Az Újságos a reggeli roham után kivételesen nem zár be délutánig: sokan járnak az utcán, a felnőtt kezeken ünneplőruhás gyerekek lógnak, mindenki ráérősen nézelődik. Kibújik ő is a bádogbódé ajtaján, köszönget, bólogat, ha kérik még, ki is szolgál, néma szertartásossággal. Ő aztán, ha külön fizetnék se kajabálna vevők után, az annak a gebe Dininek a tisztje, az elcsapott inasé innen a maróműhelyből, akit ő protezsált be, hogy a Moszkván rikkancs lehessen. No hát, most már nem kell többé marja a belsejét a marás: szaladgálhat a szabad ég alatt, lövöldözheti a levegőbe a rekedt rikkantásait, riogathatja vele a téri tömeget. Külön tehetsége van rá, azon a hirtelen váltó hangján, úgy tud ordibálni, mint a fába szorult féreg, annál már csak az üres hasa korgása hangosabb.
RIKKANCS (megbicsakló, mutáló kamaszhang)
Népszabadság, Magyar Nemzet, Sport!
A Ludi, a Ludi, a Ludaaaas!
Esti Hírlap, jó estét, Budapest,
körömollóval szúrta le a sógorát a kis idegeeeees!
(kifúj)
Áhh, érdemes ezt? Pár húszfillér a jatt:
jó, ha abból egy mozira jut…
Én dolgos vagyok, de mindig éhes,
apám néhai Barcza Dénes,
egyetlen fénykép, fekete, fényes,
nappal idegen, éjszaka rémes.
Nővérem elment az emberéhez,
anyám gombot varr, ollót élez.
Általában nem sokat érez.
Nem megy hozzá a szomszéd pékhez.
Apám, a néhai Barcza Dénes
hogy mit hagyott ránk, több mint kétes:
a szükséglakás merő penészes,
meg hogy én is gyomorfekélyes.
(fölsóhajt)
Áh, micsináljak, ha van jatt, ha nincs:
hogy lett állásom, az már maga kincs…
A Ludi, a Ludi, a Ludaaaas!
Képes Újság, keresztrejtvény, totótippek, Sport!
Esti Hírlap, jó estét, Budapest,
körömollóval szúrta le a sógorát a kis idegeeeees!
Szegény kölyök, tavaly innen vitte el a maróüzemből a szirénázó mentő a Jánosba, az egyes belbe, aztán nem állt lábra még vagy egy hónapig, aztán a tüdőgondozó azt mondta, a fémpor miatt ki kell maradnia a szakmunkásképzőből, azzal elvesztette azt a sovánka inaspénzét is. Mikor újra fölbukkant a bódé előtt, egészen zöld volt, s még girhesebb, mint eddig, bár állította, hogy kikúrálták. De olyan nyomorultul nézett ki, legszívesebben elfordult volna az ember. Aztán persze ki tesz ilyet.
ÚJSÁGOS
Befizettem ezt a Dinit a Gál-Bétóven utcába
az Expressz-szálló menzára.
Be vagyok fizetve én is, és elégedett is vagyok:
nem drága, és nagy adagok,
már a vendégek miatt is udvarias a személyzet
– láttam én ott sárgát, négert,
meg a múltkor az a plakát, rajta: „Békét Vietnámnak!”:
ők világpolitizálnak!
Nem egy prosztó hely, az biztos, forog az a sok idegen,
előkelő szép étterem,
kedden meg a kártyaklubban zsugáznak a magányosok
– néha én is, de ez titok.
Namost, minap jön a Dini, s míg segít egy keveset,
sorolja, hogy mit evett.
Hétfőn gulyás-, kedden tojás-, szerdán a dús orjaleves,
olyan meleg, hogy már tüzes,
másodiknak mindig husi, ne maradjon üres a has:
hurka, kolbász, sült oldalas,
heti egyszer rántott borda, pirburg, párkáp csemiubi,
s jöhet utána a süti:
indiáner, ekler, isler – csupa fura fincsi nevek,
azt se tudta, hogy léteznek!
Mondom, hagydmá, kipukkanok! De jóvan, ha így haladsz,
látom, Dini, megmaradsz.
S most nézd csak, a selma, hát nem véletlen jutott neki munka, hogy ne csalódjon az öreg Újságosba! Na, a Kalefon most már hamarost maga is összekajabálhatja magának az Expressz Hotel konyhájára valót. Hisz ebbe az egyhússzor másfeles bódéba is, mindenféle rikoltozás nélkül is, reggelente seperc csak úgy magától tízcentiket apad a Népszabadság-rakás – a Nemzet nemigen –, ilyenkor meg, mikor már hazafele áramlanak, nyilvánhogy Esti a zsebbe, hát még víkendre, a Ludas, Nők Lapja meg Füles, legyen már valami kis színes, míg leülepszenek a Kékesnek becézett szürkés tévé elé. Napersze, már akinek engedi az asszony.
A bádogbódé előtt elvonuló Ormándy házaspár rá se hederít az Újságosra, elegáns öltözékükön káposztafejnyi kokárda, fennkölten haladnak, föltartott fejjel, merev karokkal, mintha emlékművet koszorúznának épp.
ÚJSÁGOS (huncut hangon)
Merugye itt van például ez a katonásan
peckes vonulású, ceruzabajszos Ormándy,
a teljes nevén Ormánsági Ormándy Valentin,
a Kapitány utcából, aki már a Horthy-éra
alatt is valami főmufti volt, gazdasági
tótum-und-faktum, tudomén, miféle
titulusban, de mindig a húsosfazék körül,
amitől egyetlen méterrel se óhajtott
távolabb kerülni az átkosban se.
Namost hogy egy ilyennek, aki nyáron is
a havonta tisztíttatott s gőzvasaltatott
öltönyében jár, mintha állandóan temetésre
vagy a híradóba szereplésre készülődne
– mondom, egy ilyennek, hogy vénülő fejjel
azt kelljen megérnie, hogy még ugráltassák
is a fínomjó estében, mikor már a kutyát is
rendre megsétáltatta, és leadózta az obligát
ácsorgást a Sport előtt, ahol csakis neki,
de a Roxy miatt neki kihozza a Szórád
Jancsi az utcára a fröccsöt? Az ember el se
bírja képzelni, hogy az a procc neje, aki úgy
tud ideállni a lila dzsörzéjében, mint egy
eltévedt koronahercegné – hogy ez a délceg
némber képes és ilyesmivel egzercíroztassa?
Ezt a – najó, nem tisztességben megőszült,
de mégiscsak ősz urát? Hogy mielőtt végre
belemerülhetne a híradó lágyan ringató
esti meséjébe, még tízpercnyit ugrándoznia
kelljen, akár egy bakkecskének, valami
ostoba klimpírozásra, a két bécsibarokk
foteljuk meg a Roxy nevű foxijuk előtt?
Míg utóbbi szintén kedvet nem kap,
nemcsak az ugrálásra, de az ugatásra
meg a kis éles fogaival a bokafogásra is?
Hát ez valóban túlzás, a rendesen megsétáltatott Roxy részéről végképp! Ormándy azt hajtogatja, nem fogja sokáig bírni a szíve, a neje meg azt, hogy hisz pont azért, a szíve miatt: tessék csak kicsit mozogni! Na de hogy épp neki? Aki minden fix pozíciójában annyit mozgott, annyit izgett, meg nem állt a széles hátsó, ide-oda helyezkedett? Naigen, idősebbek is elkezdhetik, haha, a nappalijukban a tévé előtt, akkor is az öltönyében, a neje meg a lila dzsörzéjében.
ORMÁNDY ÉS ORMÁNDYNÉ (felnőtt vegyeskórus)
Egy kicsi mozgás mindenkinek kell,
de gémberedvén sem feledni el:
csak semmi hipphopp, nem pattanni fel:
ha ötvenhatban volt erő hozzája,
tizenkét év, és jön cserébe Prága.
Egy kicsi villám, int dicső korunk:
MOM homlokán neonszimbólumunk,
balról a Gellért, arra fordulunk:
csúcsán Szabadság! – feltartott kezekkel,
meredten áll, mint hátában a fegyver.
Egy kicsi hajlás, benne mennyi sikk!
Gerinc, ha görbed, hátha nem törik:
túlélő nemzet, mindig úgy esik,
ki a reformból bele a pohárba:
a működő roncs megmarad utána.
Egy kicsi fény, a cseplesz csillagok
csak pislognak ránk, Hold se vigyorog:
sötét a bal part, azt rójuk gyalog,
– nem látszik út, csak lépünk, és nem értjük,
hogy lett a Nincs az egyetlen reményünk.
Egy kicsi titkot szél hord nesztelen:
nép regulázva, császár meztelen.
Kacsint a csillag részeg-szemtelen,
bókol a báb: vergődj a pókfonálba!
Pár évtized még, míg egész hiába.
