Számos történész szerint ezen a napon kezdődött Jugoszlávia széthullása. A két nappal később, 1991. június 27-én kitörő tíznapos háború a szerb vezetőség kérésére a Jugoszláv Néphadsereg kivonulásával végződött. A katonaságot Horvátországba, a szerbek lakta Knin környékére vezényelték át. Milošević elengedte Szlovéniát, mivel úgy vélte, ahol szerbek élnek, ott kell „megvédeni” Jugoszláviát.
A történelem fintora hogy a miniháborút a Jugoszlávia megmaradását szívügyének tartó Ante Marković kormányfő kezdeményezte. A Jugoszláv Kommunista Szövetség már szétesett, a kormányfő viszont azt gondolta, hogy Jugoszlávia megőrizhető nélküle is. Mozgósította a hadsereget, amelynek katonái azt sem tudták, hogy miért harcolnak, Janez Janša szlovén hadügyminiszter viszont mozgósította a svájci mintára még Tito idejében létrehozott területvédelmi egységeket. A rövid ideig tartó lövöldözésben az áldozatok kétharmada a Jugoszláv Néphadsereg katonái közül került ki. Milošević és Tuđman pedig egyesült erővel eltávolították a tisztségéből Ante Markovićot. A miniháború jelképes történetei közé tartozik, hogy az első áldozata a jugoszláv néphadsereg szlovén katonája volt, aki repülőgéppel kenyeret szállított az egyik kaszárnyába. A katona szörnyethalt, az égből pedig potyogtak a veknik. Jugoszlávia szétverése ezzel az abszurd drámával kezdődött és szörnyűséges véres háborúval folytatódott.
A szlovénok ugyanis igyekeztek mindig a középúton maradni. A titói rendszer idején Szlovéniában nem voltak nagy belső feszültségek vagy afféle ideológiai tisztogatások és leszámolások, mint a többi köztársaságban. Nem számoltak le a nacionalizmussal, mint a függetlenségre vágyakozó Horvátországban, nem seperték ki a pártból és a közéletből az „anarcho-liberálisokat”, ugyanis Tito szerint Szerbiát a liberalizmus rontotta meg. Szlovénia sokkal inkább óvta nemzeti identitását, mint Horvátország, és sokkal liberálisabb volt, mint Szerbia, de szóba sem jöhetett a nacionalizmussal vagy a liberalizmussal való leszámolás. Edvard Kardelj, a jugoszláv önigazgatási szocializmus elméleti atyja haláláig lojális volt Titóhoz, azonban nem tartotta aggályosnak kimondani, hogy Jugoszlávia a szlovénok számára tranzitország. Ő volt az 1974-es alkotmány szerzője, amely jogilag lehetővé tette a szecessziót is.
Ami ezután következett az szlovén sikertörténetnek számít. Szlovénia tagja lett az EU-nak, bevezette az eurót, és elkerülte a vadul burjánzó privatizációt. Kis ország lett, amely nem akart nagynak mutatkozni. Végül azonban Szlovéniát is elérte a nemzeti populizmus hulláma. Janez Janša, a Szlovén Demokrata Párt elnöke nagyobb akart lenni, mint az országa. Kormányfőként őt támogatja a szlovéniai magyar kisebbség képviselője, akárcsak Aleksandar Vučićot a vajdasági magyar képviselők. Hatalmát autokrata módszerekkel betonozná be, ami azonban nem olyan könnyű egy olyan országban, ahol a függetlenségi háború idején az égből veknik potyogtak. Janša tehát inkább külpolitikában pártfogolta az autokrata elveket, a belpolitikában azonban gyakori meghátrálásra kényszerült.
Hogy merre vezet a szlovén út, az nyilván kiderül a jövő tavaszra sorra kerülő parlamenti választásokon.Janšának, akit sokan „mini Trumpnak” neveznek, mert elsietve gratulált Trump győzelméhez, nem lesz könnyű dolga. A főváros, Ljubljana már lázong. Pár héttel ezelőtt 20 ezer ljubljanai polgár demonstrált ellene. A 280 ezres szlovén fővárosban ez nagy tömegnek számít. Ha figyelembe vesszük az arányokat, ez olyan, mintha a kétmilliós Budapesten 170 ezer ember tüntetne az Országház előtt, ami elképzelhetetlen! Ekkora tömeg a jugoszláv kiválás idején gyűlt össze, csakhogy akkor Janša is a tüntetők között volt, most viszont ellene demonstráltak. A tüntetések minden pénteken megismétlődnek. Elemzők szerint valójában a választások utáni koalíciós potenciál fogja eldönteni, hogy ki alakít kormányt. A legutóbbi választások után Janšának sikerült maga köré gyűjtenie a törpepártok vezetőit, nagy kérdés, hogy a tavaszi választások után milyen feltételekkel lépnek vele koalícióra. Elemzők szerint igényeik a jelenleginél nagyobbak lesznek. Janša története ugyanis arról szól, hogy pártjának stabil a választási bázisa, ám sokan viszolyognak radikalizmusától és autokrata módszereitől. Elérte, hogy a viszonylag egybetartó és megosztó vitáktól tartózkodó szlovén polgárokat végzetesen megosztotta. Lassan kiderült, hogy országa is osztja a többi posztkommunista állam sorát, két Szlovénia létezik. A függetlenség nagy ünnepét is külön-külön ünnepelte a két tábor. Úgy látszik, immár ez az egykor közös eszme sem tartja őket többé össze.
Milošević utódainak sokkal könnyebb dolga van, mint Janšának. 2000 októberében Belgrádban közel egymillió polgár tüntetett Milošević ellen, a szerb vezér megbukott, de tíz év múltán visszatértek azok, akik ellen a tömeg tüntetett. Ám most nem terepszínű egyenruhát öltöttek, hanem Versace öltönyöket. Élvezik a nemzet bizalmát és fölényesen nyerik meg egyik választást a másik után. Aleksandar Vučić népszerűséggé nemcsak magasabb, mint Miloševićé volt, hanem vetekszik Tito marsalléval. Mivel az ellenzék bojkottálta a választásokat, Vučić Szerb Haladó Pártja 48 százalékos részvétel mellett - néhány koalíciós partnerével együtt, köztük a Vajdasági Magyarok Szövetségével - fölényesen megnyerte a választásokat és a parlament ellenzék nélkül dolgozik. Az ellenzék nélküli parlamentben a képviselők az ellenzéki pártokat ostorozzák, Ana Brnabić kormányfő nem átallotta kijelenteni, hogy az ellenzéki vezérek mentálisan betegek, mire a tehetetlen ellenzékiek jogi keretek közötti revanssal fenyegetőznek Ezt már Vučić is sokallta és egy sajtóértekezleten kijelentette, hogy azokkal, akik meg akarnák lincselni pártjának tagjait, az elnöki palotában verekszik meg. Öt néppárti vezetőnek név szerint megüzente, hogy hajlandó mind az ötükkel egyszerre megverekedni és emlékeztette őket, hogy ehhez ért, mivel fiatalon huligán volt és verekedni tud. Erre a megnevezett öt néppárti vezető, Vuk Jeremić pártelnökkel az élen megjelent az elnöki palota bejárata előtt. Testőrségével Vučić fogadta őket, verekedésre ugyan nem került sor, viszont kávéházi hangú csetepatéra igen, amelyben Jeremić azt javasolta, hogy inkább párbajozzanak egy tévévita során, amit Vučič kereken elutasított. Az elnöki palota halljában lefolytatott szócsatáról csak annyit mondott, hogy legközelebb meghívja őket egy kávéra. Verekedésről nem beszélt.
Vučić mindeddig fölényesen nyerte meg a „meccseket”. EU-ba vezető utat hirdet, amire az orosz és a kínai vezetőség atyáskodva rábólint. Ezen az úton azonban lassan és kényelmesen halad, amiért a brüsszeli bürokráciát teszti felelőssé. A polgárok nagy többsége várja az EU-útlevelet, és őrzi az orosz-barátságot. Akinek nincs türelme kivárni, az kivándorol. A szerbiai fiatal szakemberek tömegesen távoznak, most már nemcsak ők, hanem még az üzleti árusok is. Boltok zárnak be, nem azért, mert csődbe jutottak, hanem azért, mert nincs, aki kiszolgálja a vevőket. A minap beszélgettem az egyik tulajdonossal, aki elpanaszolta, hogy az utolsó felszolgálója is távozott, egyelőre a dalmát tengerparton talált munkát, de biztosan, hogy Nyugat felé veszi az irányt.
Belgrádban óriásplakátok mondanak köszönetet a „kínai testvérnek”. Vučić testvérének nevezi a kínai elnököt, de gondosan ügyel arra, hogy a nyugati tőke térhódítását is szubvenciókkal támogassa. Tudja jól, hogy a nyugati kormányok sem kerülhetik meg a tőke hatalmát, a tőkét pedig nem érdekli az emberi jogok szerbiai állapota. A nyugati politikusok azzal ámítják magukat, hogy Vučić elvágja a gordiuszi csomót, s kiegyezik Koszovóval. Vučić rábólint, a dialógus híveként kompromisszumot emleget, de közben elismeri, hogy maga sem tudja, miféle kompromisszum lehetséges. Csak egyben holtbiztos: a független Koszovó elismerése szóba sem kerülhet. Ennek jegyében folyik a dialógus több mint egy évtizede.
Ám nem csupán Keleten akad lelkes jóbarát. A szerbiai kormánypárt vezetői hevesen bírálták a Hágai Nemzetközi Bíróságot, mert Ratko Mladićot életfogytiglani fogházra ítélte. Azt bizonygatták, ezzel a szerb nemzet felett ítélkezett. Ebben az időben jelent meg a színen Peter Handke, a Milošević támogatásáról, a genocídium tagadásáról ismert osztrák író. Először a Boszniai Szerb Köztársaságba látogatott, ahol találkozott Milorad Dodikkal és az entitás legrangosabb tisztségviselőivel, majd átvette a szellemi értékek ápolásáért járó, a Boszniai Szerb Köztársaság első fokozatú érdemrendjét. Utána Dodikkal együtt Višegrádba látogatott, ahol az Andrić Intézetben találkozott Emir Kusturica filmrendezővel, a Balkán-kultusz legismertebb képviselőjével, hogy átvegye az év legjobb könyvéért járó Nagy Ivo Andrić Díjat. Aztán Belgádba látogatott, ahol Aleksandar Vučićtól átvette a Karađorđe Csillag Első Fokozata érdemrendet.
Eszembe jut Slavoj Žižek, aki emlékeztetett Handke régebbi nyilatkozatára. 2014-ban Handke a Nobel-díj megszüntetését javasolta, mert az téves irodalmi kánont teremt. Az, hogy ő lett a díj kitüntette, a legjobban bizonyítja, hogy mennyire igaza volt, jegyezte meg Žižek. aki szerint Handke politikáját a balkáni élet glorifikálása jellemzi. Žižek fontosnak tartja leszögezni, hogy esze ágában sincs elválasztani a politikai és az erkölcsi vizsgálódásokat a „tiszta irodalomtól". A kritika azonban nem hatotta meg Handkét, folytatta vidám balkáni körútját. Kusturica, a Balkán-kultusz népszerűsítője, Handke, a Balkán szerelmese, Milroda Vučelić és Muharem Bazdulj író egy kocsmában harmonikás társaságában hangosan énekelve ünnepelte a Ferhád dzsámi lerombolásának jubileumát. 1993. május 7-én a boszniai szerb patrióták földig rombolték az 1579-ban épült Banja Luka-i dzsámit, amelyet az UNESCO világörökség részének tekintet. Bizonyára Handkénak tudomása van a zsinagógák rombolásáról Hitler idején, jó lenne tudni, hogy Milorad Vučelićnak van-e tudomása a bácskai katolikus templomok lerombolásáról 1944 után, s jó lenne tudni, hogy miként vélekedik Bazdulj a koszovói ortodox templomok lerombolásáról.
Vučićnak nem csak a Brüsszellel van szerencséje, hanem az ellenzékkel is. Az ellenzéki pártvezérek szorgalmasan leleplezik a kormánypárti korrupciókat, miközben egymással civakodnak. A lakosság háborog, de nem bízik benne. Hiába biztatja az ellenzéki sajtó az ellenzéki vezéreket, tekintsenek Budapestre, fogjanak össze úgy, mint a magyar ellenzék, ennek semmi haszna. Vučić sokkal nyugodtabban várja a tavaszi választásokat, mint Janša.
