Új Egyenlőség;középosztály;munkásosztály;tőkések;

2021-07-11 18:14:00

Középosztály – vagy amit akartok

Mi az a középosztály? Hogyan egyeztethető össze az osztályok polarizációjának marxi tézise a középosztályosodás folyamatával? Barbara és John Ehrenreich koncepciója a professzionális-menedzseri osztályról e problémára keresett megoldást. Észrevételeik a mai viszonyokra nézve is megvilágítóak.

A középosztály képzetével legalább két komoly gond van. Az egyik, hogy nincsen középen, a másik, hogy nem osztály. De legalább a többi stimmel – mondhatnánk, csakhogy a többi sem stimmel. A középosztály valójában egy osztályelmélet nélküli osztálykategória – írja Egy demokrácia halála című könyvében Scheiring Gábor, majd így folytatja: „A középosztályt egyének alkotják, akiket lakóhelyük, képzettségük és fogyasztási szokásaik kötnek össze. Középosztályról beszélni tehát azt jelenti, hogy lemondunk az osztályok létéről, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt egyenlőtlen pozíciók alapján antagonisztikus viszonyokat takarnak.”

Ennek ellenére rengeteg szó esik a középosztályról. Talán a leggyakrabban használt kategória azok közül, amelyek a társadalom valamely konkrét szegmensét próbálják megjelölni. A közéleti-politikai diskurzusok középpontjában visszatérően ez áll: ismerős politikai jelszó és identitáskategória egyben.

Egyesek inkább a világra nyitott, liberális, illetve városi középosztályért lelkesednek, mások a nemzeti, keresztény, konzervatív, illetve polgári középosztályt kívánják megerősíteni vagy inkább újrateremteni. A különbség ellenére az elképzelés magja ugyanaz. A középosztályt a nemzet gerincének, a piacgazdaság letéteményesének, a demokrácia stabilizáló ballasztjának szokás gondolni: józan, polgári középnek, mértékadó, tiszteletreméltó, független, önálló, becsületes, szabad és művelt emberek összességének.

Egy ideális társadalom széles és erős középső sávjaként képzelik el, ami életvitelével, mentalitásával és munkaetikájával példaként állítható mindenki elé. A polgári középosztályba tartozás jó életet jelent, középosztálybelinek lenni annyit tesz, mint jól élni. Ez tehát egy mozgósító, újabb és újabb erőfeszítések megtételére sarkalló eszmény. Ha az emberek jól akarnak élni, akkor azt úgy képzelik el, ahogyan elképzeltetik velük: középosztálybelivé akarnak válni. A centrista, illetve polgári erők azt ígérik, hogy segítik és támogatják őket felzárkózni ehhez az ideálhoz. Mára ez a polgári politika közös pillérévé vált.

Az osztályszerkezet polarizációja

 Ha célunk nem a politikai mozgósítás, hanem a valóságos társadalmi-gazdasági folyamatok megértése, akkor más fogalmakkal kell e folyamatok felé fordulnunk. Ez esetben nem a középosztály eszményéből kell kiindulnunk és nem ehhez kell hozzámérnünk a valóságot, hanem – megfordítva – a valóságos folyamatok megragadását kell célul tűznünk annak érdekében, hogy ezek felől érthessük meg az e folyamatokból kisarjadó eszményeket. Ez esetben a kérdés az: hogyan értelmezhetjük mindazok osztályhelyzeteit, akik a tőkések és a bérmunkások osztályhelyzetei között helyezkednek el? Mit tudunk a tőke–munka-ellentét köré szerveződő osztályszerkezetben valóban köztes-közvetítő pozícióban lévőkről?

A válasz megfogalmazásában nagy segítséget nyújt Barbara és John Ehrenreich 1977-es, két részben megjelent tanulmánya. Az első rész a professzionális-menedzseri osztály kialakulását és sajátos helyzetét mutatja be, a második pedig ennek az új baloldallal kialakult ambivalens viszonyáról szól a hatvanas-hetvenes évekbeli Egyesült Államokban. Barbara és John Ehrenreich elemzésének célja az volt, hogy feloldják a marxi hagyomány előrejelzése és a valóságos folyamatok között feszülő ellentmondások egyikét. E paradoxon abból fakadt, hogy Marx diagnózisából következően a centrum-kapitalista társadalmak osztályszerkezetében egy másik folyamatnak kellett volna lezajlania (az osztálypolarizációnak), mint ami ténylegesen végbement (a köztes helyzetek bővülése). Marx elemzése szerint a kapitalizmus fokozza az osztályok polarizációját, vagyis a tőke–munka ellentét mentén mindinkább el fog válni és el fog távolodni egymástól tőke és bérmunka pólusa.

E diagnózisból az osztályszerkezet polarizálódásának prognózisa, valamint az a további előrejelzés következett, hogy a XIX-XX. században a köztes helyzetben lévők meggyengülése és fokozatos eltűnése (nagyobb részt proletarizálódásuk, kisebb részt burzsoává válásuk) várható. Ezzel szemben a kapitalizmus legfejlettebb térségeiben, a centrumországokban a XX. század második harmadától kezdődően, különösen pedig a II. világháború után a köztes és közvetítő osztályhelyzetben lévők számának bővülése következett be.

Ez az egyik fő érv, amire hivatkozva a polgári politika és a polgári társadalomtudományok képviselői rendre kijelentik: Marx tévedett, előrejelzését megcáfolta a történelem, a marxizmus megbukott, béke poraira, fedje el végre a jótékony feledés televénye! Kétségtelen, hogy e probléma komoly intellektuális és politikai kihívás elé állította a XX. századi marxistákat. Egyrészt meg kellett magyarázniuk, hogy miért nem következett be, aminek a marxi elemzésből következően „meg kellett volna történnie”. Másrészt, ki kellett dolgozniuk egy új diagnózist. Harmadrészt választ kellett adniuk a kérdésre: mi a teendő politikailag e megváltozott politikai helyzetben.

A professzionális-menedzseri osztály

1977-es elemzésükben John és Barbara Ehrenreich a korábbi álláspontokat és magyarázatokat elégtelennek tartották. Elismerték, hogy a marxi előrejelzés annyiban valóban nem vált valóra, hogy a tőke és a bérmunka között új helyzetek jelentek meg és bővültek ki. E helyzeteket azonban következetesen osztályterminusokban kívánták értelmezni: a professzionális-menedzseri osztályt (PMO) olyan fizetésért dolgozó szellemi munkások összességeként határozzuk meg, akik nem rendelkeznek termelőeszközökkel, és akiknek fő feladatköre a társadalmi munkamegosztásban, hogy a kapitalista kultúrát és a kapitalista osztályviszonyokat termelik újra.

A PMO Ehrenreichék szerint egyaránt elkülönül a tőkésosztálytól vagy burzsoáziától (felül) és a munkásosztálytól vagy proletariátustól (alul). Elkülönülése sajátos osztályként viszonyalapú (relacionális) értelemben, osztályszerkezetileg értendő. Vagyis az élet termelésének és újratermelésének viszonyrendszerében elfoglalt osztályhelyzetük különbözik, nem pedig jövedelmeik, életkörülményeik, vagy más, fokozati (graduális) különbségek tekintetében térnek el egymástól. Ez utóbbi szempontból sokszor sem egyértelmű elkülönülésről nincs szó, sem éles határvonal nem vonható az egyes osztályok között.

A PMO elkülönülése tehát strukturális jellegű – és mint ilyen, történeti magyarázatot igényel. Mindezt a szerzőpáros is tudja, igyekeznek ennek megfelelően felvázolni azt a történeti mozgást, amelynek eredményeként a PMO önálló érdekekkel bíró, sajátos osztállyá formálódott az Egyesült Államok XIX-XX. századi történelme során. Hangsúlyozzák: sajátos helyzete és érdekei nemcsak a tőkésosztállyal fordítják szembe, hanem a munkásosztállyal is. Márpedig talán éppen ez a szerzőpáros legfontosabb és legelgondolkodtatóbb állítása. Érdemes ezért szó szerint is idézni:

„A PMO és a munkásosztály közötti viszony (…) objektíve ellentétes. A két osztály feladatkörei és érdekei nem pusztán különböznek, hanem kölcsönösen ellentmondásosak. Való igaz: mindkét osztály arra kényszerül, hogy eladja munkaerejét a tőkés osztálynak; mindkettőre egyaránt szükség van a kapitalizmus termelőfolyamatában; és ellentétes viszonyon osztoznak a tőkés osztállyal szemben. (…) E közös vonások azonban nem terelhetik el a figyelmünket arról a tényről, hogy a professzionális-menedzseri munkások csak annak köszönhetően vannak tömeges csoportosulásként jelen a monopolkapitalista társadalomban, hogy az eredetileg a munkásosztályhoz tartozó készségeket és kultúrát kisajátították és elvonták tőlük.”

Barbara és John Ehrenreich tehát olyan módon oldotta fel az ellentmondást az osztálypolarizációra vonatkozó marxi előrejelzés és a valóságos középosztályosodás között, hogy megmutatta: egyszerre igaz az egymásnak ellentmondani látszó két állítás. Egyszerre állja meg a helyét a tőke–munka ellentét és a kizsákmányolás okozta osztálypolarizáció tézise a termelőeszköz-tulajdon tekintetében, és az a tézis is, amely szerint a tőke–munka viszonyban számos újfajta köztes-közvetítő helyzet jelent meg, bővült ki és terjedt el, vagyis valamiféle középosztályosodás is végbement.

Egyfelől, ami a tulajdont illeti, való igaz, hogy a tulajdonos kisburzsoázia (a kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők, családi farmjukon gazdálkodó mezőgazdasági kistermelők átfogó kispolgári osztálya) arányaiban visszaszorult, a helyét pedig nagyrészt érdemi termelőeszköz tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottak vették át (szakértelmiségiek, menedzserek, szakértők, tisztviselők, bürokraták), vagyis az egykori tulajdonosok helyén nagyrészt képzett tulajdon-nélkülieket találunk. A tőkefelhalmozással párhuzamosan tehát a tőketulajdon koncentrációjának folyamata is megfigyelhető – az osztálypolarizáció marxi tézise ennyiben megállja a helyét.

Másfelől viszont az is igaz, hogy a kibővülő államapparátusok a maguk köztisztviselőivel és közalkalmazottaival, a magánvállalatok pedig a kibővülő irodai-adminisztratív szervezeteikkel mind több magántisztviselőt és alkalmazottat foglalkoztatnak, akik valóban eltérő feladatokat látnak el a tőkés viszonyok és kultúra (újra)termelésében, mint az értéktöbbletet közvetlenül megtermelő bérmunkások. Vagyis a magán- és közhivatalok bürokratikus szervezeteinek, illetve személyzetének kibővülése miatt a középosztályosodás tézise is megállja a helyét a II. világháború utáni Egyesült Államokban.

PMO a kelet-közép-európai térségben

A jelen kelet-közép-európai félperifériája ugyanúgy a részét képezi a globális kapitalizmusnak, ugyanúgy a kapitalista világrendszer dinamikájának terméke, mint a centrumhelyzetű Észak-Amerika. Mégis, annak egy egészen másik pontján (más történeti és térbeli pozíciójában) található, így itt némileg eltérő történeti-társadalmi formák alakulnak ki. A fő különbség, hogy a tőkefelhalmozás Egyesült Államokéhoz fogható mértéke ismeretlen e régióban: a tőkefelhalmozás centrumokhoz fogható mértéke ismeretlen a globális perifériákon és félperifériákon - az volt és az is maradt az egykori államszocialista Kelet-Közép-Európában is.

Ebben azonban semmilyen kelet-európai sajátosság nincsen: ez nem térségünk esszenciális sajátossága. A tőkés világrendszer centrum–periféria tagoltsága egyazon érem (a globális munkamegosztás) két oldala, amelyben történetileg Kelet- és Közép-Európának a (fél)perifériás helyzet jutott osztályrészül. Az e térségben megtermelt értéktöbblet jelentős része történetileg nem a helyi tőkefelhalmozást táplálja, az itt realizált profit egy része nem az itt élők életkörülményeinek és életesélyeinek javítását finanszírozza. A tőkés világrendszer centrum–periféria szerkezete lényegében ezt az egyenlőtlen fejlődést jelöli meg.

Ahol kisebb a tőkefelhalmozás mértéke, és ahol ebből adódóan a tőkés vállalatok kevesebb fehérgalléros magántisztviselőt (szakértőt, szakértelmiségit és menedzsert) alkalmaznak, ott nagy eséllyel a professzionális-menedzseri osztály is szűkebb, gyengébb és kisebb számú lesz. (Nem beszélve arról, hogy bérjövedelmeik is alacsonyabbak lesznek a centrumok PMO-éitól.) Ilyen helyzetben a helyi PMO fő foglalkoztatója a helyi állam, amely főképpen fehérgalléros köztisztviselői és közalkalmazotti pozíciókat tud kínálni. A közszféra fizetései a magánszféra béreinél is alacsonyabbak, a PMO állami alkalmazotti csoportjainak autonómiája is jóval korlátozottabb.

E helyi PMO – a hatvanas-hetvenes évek Egyesült Államokbeli változatához képest – tehát szűkebb, gyengébb, arányait tekintve kisebb, egzisztenciáját tekintve sérülékenyebb, autonómiájában korlátozottabb, a helyi hatalmaknak jobban kitett, kedvezőtlenebb életkörülmények közt, alacsonyabb bérrel és fizetéssel jutalmazott. E hátránya ráadásul évszázados, emiatt pedig az „elmaradottság” tapasztalata és a „felzárkózás” akarása egyaránt komoly történeti gyökerekkel és mozgalomszerveződési mintákkal rendelkezik.

E helyi PMO ugyanis régtől fogva a centrumbéli PMO-hoz méri magát, ezért aztán sokkal többre is vágyik. Meggyőződése, hogy ennél sokkal többet érdemel. Állandósult frusztrációja éppen abból fakad, hogy szolgálataiért cserébe Nyugaton sokkal jobb élet jár. Ezért aztán állandósult motorjává válik a Nyugathoz való felzárkózás mozgalmi-politikai kezdeményezéseinek. Osztályérdekeit visszatérően a haza, a nemzet, a magyarság, a társadalom és a gazdaság közös érdekeként fogalmazza meg: mindenki felzárkózását követeli és ígéri, hogy önmaga felzárkóztatásához elegendő felhajtóerőt teremthessen.

A középosztály mozgósító eszménye általuk van és elsősorban nekik szól. Ők termelik, ápolják és mindenekelőtt ők is fogyasztják. A helyi PMO az eszmény forrása és az elsődleges címzettje is. Ugyanakkor, mint minden ideológia, rendeltetése szerint másokat is bűvkörébe von. A középosztály jelszava mindenki számára vonzó, aki szeretne jól élni. A jólét és a szabadság, a józan polgári életvitel vágyterébe invitál. Erőfeszítésekre sarkall, hiszen egy jobb élet reményében valóban megéri küzdeni.

Hogy aztán ez a jobb élet majd mégsem lehet mindenkié? Hogy nem emel meg mindenkit, miközben mindenki erőfeszítését bevonja a kevesek megemelésébe? Hogy valójában ez csak egy eszmény, egy illuzórikus ígéret, amely valóságos társadalmi helyzetek leírásának álcázza magát?

A „középosztály” a centrum polgári életkörülményeire áhítozó helyi PMO álma. Éppúgy politikai termék, mint a „polgári Magyarország” jelszava volt. Politikai csali – kéretik ekként is kezelni.