sci-fi;magyarság;jövőkép;magyar költők versei;Star Wars;Star Trek;

2021-06-26 19:00:00

Az Ige jövő ideje - Baráth Katalinnal a szent szövegekről

Pilinszky-vadászrepülőgépek hasítják az űrt, elhagyva Pandonhyát, a moyerek naprendszerbeli „ősi fészkét”, ahová a Föld lakhatatlanná válása után költöztek – a Lingvista, a nyelvőrök és a gramárok vezette hierarchikus társadalom az egyetlen örökségükkel, az Igével, a szent nyelvvel kereskedik, amely a már beszédképtelen, tudatkontrollált Birodalom és a virtuális létbe szorult, képekkel kommunikáló liberális Demokrata lakosainak erős, halálos függőséget okoz. Génsebészet és Szent Margit-legenda, Star Wars és Esterházy Péter, cyberpunk poszthumanizmus és Vörösmarty kerül egy platformra Baráth Katalin Afázia című, frissen megjelent sci-fijében, ami kapcsán a szerzővel beszélgettünk.

Mi volt meg előbb, a történelmi krimik és a thriller után egy új zsánert szeretett volna kipróbálni, s ehhez jött a magyar szépirodalmi szövegek nyelvemlékszerű in­teg­rá­ció­ja a képzelet- és jövőbeli űrtársadalomba, vagy éppen fordítva: Petőfi és Nemes Nagy versei szerettek volna mindenképp regénybe kerülni? 

Az a) válasz a helyes. Egy sci-fit akartam írni, a magam sci-fijét, és több ötletem is volt hozzá. Elkezdtem írni egy posztapokaliptikus regényt, de az ötvenedik oldalnál abbahagytam, mert rájöttem, annyira nem is érdekel ez a posztapokalipszis. A másik ötletem, amelyben egy bonyolult nyelvnek van szerepe, sokkal jobban izgatott. Erős löketet adott ehhez a világháborúkban a kódolt üzeneteknél alkalmazott amerikai indiánok szerepe. A németek, okulva az első világháború tapasztalataiból, a második előtt néprajzosokat küldtek az Egyesült Államokba, hogy elsajátítsák a különféle indián nyelveket – lám, a bölcsészeknek is hasznát vették. Először arra gondoltam, majd én megteremtem ezt a különleges nyelvet, de aztán rájöttem, az anyanyelvem éppen elég komplex ahhoz, hogy körbejárhassam általa egy nyelv szerepét. Ahogy a regényben szereplő úgynevezett szent szövegek kapcsán is, amiket először magam akartam kiötölni, be kellett látnom, hogy az íróink nálam már sokkal jobban megírták ezeket – s ekkor álltam neki kiválogatni az elbeszélésbe kerülőket.

Mielőtt a magyar nyelv szépirodalmi kincsestárára rátérnénk, arra lennék kíváncsi, milyen sci-fi művek, alkotók gyakorolták önre a legnagyobb hatást? Erős a gyanúm, már csak az Afáziában szereplő mesterséges intelligenciák okán is, hogy Iain Banks Kultúra-sorozata a kedvencei között van. 

A hardcore sci-fi-fogyasztókhoz képest mindenképp el vagyok maradva, és nem is a regények, inkább a filmek hatottak rám. Mindenekelőtt a Star Trek, bár közvetlenül a regényre nem bírt befolyással. Nagyon sok Star Trek-epizódot láttam, s kiindulásként valami olyasmit akartam magam is – amiben feltétlenül szerepel űrhajó! De a Star Trek világa ennél jóval sokrétűbb, felmerülnek benne bonyolultabb, társadalmi, kulturális, etikai problémák is – bár elismerem, néha kissé idegesítő, hogy minden életforma humanoid, még ha ennek praktikus okai is vannak. Ám éppen az egyik Voyager-részben egy fotonokból álló lények társadalma volt a központban…

Az emlékezetes lehetett, akárcsak Douglas Adams útikalauzában a kék szín egy különösen intelligens árnyalata… No de ha már emlékezet, hogy áll a memoriterekkel, hány magyar verset tudna fejből idézni? És mi volt végül is a szelekciós irányelv a regénybe kerülő szépirodalmi idézetek esetében? 

A memoriterek esetében nem állok túl jól. A témához kapcsolódóan pedig először Vajda János neve ugrott be, emlékeztem rá, hogy neki egész ciklusai vannak, amikben a kozmosz és üstökösök szerepelnek. Elsősorban a XIX. századi alkotók versei között kutakodtam, mert akkor még mertek kozmikus távlatokban gondolkodni, nagy szavakat használni a költők, ám aztán túlságosan anakronisztikus lett volna ennyire leragadni a múltban, így a XX. század második felének alkotói is képbe és regénybe kerültek. Az Újhold költői például – de nem azért, mert új holdasok! A prózaírók esetében viszont nem a téma volt meghatározó, hanem az abszolút személyes kedvenceim közül válogattam.

A több évszázaddal a mai korunk után élő szereplői jórészt magyar folyók neveit viselik, volt ennek a választásnak különösebb oka? 

Jópofa ötletnek tűnt, bár a visszajelzések alapján az olvasók egy része jelentőséget tulajdonított neki, és azon aggódott, talán átsiklott azokon a mondatokon a figyelme, ahol megleli ennek a magyarázatát. Az én elképzelésem szerint a nyelv organikus alakulása hozta létre ez a jövőbeli névadási hagyományt, beleértve akár egy hatalmi döntést is, és a nevek viselői nem ismerik az eredeti jelentéstartalmukat.

 Az egyként nyelvvesztett tudatkontrollált Kelet és a virtuális létben a valóságot relatívvá tévő Nyugat közt lavírozó moyerség egyetlen fegyvere az Ige, a megmaradt nyelvük, ami a létezésük feltétele és lehetősége egyben. Ez, a nyelv lenne valóban az identitásu(n)k alapja? 

Elkerülve a csapdahelyzetet, amibe ilyenkor az írók beleszaladnak, és magvas bölcsességeket mondanak a magyar társadalomról és nyelvről, inkább kizárólag arról nyilatkoznék, szubjektíve, hogy számomra mennyire fontos a magyar nyelv. Amin viszonylag jól ki tudom fejezni magam írásban. Ez nem az ­összmagyarságra kiterjedő, inkább egy rám vonatkozó igazság. Nekem fontos, és így lett fontos a regényben is.

A moyerség számára a régmúlt idők (szépirodalmi) örökségei szent szövegek. Ma vannak ilyen szövegeink, létezik konszenzus erről? 

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az általános és középiskolai kötelező olvasmányainknál befejeződnek a közös szövegeink. A különféle felmérések is azt igazolják, hogy általában az Egri csillagok az utolsó közös szövegemlékünk. Onnantól vagy nem olvasunk, vagy mindenki más-más szubjektív kánon alapján vesz kézbe könyvet. Közös Igeként az iskolai kánonból is jobbára az a meghatározó, hogy együtt utáljuk a Légy jó mindhalálig!-ot, vagy azt a nyomorult körtemuzsikát a Kincskereső kisködmönből… De talán a Gárdonyi-mű mellett József Attila verseit szeretik a legtöbben, ám ott nagyjából vége is van. Ha azonban közéleti viták kereszttüzébe kerül az irodalom, ahogy legutóbb is Jókai kapcsán, kiderül, hogy mégis mennyire szívügye mindenkinek, még akkor is, ha nem olvassák! A kérdésre válaszolva tehát: igen, vannak szent szövegeink.

A jövőbeli magyar társadalom a töredékes, részben elfelejtett múlt (afázia) alapján megkonstruálja a maga – jelenüket meghatározó – történelmét. A folyamat azonban, nyugodtan mondhatjuk, általános. Hiszen ez ma sincs másként. Ez a fricska a történészénjének véleményét tükrözi? 

Nem annyira fricska ez, hiszen abszolút gyakorlati tapasztalat, már a szakdolgoza­tomat, és részben a doktorimat is a törté­netírás működéséről írtam, mindig is izgatott ez a téma. A nemzeti identitás vagy a hagyomány kapcsán a fikció szót soha nem használnám, de tény, hogy nagyon is esetlegesek azok a dolgok, amik ebbe a hagyományba bekerülnek. Miket és miért tekintünk például a középkor fontos eseményeinek? A tudásunk részben a gestákon alapul, amik már önmagukban kompilációk, melyeket politikai érdekekből állítottak össze. A történelemhez csakis közvetítéseken keresztül férhetünk hozzá – pontosabban igyekszünk hozzáférni! Azt mondanám: a regénybeli történetszemlélet rokon az én meggyőződésemmel.

A regény nagyhatalmi (keleti és nyugati) politikai játszmái és az ezekre adott moyer reakciók feldobott labdák egy ak­tuál­politikai értelmezésnek. Felkészült er­re? 

Ha valamire, hát éppen arra nem vagyok felkészülve, hogy elolvasnák azok, akik effajta értelmezéseket kreálnak. Bárcsak elolvasnák és vita kerekedne róla. De a regénybeli téma messze nem aktuálpolitikai, inkább egy nagyon régi esszenciális magyar probléma, mint a „nem vagyunk megértve”, vagy az „üldözve vagyunk”, s az ország földrajzi helyzetéből adódik, ezért aztán erősen kérdéses, megoldódik-e valaha. Regényírás közben sokszor eszembe jutott Bethlen István egyik, talán a ’40-es évek elején megfogalmazott írása, ahol azt mondja: Magyarországnak soha nem lehet teljesen elköteleződnie egyik nagyhatalom irányába sem, mert figyelembe kell venni azt, hol vagyunk. S van-e egyáltalán választási lehetőségünk nem kompországnak lenni? – teszem hozzá.

A korábbi regényeinek női főszereplői voltak, az Afáziában ez jócskán megváltozott: egy nemtelenné tett gyilkológép katona (Sió) és egy férfi hírszerző (Maros) alkotta páros áll a középpontban. Épp most, amikor a férfidominancia megdőlni látszik mind a könyvekben, mind a filmekben? 

Miért csinálnám meg harmadszorra is ugyanazt? Annak idején, Dávid Veron esetében, nem akartam a sok századik férfi főszereplős krimit megírni, ezért lett a főhős nő, izgalmasabbnak tűnt. Ahogy most meg az, hogy a nemek nem játszanak kitüntetett szerepet a regényben, sokkal inkább az eltérő hátterű, nagyon más alapállású Sió és Maros páros közti dinamika érdekelt. Mert ilyet még nem csináltam. S emögött nincs semmi ideológia vagy mozgalom.

+1 kérdés: 

Folytatódik-e majd a moyerség története, tervezi esetleg a sorozattá bővítést?

Nem szerepelt a terveim között, ám a kiadó részéről felmerült, hogy van még ebben lehetőség. Amikor nekiláttam megírni, nem gondoltam, hogy ennyivel nehezebb megteremteni egy sci-fi világot, mint egy történelmi krimit. Most azonban már, miután az alapok megvannak, ha például a közbenső, több száz éves időintervallum történetét kellene megírnom, könnyebben menne. Ám jelenleg más zsánerek izgatnak. A karantén alatt több változatát is megírtam egy noiros, archaizáló kriminek, aminek főszereplője egy szerb–magyar rendőrpáros – Trianon idején. De mindenekelőtt egy alternatív történelmi regény megírása foglalkoztat, pontosabban egy megbuherált magyar történelemi háttér előtt játszódó kalandos-romantikus regényé. A kihívás óriási: hogyan lehet izgalmas és érdekes regényt írni úgy, hogy a műfajánál fogva már eleve tudjuk a végét: a szerelmesek összejönnek, boldogság van…