá, vagy láthatjuk bármikor az interneten, mekkora tömeget, és azon belül mennyi fiatalt mozgatott meg 32 évvel ezelőtt az igazság kimondása. Fantasztikus volt! A közérdeklődés a rendszerváltástól rohamosan csappant.
És ahogy az lenni szokott, miként 1945 után a partizán, egyre több lett a davajgitáros, Molotov-koktélt dobáló szabadságharcos. Legalábbis a szavak szintjén. Boldog boldogtalan forradalmárnak mondta magát, illetve annak nevezte ki őket a regnáló hatalom.
Kiábrándítóan hatott a veteránok jó részének szüntelen marakodása, primitív viselkedése, intoleranciája. Túlnyomó részük ál-ötvenhatos volt. ’56 egyre inkább az aktuálpolitika uszályába került… Az a fura helyzet, hogy külföldön nagyobb becsben tartják a magyar forradalmat, mint nálunk.
Sokukról kiderült már akkor, hogy közük nem volt a felkeléshez, legfeljebb annyiban, hogy a politikai rendőrség besúgói voltak. Vagy éppen köztörvényes bűnözők.
Szembe kell néznünk azzal, hogy nagyon különböző szerepet töltöttek be a résztvevők a forradalomban és a szabadságharcban. Bármennyire is illúzióromboló, ki kell jelenteni, hogy korántsem mindnyájan voltak makulátlan hősök. Ezt elsősorban mindazok védelmében fontos hangsúlyozni, akikről valóban minden álpátosz nélkül elmondható, hogy életüket adták Magyarország demokratizálódásáért és függetlenségéért. Összességükre ezért használom szívesebben a kivégzettek kifejezést, mint a halottaink, vagy mártírjaink megjelölést.
Hollós Ervin hírhedt „ellenforradalmi” propagandakönyvének címét elorozva, kik voltak, mit akartak ezek a lódenkabátos, svájcisapkás, fekete egyen-félcipős fiatal férfiak és nők? Ők a történelmi tények szerint Rákosi elnyomó rendszerét, de nem magát a szocializmust akarták megdönteni. Ugyanakkor a mai kleptokrata, magát kereszténydemokratának hazudó rezsim úgy állítja be őket, mintha a Horthy–rendszer restaurálásáért ragadtak volna fegyvert.
Ezért a hazugságért elsősorban a mindenkori jobboldali pártok felelősek. Az MSZP pedig azért, mert minduntalan hallgatásba burkolózott, nem vállalta a nyílt kiállást. Az SZDSZ – amelynek tagjai, a demokratikus ellenzék még a rendszerváltás előtt szamizdatban rendszeresen foglalkozott ’56-tal – passzivitásával szinte teljesen átadta a témát a harsány szélsőjobboldalnak. Így már a kilencvenes évek elejétől a társadalom túlnyomó része a jobboldalhoz, a szélsőjobboldalhoz köti ’56-ot, noha – teljesen elszigetelt jelenségeket leszámítva – semmi köze nem volt sem a horthyzmushoz, sem a nyilasokhoz. Elég ehhez elolvasni az egyetemisták 16 pontját, amellyel minden ellenálló csoport azonosult, vagy megállapítani annak a Nagy Imrének a népszerűségét még a forradalom leverése után is, akit csak a rákosisták tartottak reakciósnak, majd a kádáristák jobboldali elhajlónak. A „pesti srácok” a legkevésbé sem kívánták vissza a Horthy-rendszert, döntő többségük valósággal nyomorgott gyermekkorában, ráadásul emberszámba sem vették őket. Diktatúramentes „igazi” szocializmust akartak megvalósítani, megszálló hatalom nélkül. Általános jelenség, hogy sokan csatlakoznak a múlt másképp lesz „mozgalomhoz”, áldozat- és kockázatvállalás nélkül akarnak előnyhöz jutni a rendszerváltozásokat követően. Vannak, akiknek nagyon bevált ez a kaméleontempó, elég a mai kormánypárt egyes megmondó-embereire gondolni. Számos ál-ötvenhatos ellen felléptem, néha pereskedés lett a vége. Az országos érdeklődést keltő Dózsa-ügyben (amikor is Dózsa László színész neve került arra a 60. évfordulóra készült óriásplakátra, amelyen egy másik gyerekkatona, a már nem élő Pruck Pál fotója volt látható - T.J.) teljes győzelmet arattunk. Hogy felszámolták kiválóan működő intézetünket, nyilván része volt annak is, hogy ebben az ügyben a kormány emlékezetpolitikai stábjával rúgtuk össze a port.
1994. június 16-án „a megbékélés jegyében” együtt koszorúzott a 301-es parcellában a jobboldalról pufajkásnak minősített Horn Gyula miniszterelnökkel Nagy Imre lánya. Máskor meg kopasz hungaristák masíroztak az éppen aktuális '56-os Potyka bácsik vezérletével. Az 50. évfordulón pedig egy másik szocialista miniszterelnök rendelt el kardlapozó lovasrohamot a lemondását követelő tüntetők ellen. Miféle országban élünk?
Ezek az események sokkal inkább október 23-ához, mint június 16-ához kötődnek. 1992-ben történt az első nagy megrázkódtatás, amikor Boross Péter belügyminiszter közreműködésével a Kossuth téren megjelenő veteránok – és ál-veteránok – egy csoportja, valamint a „nemzeti” skinheadek kifütyülték az 56-os köztársasági elnököt, az azóta is messze legnépszerűbb politikusunkat, Göncz Árpádot. Akkortól számítva az ünnepségek állandó résztvevői a neonáci hungaristák. 2001-ben a Nemzeti Sírkertben – politikai kampány keretében – az életfogytiglanra ítélt Mécs Imrét gyalázták, a szélsőjobbos sajtó le is hazaárulózta. Legsúlyosabb következményekkel az 50. évforduló járt, amikor a Fidesz-KDNP támogatásával randalírozó fasiszták ellen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bevetette a rendőrséget, és az ezzel kapcsolatosan elterjedt hazugságok még ma is uralják a közmédiát.
A kilencvenes évek elején a büntetés-végrehajtás akkori vezetőjének irodája előtt vártam interjúra, amikor nyílt az ajtó és egymás vállát lapogatva lépett ki rajta a magyar börtönök főnöke és egy egykori 56-os halálraítélt, a Politikai Foglyok Szövetségének akkori elnöke. Aztán megrökönyödésemre puszival búcsúztak egymástól. 1956 vajon a magyar heroizmus diadala, nemzeti sorstragédia, vagy éppen az aktuálpolitikának beáldozott tragikomikus bohózat volt? Esetleg mindhárom egyszerre?
Időben külön kell választani az első kettőt a harmadiktól. Hogy 1956 a magyar heroizmus diadala volt, elég fellapozni a szabad világ akkori sajtóját. Magyarország sosem került annyira a nemzetközi érdeklődés homlokterébe, mint akkor. Persze sorstragédia is, hiszen a kommunista kolosszussal szemben az akkori bipoláris világrendszerben törvényszerű volt a bukás, ám mégis ennek köszönhettük a „legvidámabb barakkot”. És csak évtizedekkel később lett az aktuálpolitikának beáldozott tragikomikus bohózat, elcsépelt lózungokkal és dögunalmas ünnepségekkel. A társadalom nagyobb részének ’56 manapság semmit nem jelent, hiszen szinte semmit sem tudnak róla.
