– Napjainkban egyre gyakoribbak az átlagostól eltérő családmodellek. Közülük nem egyet fenntartásokkal kezelünk. Amin a kormánypolitika még túl is tesz. A legelfogadottabb közülük talán az örökbefogadás. Van olyan pszichés sajátosság, amely az örökbefogadó családokra általánosan jellemző?
– Alapvetően ugyanazokkal a problémákkal, kihívásokkal szembesülnek, mint minden vér szerinti család. De jelentkeznek további, sajátos nehézségek is, a szülők és a gyerekek oldalán egyaránt, úgyhogy ez a családi rendszer kicsit komplexebb. Ezért fontos az alkalmassági vizsgálat, mert nem mindenki képes megfelelni az örökbefogadással kapcsolatos pluszfeladatoknak.
Tavaly óta már nem kötelező a felkészítő tanfolyam, nem tudni, mi volt ezzel a cél, hiszen csak pár napos képzésről van szó. A szakma egységesen képviseli, hogy szükség van rá, mert nagyon sok dologra hívja fel a figyelmet.
Gondoljunk csak arra, hogy ezek a gyerekek nem ugyanonnan indulnak. Vannak, akik már a méhen belül elszenvednek károsodásokat, ártalmakat, például gondozatlan terhesség miatt: az anyjuk esetleg nehéz érzelmi, anyagi, szociális helyzetben volt, várandósan is dohányzott, alkoholt fogyasztott. Sokan nem is kórházban születnek, és perinatális sérülések érhetik őket. Vagy nem újszülöttként adják őket örökbe, a családjukban traumatikus dolgokat, elhanyagolást, bántalmazást éltek át. A lényeg, hogy előtörténetük van. Ezért is szoktuk mondani, hogy az örökbefogadónak valahol terápiás szülőnek kell lennie.
– Melyek a leggyakoribb problémák az örökbefogadó családoknál?
– A családoknak minden életszakaszban más és más nehézségekkel kell megküzdeniük, kezdve attól, mikor a szülők még várnak az örökbefogadásra, a gyerekek beilleszkedéséig a különböző közösségekbe, az óvodába, iskolába, kis korukban szorongásos, kötődési nehézségek is jelentkezhetnek. Aztán jön a kamaszkor, amely minden család számára nehéz időszak. Sokszor keresnek meg örökbefogadó szülők azzal a problémával, hogy a kamaszkorú gyerekük undok, csavarog, nehéz tolerálni a viselkedését. Esetleg lopott otthonról.
Egyszóval zavaros tünetek vannak a magatartásában. Olykor már ott tart a dolog, hogy le akarnak mondani a gyerekről, mert úgy érzik, kezelhetetlen, előfordul, hogy eltűnik egy hétre, komoly tanulási nehézségei vannak. A beszélgetések során aztán kiderül, hogy a gyereknek alapvetően kamaszkori identitásproblémája van. Keresi önmagát, és ennek keretében töpreng az örökbefogadói kapcsolatról. Lehet, hogy nem akar beszélni az örökbefogadásról, de a viselkedéséből látni, hogy nagyon is foglalkoztatja, ki ő, honnan származik, merre menjen tovább.
– Miben különbözik ez a kamaszok szokásos identitáskeresésétől?
– Az örökbefogadott gyerek nehéz lélektani helyzetbe kerül, mert így vagy úgy, de ő két szülői mintát kap. Láthatatlanul ugyan, de két anya- és apakép van a fejében. Emiatt jelentkezik aztán nála a hasított lojalitás.
Ami azt is eredményezheti, hogy egyik szülőt vagy szülőpárt idealizálják, a másikat pedig leértékelik. Gyakori, hogy az örökbefogadó szülőkre zúdítják a vér szerinti szülők iránt érzett indulatot, haragot, mert az utóbbiakról idealizált lelki képük van.
Sok gyerek fantáziál arról, hogy előkerülnek a vér szerinti szülei, akik különleges emberek. Egy kisfiú például hitte, hogy az anyukája híres filmsztár, és kereste, kik hasonlítanak rá a színésznők közül. Volt gyerek, aki ügyesen focizott, és meg volt győződve róla, hogy a vér szerinti apja ismert labdarúgó, biztos gazdag, és csodás autóval jön majd érte. Mikor a kamasz haragszik az örökbefogadó szüleire, elhangozhat, hogy te nem is vagy az igazi anyám, ő megvenné azt a telót, jobban szeretne, nem lenne ilyen szigorú. Ez komoly fegyver a gyerek kezében, az örökbefogadóknak borzasztó fájdalmat tud okozni, nehéz jól reagálni rá.
– Nehéz beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról?
– Van olyan gyerek, aki kerüli a témát, van, aki állandóan erről beszél, a legtöbben pedig a kettő között mozognak. Egyes játékaikban, a meséikben, az álmaikban is tetten érhető, hogy foglalkoztatja őket a kérdés. Nagy szülői érzékenység kell hozzá, hogy észrevegyék, mikor jön el az alkalmas pillanat a beszélgetésre. Ahogy a gyerek nő, fejlődik, egyre komplexebben látja a világot, mind gazdagabb rétegeit fogja föl az örökbefogadásnak. Először talán csak ennyit kérdez: Én is a te hasadban voltam? Amire mondjuk ez a válasz: Nem, egy másik néni hasában. És lehet, hogy csak egy hét múlva jön az újabb kérdés: És hol van az a néni? Hogy hívják? Milyen színű haja van? Miért nem vele lakom?
Ha jó a légkör, az egyre összetettebb kérdések mentén elkezdődhetnek a komolyabb beszélgetések. Az örökbefogadók a családi kapcsolat nyereségét igyekeznek hangsúlyozni: Milyen jó, mekkora öröm, hogy egymásra találtunk. De a gyerekben felmerül, hogy ő nemcsak nyert egy családot, hanem el is vesztett valakiket. Egy anyát, apát, nagyszülőket, rokonságot, etnikumot, identitást. Az örökbefogadó szülőnek nagyon nehéz követni a folyamatot. Sosem tudhatja biztosan, hogy a válaszai milyen irányban hatnak. Ha például egy gyereknek azt mondják, hogy a vér szerinti anyja nem tudta felnevelni, mert szegény volt, 5-6 évesen még elfogadja. De ha idősebb, már megkérdezheti: Ha segíteni akartatok, miért nem adtatok neki pénzt?
– Milyen változást hozhat, ha az örökbefogadott megtalálja a vér szerinti szülőket és beszél velük?
– Nem annyira a személyes megismerkedés, hanem maga a keresés folyamata a lényeges pszichológiai mérföldkő. Hogy valaki elindul ezen az úton. Ezért nem mindegy, hogyan viszonyulnak hozzá az örökbefogadó szülők, milyen támogatást kap tőlük. A találkozásnak a vér szerinti szülővel persze van jelentősége. Szembenézni valakivel, aki genetikai rokon, az anyával, aki megszült. Sokaknak segíteni kell feldolgozni az élményt, főleg, ha csalódást jelentett. De van, aki csak keres, kikéri az adatokat, gondolkozik. Számára elég, hogy tudja a vér szerinti szülők nevét, és valamennyire a közelükbe került.
– Mindehhez képest mennyiben más a donorcsalád?
– A vér szerinti rokon elhelyezése bonyolultabb ebben a rendszerben. Hiszen aki kihordja a más petesejtjével fogant gyereket, az ugyan nem genetikai, de mégis vér szerinti rokon. Ő szüli meg, ő szoptatja. Mindenesetre a gyerek identitásában itt is több szülő jelenik meg. Meg kell értenie, át kell gondolnia neki is, hogy az-e az anyám, akinek a petesejtjéből fogantam, vagy az, aki kihordott, vagy az, aki fölnevelt. Az apjával kapcsolatban ugyanilyen feladat vár rá. Fontos sajátosság, hogy a párok itt termékenységi nehezítettség miatt küzdenek a gyerekekért, és sok veszteségen eshetnek át. De a nagy különbség, ami igazán bonyolítja a képet, hogy a donoros reprodukciónál az egyik szülő vér szerinti rokon, ami nagyon sajátos párkapcsolati dinamikát hoz létre. Ez a szülő hasonlít a gyerekre, az egyik nagyszülőpár genetikai rokon, a másik nem.
– Hogyan csapódik le ez a helyzet a gyerekben? Minek látja a donort, akinek se az ő, se a szülei életéhez semmi köze?
– Mi úgy gondoljuk, hogy a gyerek valahol érzi a titkot, ráadásul a mai világban a genetikai vizsgálatok szinte rutinszerűek, előbb-utóbb ki fog számára derülni minden. A kérdés az, hogy a szülők hogyan beszéljenek a dologról, milyen szavakkal jelöljék például a donort. Fontos lenne, hogy az örökbefogadókhoz hasonlóan ők is kapjanak több felkészítést, szakmai támogatást a helyzet kezelésére. Egyelőre azonban teljesen magukra vannak utalva. Gyakran azt mesélik a születésről a gyereknek, hogy volt egy kedves bácsi vagy néni, aki segített, adott egy magocskát, hogy te megszülethess. Ám amint a gyerekek tanulni kezdenek arról, hogyan születik a gyerek, mit jelent az öröklődés a külső-belső tulajdonságoknál, már másként tekintenek erre a „magocskára”.
Külföldön már több felmérés készült arról, hogy sok fiatal tekinti rokonnak a donort, esetleg meg is keresi. A többség még inkább semleges, van, aki úgy véli, ez csupán egy közönséges orvosi beavatkozás. Ezzel együtt fontos különbség az örökbefogadással szemben, hogy míg ott mindig van veszteség, lemondás, a donor segítségével született gyerekeknek nem kell azzal szembesülniük, hogy őket valakik nem akarták. Számukra éppen az a narratíva, hogy mindenki akarta őket, a donorok is, az orvosok is. Egy csomó ember fogott össze értük.
– Az örökbefogadó vagy szociális szülő mennyire hajlamos egy átlagosnak mondható problémát is a család sajátos struktúrájával magyarázni?
– Nemhogy a szülőknek, a szakembereknek is nehéz ettől elvonatkoztatni. Ha egy gyerek örökbefogadott vagy donoros, még mi, terapeuták is hajlamosak vagyunk ebben látni a nehézségek gyökerét. Miközben a pszichológia abból indul ki, hogy a problémák multikauzalitásúak, azaz sok tényező komplex kölcsönhatása vezet valamilyen tünet megjelenéséhez.
Tévedés azt gondolni, hogy egy gyereknek egyszerűen az a baja, hogy örökbefogadott, donoros, elváltak a szülei vagy rossz jegyet kapott az iskolában. Mindez csak egy ok a sok közül. Ennek ellenére vizsgálatok igazolják, hogy amikor egy gyerekkel nehézség van, az örökbefogadó szülők hajlamosak a gyerek génjeivel vagy az örökbefogadás előtti életével magyarázni. Magam is tapasztalom, hogy kamaszproblémánál, amikor már szinte ellenséges a viszony, azt mondják a szülők, hogy ez a gyerek egy „rossz anyag”, előjöttek a génjei, kibukott a természete. A családterápiának nagyon fontos feladata annak tudatosítása, hogy minden tünet családi dinamikából keletkezik, nem a gyerek kattant meg.
– Komoly különbségeket okoz, ha azonos neműek az örökbefogadók?
– A tapasztalat azt mutatja, hogy az azonos nemű párok épp olyan kiváló örökbefogadó szülők tudnak lenni, mint a heteroszexuálisak. A nagy mintás, követéses nemzetközi kutatások is ezt támasztják alá. Külföldön sok szivárványcsalád él, ma már fiatal felnőtteket is vizsgálnak. Semmi nyoma annak, hogy az itt nevelkedő gyerekekkel több pszichés probléma lenne. Inkább az mondható el, hogy az azonos nemű párok gyerekei nyitottabbak, toleránsabbak, szociálisan érzékenyebbek. Fölmerül persze, többen lesznek-e közülük melegek vagy leszbikusak. A vizsgálatok szerint pár százalékkal nagyobb az arány, de nem azért, mert ránevelték őket, hanem mert ezek a gyerekek könnyebben merik fölvállalni a homoszexualitást.
– A szivárványcsaládok milyen narratívát szoktak kialakítani magukról?
– Egyszerűen annyit mondanak, hogy mi olyan férfiak vagy nők vagyunk, akik nem a másik nemhez vonzódnak, és nagyon szerettünk volna gyereket. De ne feledjük, hogy köztük sem csak örökbefogadók vannak, hanem donorosok is. Magyarországon tilos a béranyaság, ezért nálunk csak leszbikusok tudnak így gyereket vállalni. Az is nagyon gyakori, hogy egy korábbi heteroszexuális kapcsolatból származó gyereket homoszexuális pár nevel. De előfordul, hogy egyedülálló nő egy meleg ismerősével vállal gyereket asszisztált reprodukcióval, akit aztán külön élő szülőkként nevelnek. Úgy látjuk, a gyerekek nagyon rugalmasak ebben, természetessé válik számukra, hogy a családok sokfélék. Kicsit más a helyzet idősebb gyerek örökbefogadásánál. Mondjuk, ha 4 éves koráig nevelőszülőknél élt heteroszexuális családmodellben, majd egy meleg pár fogadja örökbe, sokat kell vele beszélgetni erről. De a gyerekek általában sokkal könnyebben fogadják el a különféle vonzalmakat, mint a felnőttek.
– Ezek szerint, ha elfogadóbbak lennénk a különféle a családmodellekkel, a gyerekek sokkal kevésbé éreznék, hogy valami furcsa helyen nevelkednek?
– Igen, és kapcsoljuk ide az egyszülős családokat, a mozaikcsaládokat, az elvált családokat is. A nehézségek sokszor nem magából a családmodellből fakadnak, hanem a környezet reagálásából. Hogy mit szólnak a tanítók, az osztálytársak és azok szülei, kap-e sértő megjegyzést a gyerek, elkezdik-e csúfolni. Tudok olyan családról, ahol leszbikus pár nevelt egy kislányt, egyiküknek a vér szerinti gyereke volt, és akadt, aki nem engedte el hozzájuk bulira a gyerekét, nehogy náluk aludjon. Ez nagyon fájdalmas lehet egy gyereknek, másodlagos károsodást okozhat. A magyarországi alkotmánymódosítással, illetve a pedofilellenes törvény egyes részeivel is az a probléma, hogy közvetett módon patologizálják ezeket a családokat.
– Ha az azonos neműeknek nehezítjük az örökbefogadást, több gyerek marad szülő nélkül.
– Valóban furcsa kitétel az ide vonatkozó törvénymódosításban, hogy a miniszter engedélyéhez kötik majd az alkalmasságot, de jelenleg nem tudjuk, tényleg el fogják-e utasítani azt, aki homoszexuális. Ha valaki egyedülállóként jelentkezik, az ő döntése, hogy beszél-e a szexuális orientációjáról. Egyébként a rendszer mindig úgy működött, hogy amikor egy gyerek örökbe fogadhatóvá válik, és szülőt keresnek neki, ott egy nagy adatbázis az örökbefogadásra várakozókkal. És mindig elsőbbséget élveztek benne a heteroszexuális házaspárok. Az egyedülállók, a nemi irányultságoktól függetlenül, azt kaphatták meg, akit senki nem vállalt a házaspárok közül. Ezért nagyon sokszor ők vállalták a sajátos nevelési igényű, „idős”, roma származású, esetleg fogyatékossággal, krónikus betegséggel élő gyerekeket. Ha megnehezítjük, hogy ők örökbe fogadhassanak, ezek a gyerekek bennmaradnak a rendszerben. Nevelőszülőknél vagy intézetekben.
