Angela Merkel hivatali ideje alatt négy francia elnök is szolgált az Elysée-palotában. Közülük talán Nicolas Sarkozyvel volt a legbizalmasabb viszonyban, bár Jacques Chiracot kivéve mindegyikükkel nehezen indult a kapcsolat (lásd alsó írásunkat). Emmanuel Macronnal abban nagyon hasonlóak, hogy mindketten meggyőződéses európaiak, de Macron gyorsabb reformokat akar.
Most változni fog a helyzet: ezúttal nem a német kancellárnak kell majd megszoknia új francia elnököt, hanem Macronnak kell majd kiépítenie jó viszonyt a következő, Merkel után hivatalba lépő német kancellárral. Kiváló lehetőség előtt áll a francia elnök, hiszen megvalósulhat a nagy álma, Európa vezetőjévé, motorjává válhat.
Ez azonban nem olyan egyszerű. Németországot leváltani szinte lehetetlen. Párizs jelentősége már messze nem a régi a világban. Erről árulkodik a German Marshall Fund (GMF) június 7-én közzétett tanulmánya, amely 11 ezer európai, török és amerikai megkérdezése alapján készült. Eszerint mindössze 7 százalékuk tartja Franciaországot az öreg kontinens legbefolyásosabb országának, ez az arány tavaly óta tovább csökkent. Ezzel szemben 60 százalékuk Németországot jelölte meg az első helyen.
Macron számára a kitörési pontot a jövő év januárjában kezdődő soros uniós francia elnökség jelentheti, ám mégsem koncentrálhat kizárólag az Unió ügyeire, hiszen tavasszal rendezik meg a francia elnökválasztást. Az, hogy ennyire súlytalannak tartják Franciaországot, a mindenkori francia vezetés hibája. Párizs több mint húsz éven át elhanyagolta az uniós intézményeket. Amint Clément Beaune, Európa-ügyi miniszter is elismerte a L’Express című lapban, „megfizetünk a tehetetlenség éveiért”. Pedig amíg Jacques Delors állt az Európai Bizottság élén 1985-1995 között, Franciaország az európai intézményrendszer aktív tagja volt. Ezután azonban a lelkesedés jelentősen alábbhagyott. A francia külügyminisztériumban sem találták vonzó karriernek a brüsszelit.
Mára azonban megváltozott a helyzet. A világjárvány, illetve az a tény, hogy Donald Trump ellenséget látott az Európai Unióban, Franciaországban ismét reflektorfénybe helyezte az uniós összefogás fontosságát és Brüsszelt. Illetve kellett ehhez Macron elnök elkötelezettsége az európai eszme iránt. Párizsnak azonban nehéz lesz vezető szerepet kiharcolnia az EU-n belül, óriási a lemaradása Németországgal szemben. A francia sajtóban sokszor olvasható az a vélemény, miszerint a németek „a lobbizás mesterei”, „ők hozzák a szabályokat és a törvényeket az európai intézményekben”, „beszivárognak a bizottságokba”, és „megszerzik a kulcspozíciókat”. 2018-ban még egy sor európai intézmény élén német személyiség állt. Árnyalja azonban a képet, hogy Ursula von der Leyent épp Macron javasolta az Európai Bizottság elnöki székébe.
Franciaország ugyan érezhetőbben aktívabbá vált az utóbbi három évben, ám – amint Jérémie Gallon, a McLarty Associates geopolitikai tanácsadó cég európai ügyvezető igazgatója rámutat – „ennyi idő nem elég ahhoz, hogy behozzuk a lemaradást”. Brüsszelben a dolgok nem egyik napról a másikra változnak meg. Gallon szerint Franciaországnak nem lenne szabad lebecsülnie az uniós intézmények tisztviselőinek szerepét: ők alakítják az európai menetrendet. Párizs sokáig „ejtőernyős” tisztviselőket küldött Brüsszelbe, ami bizalmatlanságot szült az EU központjában.
Alexandra de Hoop Scheffer, a German Marshall Fund párizsi irodájának igazgatója szerint Franciaország nem túl kedvező megítélését az is magyarázza, hogy Párizs sokszor nem konzultál megfelelően az uniós partnerekkel. Ahelyett, hogy konszenzusra törekedne, csak megy előre a saját elképzelései szerint. Jérémie Gallon szerint ez azonban igen rossz üzenet más európai államoknak. S itt a nagy különbség Berlinnel szemben. „A németek koalíciókat kötnek és kompromisszumokat találnak, a franciák viszont gyakran anélkül haladnak előre, hogy elvégezték volna az előzetes egyeztető munkát. Bár honfitársaink megérzései sokszor jók, mindez ahhoz vezet, hogy irritáljuk partnereinket, és a velünk egyetértő tagállamokat ellenünk fordítják.”
Gondot jelent, hogy a franca politika túlságosan is egy embertől függ, túlontúl "Macron-központú". És sokszor hangzik el az a bírálat is, amely szerint a franciákat nem éppen a szerénység jellemzi. „Igen, igaz, a franciák arrogánsak" – sóhajtott fel a L’Expressben Jean-Dominique Giuliani, a Robert Schuman Alapítvány elnöke. „De nem sok minden történne Európában, ha nem adnánk ilyen lendületet" – véli.
A franciák úgy vélik, hogy a gyakorlatiasabb németekkel szemben ők képesek víziót alkotni a jövő Európai Unió számára, s kétségtelen, hogy Macron elnök 2017-ben, a Sorbonne-on elhangzott beszéde számos új, akár forradalminak nevezhető elemet tartalmazott. Kérdés azonban, ez elég-e ahhoz, hogy Párizs az EU motorjává váljon.
Nehezen induló kapcsolatok
Angela Merkelnek nagy erőfeszítésekbe tellett, hogy a mindenkori francia elnökkel létrehozzon egy kölcsönös bizalmon alapuló viszonyt, újraélessze a német-francia tengelyt. A kancellár eleinte láthatóan idegenkedett az érzelmeit nehezen leplező, 2007-ben hatalomra került Nicolas Sarkozytől, túlontúl izgágának tartotta. Sarkozy egyik első berlini, Merkel irodájában tett látogatása során, éppen, amikor egymással beszélgettek, hirtelen felpattant, majd telefonálni kezdett.
A kancellár döbbenten figyelte, ilyen viselkedést még nemigen látott állam- vagy kormányfőtől. Sarkozy képtelen volt öt percnél tovább egy témáról beszélni.
Azt is rossznéven vette a kancellár, amikor Párizsban, a pénzügyi válság egy kritikus pillanatában, egyszercsak azt közölte a sajtó munkatársaival, hogy miközben Németország még mindig csak a gondolkodás fázisában van, Franciaország cselekszik.
Aztán változott a kapcsolatuk. Bár a későbbiekben is másként ítéltek meg sok kérdést, egyre jobban megértették egymást és az euróövezetet ért számos nehézség ellenére mind olajozottabban működött a német-francia tengely. Merkel váltig állította, nem ő volt az, aki megváltozott, hanem Sarkozy lett hajlamosabb a kompromisszumra. 2010 októberében már együtt sétáltak Deauville tengerpartján, s beszélték meg, mi legyen a következő lépés a pénzügyi válság kezelésben.
Mire végre megbékéltek Sarkozyvel, a franciák 2012-ben új elnököt választottak a szocialista Francois Hollande személyében, így ismét egy új, a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatrendszert kellett újjáépíteni Párizzsal. De a kezdetek ez esetben is nehézkednek bizonyultak. S ebben Merkelnek is komoly szerepe volt, mivel Sarkozy mellett tette le a garast a választási kampányban. Ezt a kiállását több francia médium sem tudta mire vélni, mert a 2007-es francia elnökválasztási finisében nemcsak Sarkozyvel találkozott, hanem az akkori szocialista jelöltet, Ségolene Royalt is fogadta. A kancellár azzal indokolta ezt a támogatást, hogy Sarkozy és az ő pártja is az Európai Néppárt frakciójában foglalt helyet, s különben is, a francia elnök is kiállt mellette, amikor 2009-ben második kancellári mandátumáért küzdött.
Ez a feszültség – ahogy a lapok fogalmaztak – „Merkollande” között igen lassan enyhült. 2012-ben például a spanyol és az olasz miniszterelnök a frissen megválasztott francia elnök, François Hollande támogatását élvezve elérte, hogy a déli államok pénzintézetei közvetlen támogatást kapjanak az uniós mentőalapokból. Hollande tehát az adósságcsapdába került államok pártjára állt. Később azonban Hollande és Merkel viszonya is javult.
2017-ben Macron költözhetett az Elysée-palotába. Az ő kapcsolatuk sem indult könnyen. Macron ugyan meggyőződéses “européer” volt, de előre akart szaladni az EU reformjával, olyan javaslatokat tett le az asztalra, amelyekhez az EU alapszerződésének módosítására lenne szükség. Macron ugyan fontosnak tartotta a német-francia tengelyt, de az uniós kérdéseket illetően nem mindig a körültekintés jellemezte. Később azonban közelebb kerültek egymáshoz, amiben komoly szerepe lehetett az Európai Unióval szemben egyre harciasabban fellépő Donald Trumpnak. 2019 januárjában aztán történelminek minősített dokumentumot írt alá Macron és Merkel, az úgynevezett aacheni szerződést, amellyel voltaképpen egy közös európai hadsereg alapjait kívánták letenni. Merkelnek Macront is sikerült megszelidítenie. A Merkel-korszak utolsó francia-német minisztertanácsi ülésén 2021. május 31-én Macron szinte könnyes szemmel búcsúzott a kancellártól.
