Nem sok minden képes tartósan kibillenteni az egyensúlyomból Wagner zenéje mellett, de a költözés biztos ilyen. Nem az a fajta, amikor egyik városból ugrunk át a másikba, annyi holmival, ami belefér a kocsiba (ilyen is volt, és azt kimondottan élveztem), hanem az, amikor életünk minden egyes tárgyát be kell tenni valamibe (doboz, zsák, szatyor). Mintha egy csigára a háza mellett még rászigszalagoznánk az összes tárgyi emlékét, valahány levelet, amelyen megfordult, és gallyacskát, amelyet alkalmi kilátónak használt, és átbökdösnénk a kert túlsó végébe. Ahol minden jobb, zamatosabb a fű, kövérebbek a földre hullott gyümölcsök.
A költöztetés egyik fontos tulajdonsága, hogy sosem annyiba kerül, amennyit a halandó kockás papíron kiszámol. Ha van ennek a dolognak kirendelt istene (a görögök szerint biztos van), akkor Dionüszosz mellett ez a legkárörvendőbb és legmegbízhatatlanabb szereplője az Olümposznak, csak épp mámor nélkül. Fohászkodik az ember hozzá, csöndben könyörög, s úgy tűnik, meg is hallgatja, aztán megérkezik a fuvaros, akinek előzetesen átküldtük az elszállítandók listáját centiben megadva a kiterjedést, fényképeket is mellékelve, ha esetleg valami nem lenne világos, és akkor megérkezik Bécsből egy olyan járművel, amelybe két mosógép fér el, ha nagyon összehúzzák magukat. Kétségbeesetten nézünk be a raktérbe, hátha olyan, mint a mesében, hogy nagyobb és tágasabb, mint ahogy kívülről látszik. De nem, inkább kisebb, s akkor már hallom is, ahogy az istenség röhög a hátam mögött.
Az új szaki kétszeri fordulást mond (Bécs belvárosába nem lehet behajtani nagyobb teherautóval), kétszeres áron, majd egy kicsit ő is méltatlankodni kezd, hogy a célállomáson a lakás messzebb van a parkolótól, mint ahogy az a fuvarosi álomvilágban szerepel. Mintha minden lakás hálószobája egyenesen a parkolóból nyílna, úgy van megépítve, hogy az autóból kiszállva egyenesen az ágyba hanyatlok, és még soha nem hallottam lépcsőről. Az új szakinak viszont vajból van a szíve, ezért már nem kér pluszpénzt, amiért fogcsikorgatva mondok hálát az istenségnek.
Addigra már túl voltunk az IKEA-n is, a költözők Mekkáján, ahol persze megint tovább hízott egy kicsit a számla annál, amit az ember jó hosszan kockás papíron kiszámolt. Mert ügyesen felírtuk az olcsó és akciós ágyat, ami szép és tetszetős a honlapon, de ott derül ki, hogy a hozzá tartozó szép és gyönyörű matrac, ami nélkül az ágy, lássuk be, olyan, mint az utcai pad derékszaggató kényelme, szóval a matrac ugyanannyi, mint maga az ágy. Ja, és az olcsó termék már rég elfogyott, a honlapon csak az elmosódott árnyéka maradt, mint Platón barlangjában az ideáké. Hisztérikus kacagással elsiratjuk hát ezt az idillt is, és még mélyebben nyúlunk a zsebünkbe a bankkártyánkért.
Most a dobozokon ülve írok, a félig összeszerelt bútorok között, a lakás inkább feldúlt mező Verdun után, semmint szerény polgári lak, ahol ódák és szonettek születnek. Ide most nem férnének be a múzsák, ösvényeken lehet lavírozni a konyha és a nappali dobozai között, és fohászkodni, hogy ne a legfontosabb csavar guruljon el az összeszerelés kényes és felfoghatatlan művelete közben. Ezt szerencsére nem én végzem, rólam akkor mondtak le e tekintetben, amikor a három polcból álló nyeszlett cédétartót úgy bütyköltem össze egy egész délután alatt, hogy a polcoknak fúrt lyukak nem belülre, hanem kívülre néztek, mintha az egész mindenséget, és nem csupán pár cédét lenne hivatva megtartani. Azóta hívom én azt kozmikus polcnak, s ezért hívunk szerelőket, akik a maguk fantáziátlan szakértelmével csinálnak a lapokból ágyat, szekrényt és csupa olyasmit, ami a rajzokon is mutatkozik.
Író teremt, mondom én ilyenkor, és a regénybeli világ csak a legritkább esetben van lapra szerelve, és nem mellékelnek hozzá használati utasítást. A szakik tehát nyögnek és iparkodnak, én közben hallom a néma sóhajok mélyén a felszabadító káromkodás üledékét, ami nem jöhet ki, mert nő és gyerek is van hallótávolságon belül. Egy vérből valók vagyunk, mondanám biztatásképpen, ami persze nem volna teljesen igaz, mert ők a nap végére eljutnak valahová: lesz bútorszerű bútor, kényelem, múzsa. A dobozokból lassan előkerülnek az évek alatt megmentett, felhalmozott emlékek, filléres hordalékok, drága kellékek. Rakjuk, csavarozzuk össze az életünket, néha belepillantok a rajzba, ezt a bögrét a PIM-ben vettem, amikor még volt Népszabadság, motyogom magam elé, a nejem finoman szól, hogy ha minden tárgyhoz életrajzot mellékelek, akkor pont akkora leszek kész, amikor lejár a bérleti szerződésben rögzített három év, és költözhetünk megint. De mit tegyek, ha egyszer több emlék van mögöttem, mint előttem, nézek rá párás szemmel, mire ő megkér, hogy az őszikéket hagyjam írói pályám későbbi szakaszára. Nem épp ezekkel a szavakkal fogalmaz, de a lényeg ott van a földhözragadtabb metafora mögött. Dolgozni kell, és nem révedezni. És lehetőleg csöndben, mert ha ő is szabadjára engedi a benne csattogó, lassan gyűlő költészetet, akkor még Wagner is lesz a pakolás mellé. Szép, nagy ívű futamok, égig érő zenebona.
