Ha egy műtárgyra gondolunk, elsősorban egy festmény, egy szobor vagy bármilyen kézzelfogható alkotás juthat az eszünkbe. De mi történik akkor, ha egy művész egész konkrétan a semmit állítja ki? Sokakat már a gondolat is bosszant, pedig az olasz Salvatore Garau néhány hete pont ezt tette, sőt el is adta a szobrát. A láthatatlan alkotás konkrétan tizenötezer euróért (közel 5,2 millió forintért) kelt el az Art-Rite olasz kortárs művészeti galéria aukcióján, adta hírül nemrég az Italy 24 News. Az alkotás a beszédes Io sono (Én vagyok) címet kapta, s egy 150x150 centiméteres térből áll – ebben „foglalt helyet” a rendkívüli szobor. A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy az árverésen elkelt mű új tulajdonosa fizikailag csupán a garancialevelet birtokolja, ez igazolja ugyanis a vásárlást, amely vizuálisan abszolút fehér térként jeleníthető meg. A szobor, amely létével a művészet határainak kérdéseit is feszegeti, az alkotó szerint mégsem „semmi”, hanem egy energiákkal teli közeg, amely azért is különleges, mert nem reprodukálható – hiszen láthatatlan –, s nincs ökológiai lábnyoma, nem terheli a környezetet.
Az olasz művész szobra mentén elkezdtünk gondolkodni, hogy vajon az elmúlt évtizedekben milyen hasonló, azaz láthatatlan alkotások jöttek létre, meg egyáltalán: vannak-e a művészetnek határai?
Üres szoba
A témában az egyik legfontosabb alkotás az amerikai zeneszerző, John Cage formabontó, 4’33” című darabja, amelyben egyetlen hang sem csendül fel. Az 1952-ben írt háromtételes mű előadásakor a művésznek elegendő a csendre figyelnie, „szólaltassák” meg bárhol is a darabot. A művet mások mellett a Berlini Filharmonikus Zenekar is előadta már (a műsor felvétele elérhető a YouTube-on), hazánkban 1988-ban az Amadinda Ütőegyüttes adta ki lemezen.
John Cage művével rokonítják Martin Creed Work No. 227: The lights going on and off (227. számú mű: A fények be- és kikapcsolnak) című installációját, amelyet a brit művész leghírhedtebb művének tartanak. Az alkotás lényegében egy üres szoba, amelyben az egyetlen fényforrást két mennyezeti lámpa adja: ezek öt másodpercenként le, illetve felkapcsolódnak. A mű 2001-ben elnyerte az egyik legnagyobb presztízsű, brit művészeknek adható elismerést, a Tate Gallery által adományozott Turner-díjat (Turner Prize), 2013-ban pedig az intézmény állandó gyűjteményének részévé vált: az árát akkoriban 110 ezer font körül (45 millió forint) becsülték. Ugyanakkor a mű megosztotta a szakmát, Rachel Campbell-Johnston kritikus szerint a művész „pislákoló installációja mindent jelenthet, vagy semmit, de legalább néznivalót ad a látogatóknak”, Louisa Buck kritikus „fontos alkotásnak” nevezte, míg egy brit alkotó, Jacquline Crofton tojással dobálta meg a falakat, kifejezve tiltakozását a díjazás ellen, és kijelentette, ez nem igazi művészet.
Magyar példák
Hazánkban is alkottak már a semmiből valamit, 2018-ban például a Kétfarkú Kutyapárt állított fel Láthatatlan Szoborparkot Budaörsön. A művészeti projekt keretében szobortalpakat helyeztek el a közterületen különféle feliratokkal, úgymint A legmenőbb ovis, A hősszerelmes, Igazi sportember. A talapzatokra bárki tetszőlegesen ráállhatott, miáltal ő lett a szobor.
Korábban Friderikusz Sándort ihlette meg a semmi: 1988-ban kiadta az „Ez egy tiszta jó könyv – avagy 216 oldal arról, hogy a 80-as évek végén mi mindentől boldog 825 magyar ember?” című kötetet, amely üres, ám számozott oldalakat tartalmaz. A szerző szándéka szerint a mű a magyar társadalom boldogságának a hiányát hangsúlyozta. A könyv előszavát Csepeli György, a lektori jelentését Esterházy Péter írta, aki így fogalmazott: „aki ismeri Friderikusz stílusát, ezt a kicsit nagyszájú, a rámenősségtől sem mentes, olykor agresszív szóhasználatot, melyet hol tárgyszerűség, hol az igazság, hol a személyesség kedvessége gyeplőz – azt meglepheti ez a visszafogottság. A kézirat első oldalán megütött hang végig kitart; az első oldal olyan, mint az utolsó. Ez nem kis teljesítmény.”
Kezdetek
– Hogy megértsük a láthatatlan művészetet, egészen a múlt század elejéig kell visszamennünk, mikor is Marcel Duchamp egy hétköznapi tárgyat, konkrétan egy piszoárt minősített műalkotássá, és állított ki Szökőkút címen – mondja Hornyik Sándor művészettörténész. A francia művész ezen rendhagyó gesztusával ugyanis eltűnt a műtárgyak klasszikus értelembe vett szép- vagy képzőművészeti dimenziója. A következő lépést a szintén francia művész, Yves Klein tette meg, aki magát az űrt állította ki: egy kis párizsi galériában megrendezte Le Vide (Az űr) című tárlatát, melynek fehér falai között semmi sem volt kiállítva. Hornyik szerint Klein gesztusa szintén a műtárgy kultusza ellen irányult, szélesebb értelemben pedig a fogyasztói társadalom ellen, így fejezve ki, hogy a művészet ne csak tárgyakról szóljon, melyeket a gyűjtők meg akarnak vásárolni, hogy aztán státuszszimbólummá váljanak.
A hatvanas évek újabb fordulópontot jelentett: az Egyesült Államokban Andy Warhol a Campbell’s leveskonzervet állította ki szitanyomatokon, mellyel egy hétköznapi árucikket tett műalkotássá, mígnem a konceptuális művészet megjelenésével már nem a kiállított műtárgy, hanem annak koncepciója, ideája vált fontossá – sőt, az alkotásra sem volt szükség, elég volt, ha a művész egy szövegben megfogalmazta azt, melyet a befogadó mikor elolvasott, megjelent annak tudatában. – Ezzel a lépéssel a konceptuális alkotók végleg elszakadtak attól az elképzeléstől, hogy egy művésznek tárgyakat kelljen létrehoznia – mondja Hornyik. Mindez persze felfogható gegként, de rávilágít arra is, hogy a művészet mindig megegyezés kérdése, vagyis egy konkrét intézményrendszer – művészeti írók, esztéták, művészettörténészek és galériások – döntik el, hogy mi minősül művészetnek, ami ezáltal lehet bármi.
Ismételni nem lehet
Hornyik szerint ha Salvatore Garau nemrég elárverezett láthatatlan szobrára gondolunk, az a konceptuális tradícióhoz kötődik. – Ebben az esetben nem a tárgy megfoghatatlan volta, a semmi a hangsúlyos, hanem a koncepció, vagyis hogy valaki valamit művészetnek nyilvánít – véli a művészettörténész. Szintén bonyolítja a helyzetet, hogy Garau esetében a szobor eladása is művészeti gesztusnak számít, melyben nemcsak az alkotó, de a gyűjtő is részt vesz, sőt általa hírnévhez jut.
Nem mindegy azonban, hogy a láthatatlan alkotások terén melyik alkotó mivel áll elő. Hornyik szerint ugyanis, ha egy művész a jövőben megismételné Garau elképzelését – avagy „készítene” egy láthatatlan szobrot –, azt a művészettörténet már nem tekintené jelentős alkotásnak, és a médiában sem lenne semmilyen újdonságértéke. Ilyen esetben az új tárgy az előző megismétlése, kvázi a másolata lenne. Még akkor is, ha nem létezik.
