Az Ige jövő ideje - Baráth Katalinnal a szent szövegekről

Pilinszky-vadászrepülőgépek hasítják az űrt, elhagyva Pandonhyát, a moyerek naprendszerbeli „ősi fészkét”, ahová a Föld lakhatatlanná válása után költöztek – a Lingvista, a nyelvőrök és a gramárok vezette hierarchikus társadalom az egyetlen örökségükkel, az Igével, a szent nyelvvel kereskedik, amely a már beszédképtelen, tudatkontrollált Birodalom és a virtuális létbe szorult, képekkel kommunikáló liberális Demokrata lakosainak erős, halálos függőséget okoz. Génsebészet és Szent Margit-legenda, Star Wars és Esterházy Péter, cyberpunk poszthumanizmus és Vörösmarty kerül egy platformra Baráth Katalin Afázia című, frissen megjelent sci-fijében, ami kapcsán a szerzővel beszélgettünk.

Mi volt meg előbb, a történelmi krimik és a thriller után egy új zsánert szeretett volna kipróbálni, s ehhez jött a magyar szépirodalmi szövegek nyelvemlékszerű integrációja a képzelet- és jövőbeli űrtársadalomba, vagy éppen fordítva: Petőfi és Nemes Nagy versei szerettek volna mindenképp regénybe kerülni?

Az a) válasz a helyes. Egy sci-fit akartam írni, a magam sci-fijét, és több ötletem is volt hozzá. Elkezdtem írni egy posztapokaliptikus regényt, de az ötvenedik oldalnál abbahagytam, mert rájöttem, annyira nem is érdekel ez a posztapokalipszis. A másik ötletem, amelyben egy bonyolult nyelvnek van szerepe, sokkal jobban izgatott. Erős löketet adott ehhez a világháborúkban a kódolt üzeneteknél alkalmazott amerikai indiánok szerepe. A németek, okulva az első világháború tapasztalataiból, a második előtt néprajzosokat küldtek az Egyesült Államokba, hogy elsajátítsák a különféle indián nyelveket – lám, a bölcsészeknek is hasznát vették. Először arra gondoltam, majd én megteremtem ezt a különleges nyelvet, de aztán rájöttem, az anyanyelvem éppen elég komplex ahhoz, hogy körbejárhassam általa egy nyelv szerepét. Ahogy a regényben szereplő úgynevezett szent szövegek kapcsán is, amiket először magam akartam kiötölni, be kellett látnom, hogy az íróink nálam már sokkal jobban megírták ezeket – s ekkor álltam neki kiválogatni az elbeszélésbe kerülőket.

Mielőtt a magyar nyelv szépirodalmi kincsestárára rátérnénk, arra lennék kíváncsi, milyen sci-fi művek, alkotók gyakorolták önre a legnagyobb hatást? Erős a gyanúm, már csak az Afáziában szereplő mesterséges intelligenciák okán is, hogy Iain Banks Kultúra-sorozata a kedvencei között van.

A hardcore sci-fi-fogyasztókhoz képest mindenképp el vagyok maradva, és nem is a regények, inkább a filmek hatottak rám. Mindenekelőtt a Star Trek, bár közvetlenül a regényre nem bírt befolyással. Nagyon sok Star Trek-epizódot láttam, s kiindulásként valami olyasmit akartam magam is – amiben feltétlenül szerepel űrhajó! De a Star Trek világa ennél jóval sokrétűbb, felmerülnek benne bonyolultabb, társadalmi, kulturális, etikai problémák is – bár elismerem, néha kissé idegesítő, hogy minden életforma humanoid, még ha ennek praktikus okai is vannak. Ám éppen az egyik Voyager-részben egy fotonokból álló lények társadalma volt a központban…

Az emlékezetes lehetett, akárcsak Douglas Adams útikalauzában a kék szín egy különösen intelligens árnyalata… No de ha már emlékezet, hogy áll a memoriterekkel, hány magyar verset tudna fejből idézni? És mi volt végül is a szelekciós irányelv a regénybe kerülő szépirodalmi idézetek esetében?

A memoriterek esetében nem állok túl jól. A témához kapcsolódóan pedig először Vajda János neve ugrott be, emlékeztem rá, hogy neki egész ciklusai vannak, amikben a kozmosz és üstökösök szerepelnek. Elsősorban a XIX. századi alkotók versei között kutakodtam, mert akkor még mertek kozmikus távlatokban gondolkodni, nagy szavakat használni a költők, ám aztán túlságosan anakronisztikus lett volna ennyire leragadni a múltban, így a XX. század második felének alkotói is képbe és regénybe kerültek. Az Újhold költői például – de nem azért, mert új holdasok! A prózaírók esetében viszont nem a téma volt meghatározó, hanem az abszolút személyes kedvenceim közül válogattam.

A több évszázaddal a mai korunk után élő szereplői jórészt magyar folyók neveit viselik, volt ennek a választásnak különösebb oka?

Jópofa ötletnek tűnt, bár a visszajelzések alapján az olvasók egy része jelentőséget tulajdonított neki, és azon aggódott, talán átsiklott azokon a mondatokon a figyelme, ahol megleli ennek a magyarázatát. Az én elképzelésem szerint a nyelv organikus alakulása hozta létre ez a jövőbeli névadási hagyományt, beleértve akár egy hatalmi döntést is, és a nevek viselői nem ismerik az eredeti jelentéstartalmukat.

Az egyként nyelvvesztett tudatkontrollált Kelet és a virtuális létben a valóságot relatívvá tévő Nyugat közt lavírozó moyerség egyetlen fegyvere az Ige, a megmaradt nyelvük, ami a létezésük feltétele és lehetősége egyben. Ez, a nyelv lenne valóban az identitásu(n)k alapja?

Elkerülve a csapdahelyzetet, amibe ilyenkor az írók beleszaladnak, és magvas bölcsességeket mondanak a magyar társadalomról és nyelvről, inkább kizárólag arról nyilatkoznék, szubjektíve, hogy számomra mennyire fontos a magyar nyelv. Amin viszonylag jól ki tudom fejezni magam írásban. Ez nem az összmagyarságra kiterjedő, inkább egy rám vonatkozó igazság. Nekem fontos, és így lett fontos a regényben is.

A moyerség számára a régmúlt idők (szépirodalmi) örökségei szent szövegek. Ma vannak ilyen szövegeink, létezik konszenzus erről?

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az általános és középiskolai kötelező olvasmányainknál befejeződnek a közös szövegeink. A különféle felmérések is azt igazolják, hogy általában az Egri csillagok az utolsó közös szövegemlékünk. Onnantól vagy nem olvasunk, vagy mindenki más-más szubjektív kánon alapján vesz kézbe könyvet. Közös Igeként az iskolai kánonból is jobbára az a meghatározó, hogy együtt utáljuk a Légy jó mindhalálig!-ot, vagy azt a nyomorult körtemuzsikát a Kincskereső kisködmönből… De talán a Gárdonyi-mű mellett József Attila verseit szeretik a legtöbben, ám ott nagyjából vége is van. Ha azonban közéleti viták kereszttüzébe kerül az irodalom, ahogy legutóbb is Jókai kapcsán, kiderül, hogy mégis mennyire szívügye mindenkinek, még akkor is, ha nem olvassák! A kérdésre válaszolva tehát: igen, vannak szent szövegeink.

A jövőbeli magyar társadalom a töredékes, részben elfelejtett múlt (afázia) alapján megkonstruálja a maga – jelenüket meghatározó – történelmét. A folyamat azonban, nyugodtan mondhatjuk, általános. Hiszen ez ma sincs másként. Ez a fricska a történészénjének véleményét tükrözi?

Nem annyira fricska ez, hiszen abszolút gyakorlati tapasztalat, már a szakdolgozatomat, és részben a doktorimat is a történetírás működéséről írtam, mindig is izgatott ez a téma. A nemzeti identitás vagy a hagyomány kapcsán a fikció szót soha nem használnám, de tény, hogy nagyon is esetlegesek azok a dolgok, amik ebbe a hagyományba bekerülnek. Miket és miért tekintünk például a középkor fontos eseményeinek? A tudásunk részben a gestákon alapul, amik már önmagukban kompilációk, melyeket politikai érdekekből állítottak össze. A történelemhez csakis közvetítéseken keresztül férhetünk hozzá – pontosabban igyekszünk hozzáférni! Azt mondanám: a regénybeli történetszemlélet rokon az én meggyőződésemmel.

A regény nagyhatalmi (keleti és nyugati) politikai játszmái és az ezekre adott moyer reakciók feldobott labdák egy aktuálpolitikai értelmezésnek. Felkészült erre?

Ha valamire, hát éppen arra nem vagyok felkészülve, hogy elolvasnák azok, akik effajta értelmezéseket kreálnak. Bárcsak elolvasnák és vita kerekedne róla. De a regénybeli téma messze nem aktuálpolitikai, inkább egy nagyon régi esszenciális magyar probléma, mint a „nem vagyunk megértve”, vagy az „üldözve vagyunk”, s az ország földrajzi helyzetéből adódik, ezért aztán erősen kérdéses, megoldódik-e valaha. Regényírás közben sokszor eszembe jutott Bethlen István egyik, talán a ’40-es évek elején megfogalmazott írása, ahol azt mondja: Magyarországnak soha nem lehet teljesen elköteleződnie egyik nagyhatalom irányába sem, mert figyelembe kell venni azt, hol vagyunk. S van-e egyáltalán választási lehetőségünk nem kompországnak lenni? – teszem hozzá.

A korábbi regényeinek női főszereplői voltak, az Afáziában ez jócskán megváltozott: egy nemtelenné tett gyilkológép katona (Sió) és egy férfi hírszerző (Maros) alkotta páros áll a középpontban. Épp most, amikor a férfidominancia megdőlni látszik mind a könyvekben, mind a filmekben?

Miért csinálnám meg harmadszorra is ugyanazt? Annak idején, Dávid Veron esetében, nem akartam a sok századik férfi főszereplős krimit megírni, ezért lett a főhős nő, izgalmasabbnak tűnt. Ahogy most meg az, hogy a nemek nem játszanak kitüntetett szerepet a regényben, sokkal inkább az eltérő hátterű, nagyon más alapállású Sió és Maros páros közti dinamika érdekelt. Mert ilyet még nem csináltam. S emögött nincs semmi ideológia vagy mozgalom.

+1 kérdés:

Folytatódik-e majd a moyerség története, tervezi esetleg a sorozattá bővítést?

Nem szerepelt a terveim között, ám a kiadó részéről felmerült, hogy van még ebben lehetőség. Amikor nekiláttam megírni, nem gondoltam, hogy ennyivel nehezebb megteremteni egy sci-fi világot, mint egy történelmi krimit. Most azonban már, miután az alapok megvannak, ha például a közbenső, több száz éves időintervallum történetét kellene megírnom, könnyebben menne. Ám jelenleg más zsánerek izgatnak. A karantén alatt több változatát is megírtam egy noiros, archaizáló kriminek, aminek főszereplője egy szerb–magyar rendőrpáros – Trianon idején. De mindenekelőtt egy alternatív történelmi regény megírása foglalkoztat, pontosabban egy megbuherált magyar történelemi háttér előtt játszódó kalandos-romantikus regényé. A kihívás óriási: hogyan lehet izgalmas és érdekes regényt írni úgy, hogy a műfajánál fogva már eleve tudjuk a végét: a szerelmesek összejönnek, boldogság van…