Nem semmi művészet

Egy múzeumban sokan már azon felháborodnak, ha a kiállított műtárgy egy fekete négyzet, egy üres vászon vagy egy árucikk. De mi a helyzet akkor, ha az alkotás nem is létezik?

Ha egy műtárgyra gondolunk, elsősorban egy festmény, egy szobor vagy bármilyen kézzelfogható alkotás juthat az eszünkbe. De mi történik akkor, ha egy művész egész konkrétan a semmit állítja ki? Sokakat már a gondolat is bosszant, pedig az olasz Salvatore Garau néhány hete pont ezt tette, sőt el is adta a szobrát. A láthatatlan alkotás konkrétan tizenötezer euróért (közel 5,2 millió forintért) kelt el az Art-Rite olasz kortárs művészeti galéria aukcióján, adta hírül nemrég az Italy 24 News. Az alkotás a beszédes Io sono (Én vagyok) címet kapta, s egy 150x150 centiméteres térből áll – ebben „foglalt helyet” a rendkívüli szobor. A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy az árverésen elkelt mű új tulajdonosa fizikailag csupán a garancialevelet birtokolja, ez igazolja ugyanis a vásárlást, amely vizuálisan abszolút fehér térként jeleníthető meg. A szobor, amely létével a művészet határainak kérdéseit is feszegeti, az alkotó szerint mégsem „semmi”, hanem egy energiákkal teli közeg, amely azért is különleges, mert nem reprodukálható – hiszen láthatatlan –, s nincs ökológiai lábnyoma, nem terheli a környezetet.

Az olasz művész szobra mentén elkezdtünk gondolkodni, hogy vajon az elmúlt évtizedekben milyen hasonló, azaz láthatatlan alkotások jöttek létre, meg egyáltalán: vannak-e a művészetnek határai?

Üres szoba

A témában az egyik legfontosabb alkotás az amerikai zeneszerző, John Cage formabontó, 4’33” című darabja, amelyben egyetlen hang sem csendül fel. Az 1952-ben írt háromtételes mű előadásakor a művésznek elegendő a csendre figyelnie, „szólaltassák” meg bárhol is a darabot. A művet mások mellett a Berlini Filharmonikus Zenekar is előadta már (a műsor felvétele elérhető a YouTube-on), hazánkban 1988-ban az Amadinda Ütőegyüttes adta ki lemezen.

John Cage művével rokonítják Martin Creed Work No. 227: The lights going on and off (227. számú mű: A fények be- és kikapcsolnak) című installációját, amelyet a brit művész leghírhedtebb művének tartanak. Az alkotás lényegében egy üres szoba, amelyben az egyetlen fényforrást két mennyezeti lámpa adja: ezek öt másodpercenként le, illetve felkapcsolódnak. A mű 2001-ben elnyerte az egyik legnagyobb presztízsű, brit művészeknek adható elismerést, a Tate Gallery által adományozott Turner-díjat (Turner Prize), 2013-ban pedig az intézmény állandó gyűjteményének részévé vált: az árát akkoriban 110 ezer font körül (45 millió forint) becsülték. Ugyanakkor a mű megosztotta a szakmát, Rachel Campbell-Johnston kritikus szerint a művész „pislákoló installációja mindent jelenthet, vagy semmit, de legalább néznivalót ad a látogatóknak”, Louisa Buck kritikus „fontos alkotásnak” nevezte, míg egy brit alkotó, Jacquline Crofton tojással dobálta meg a falakat, kifejezve tiltakozását a díjazás ellen, és kijelentette, ez nem igazi művészet.

Magyar példák

Hazánkban is alkottak már a semmiből valamit, 2018-ban például a Kétfarkú Kutyapárt állított fel Láthatatlan Szoborparkot Budaörsön. A művészeti projekt keretében szobortalpakat helyeztek el a közterületen különféle feliratokkal, úgymint A legmenőbb ovis, A hősszerelmes, Igazi sportember. A talapzatokra bárki tetszőlegesen ráállhatott, miáltal ő lett a szobor.

Korábban Friderikusz Sándort ihlette meg a semmi: 1988-ban kiadta az „Ez egy tiszta jó könyv – avagy 216 oldal arról, hogy a 80-as évek végén mi mindentől boldog 825 magyar ember?” című kötetet, amely üres, ám számozott oldalakat tartalmaz. A szerző szándéka szerint a mű a magyar társadalom boldogságának a hiányát hangsúlyozta. A könyv előszavát Csepeli György, a lektori jelentését Esterházy Péter írta, aki így fogalmazott: „aki ismeri Friderikusz stílusát, ezt a kicsit nagyszájú, a rámenősségtől sem mentes, olykor agresszív szóhasználatot, melyet hol tárgyszerűség, hol az igazság, hol a személyesség kedvessége gyeplőz – azt meglepheti ez a visszafogottság. A kézirat első oldalán megütött hang végig kitart; az első oldal olyan, mint az utolsó. Ez nem kis teljesítmény.”

Kezdetek

– Hogy megértsük a láthatatlan művészetet, egészen a múlt század elejéig kell visszamennünk, mikor is Marcel Duchamp egy hétköznapi tárgyat, konkrétan egy piszoárt minősített műalkotássá, és állított ki Szökőkút címen – mondja Hornyik Sándor művészettörténész. A francia művész ezen rendhagyó gesztusával ugyanis eltűnt a műtárgyak klasszikus értelembe vett szép- vagy képzőművészeti dimenziója. A következő lépést a szintén francia művész, Yves Klein tette meg, aki magát az űrt állította ki: egy kis párizsi galériában megrendezte Le Vide (Az űr) című tárlatát, melynek fehér falai között semmi sem volt kiállítva. Hornyik szerint Klein gesztusa szintén a műtárgy kultusza ellen irányult, szélesebb értelemben pedig a fogyasztói társadalom ellen, így fejezve ki, hogy a művészet ne csak tárgyakról szóljon, melyeket a gyűjtők meg akarnak vásárolni, hogy aztán státuszszimbólummá váljanak.

A hatvanas évek újabb fordulópontot jelentett: az Egyesült Államokban Andy Warhol a Campbell’s leveskonzervet állította ki szitanyomatokon, mellyel egy hétköznapi árucikket tett műalkotássá, mígnem a konceptuális művészet megjelenésével már nem a kiállított műtárgy, hanem annak koncepciója, ideája vált fontossá – sőt, az alkotásra sem volt szükség, elég volt, ha a művész egy szövegben megfogalmazta azt, melyet a befogadó mikor elolvasott, megjelent annak tudatában. – Ezzel a lépéssel a konceptuális alkotók végleg elszakadtak attól az elképzeléstől, hogy egy művésznek tárgyakat kelljen létrehoznia – mondja Hornyik. Mindez persze felfogható gegként, de rávilágít arra is, hogy a művészet mindig megegyezés kérdése, vagyis egy konkrét intézményrendszer – művészeti írók, esztéták, művészettörténészek és galériások – döntik el, hogy mi minősül művészetnek, ami ezáltal lehet bármi.

Ismételni nem lehet

Hornyik szerint ha Salvatore Garau nemrég elárverezett láthatatlan szobrára gondolunk, az a konceptuális tradícióhoz kötődik. – Ebben az esetben nem a tárgy megfoghatatlan volta, a semmi a hangsúlyos, hanem a koncepció, vagyis hogy valaki valamit művészetnek nyilvánít – véli a művészettörténész. Szintén bonyolítja a helyzetet, hogy Garau esetében a szobor eladása is művészeti gesztusnak számít, melyben nemcsak az alkotó, de a gyűjtő is részt vesz, sőt általa hírnévhez jut.

Nem mindegy azonban, hogy a láthatatlan alkotások terén melyik alkotó mivel áll elő. Hornyik szerint ugyanis, ha egy művész a jövőben megismételné Garau elképzelését – avagy „készítene” egy láthatatlan szobrot –, azt a művészettörténet már nem tekintené jelentős alkotásnak, és a médiában sem lenne semmilyen újdonságértéke. Ilyen esetben az új tárgy az előző megismétlése, kvázi a másolata lenne. Még akkor is, ha nem létezik.