tanárképzés;

- Tanáridomítás

Úgy tűnik, immár az oktatási kormányzat is rájött, hogy sürgős ráncfelvarrásra szorul az elavult pedagógusképzés. Végre! - gondolhatnánk, hiszen szinte valamennyi oktatásban érintett szakmai és érdekvédelmi szervezet ezt (is) sürgette már évek óta. Össze is ült a minisztériumi agytröszt, hogy kitalálja, mit is kellene csinálni. Bár ne tették volna.

Vértezzük fel a tanárszakos egyetemistákat naprakész, XXI. századi tudással, oktatási módszertanokkal? Ugyan, dehogy! Az új, nemzeti-keresztény alaptanterv szellemiségében kellene idomítani őket, mert a végén még képesek lennének az előírt, államilag ellenőrzött tananyagon kívül más ismereteket is átadni a diákjaiknak.

Készítsük fel az ifjú pedagógushallgatókat arra, hogyan tudnának szakszerűbben foglalkozni a tanulási nehézségekkel, tanulási zavarokkal küzdő, sajátos nevelési igényű gyerekkel? Vagy segítsük elő, hogy felismerjék: Pistike nem buta és nem rossz, hanem egyszerűen más tanári hozzáállást, tanítási és tanulási módszereket igényel? Semmi ilyenre nincsen szükség. Ez nyilván nem a tanár dolga.

Mutassuk meg erre a szebb napokat is látott hivatásra készülőknek, hogyan lehetnek kreatívak, nyitottak, felelős értelmiségiek, és hogy a lehetőségek milyen széles tárházát kínálhatná ez a szakma? Egy frászt! Az egyoldalú, fekete-fehér látásmód sokkal célravezetőbb. 

Akár így történt, akár nem, a végeredmény felől nézve világos: a döntéshozók szerint egy pedagógusnak Magyarországon ma az a dolga, hogy szóról szóra kövesse az előírt tanterveket, adja le a tananyagot, ahogy tudja, majd a jól bevált, százéves módszerekkel kérje is számon. Más dolgokon ne gondolkodjon, ne kreatívkodjon, ne kritizáljon, ne kérdőjelezzen meg semmit. Csak rója nyugdíjazásáig ugyanazokat a köröket, mint egy jól idomított szamár. Egy idő után már vezetőszár sem kell hozzá.