Néha nem ismerek önmagamra.
Igazságtevő kamaszként például a nagyobb tornákon alig vártam a tizenegyespárbajt, a fokozhatatlan drámai csúcspontot, mikor is sorsok törnek derékba, nemzetek süllyednek el. És hát kit érdekelt, hogy néhányan egy életen át hordozzák majd az akkori rossz döntésüket, még a mai napig is Baggióról azt fújja mindenki, hogy kihagyta a büntetőt az 1994-es vébé döntőjében. És hogy ezen múlt minden. Azt pedig már elmosta az idő, hogy Baresi és Massaro is hibázott, és az olasz sztárcsatár gólja csak az egyenlítéshez lett volna elég, ha az utolsó büntetőt Brazília berúgja, akkor is mindent visz. De így még nagyobb lett a dráma, hiszen épp az oszlatta el az olasz álmokat, aki megteremtette az álmodozás lehetőségét: Baggio két góljával nyert ugyanis az Azzurri az elődöntőben Bulgária ellen.
Ma viszont szinte már ott tartok, hogy legszívesebb kikapcsolnám a tévét a párbaj előtt. Igazából már csak a lutrit látom benne, akkor inkább mondják el másnap, hogy kit húztak ki a zsákból, és menjünk tovább. Ez nem dráma, hanem erőszak, a véletlen felhergelése. Persze tudom, hogy nincs más megoldás, a feszített tempó nem engedne újrajátszást, a pontozás teljes idegen a focitól (bár ebben talán nagyobb szerepet kapna a pályán mutatott teljesítmény), pillanatnak élő színpad nem tűri az ismétlést, igazából minden egyszer használatos.
Furcsa, de az az igazságtevő kamasz, aki én voltam egykor, minden mást tekintve a teljesítményben (mint amolyan bölcsek kövében) hitt, az érdemben, az előállított minőségben. És ebben nem tűrte a kompromisszumot. Vesszen a középszer, mert a langyosat Isten is kiköpi. A dilettánsokról meg ne is beszéljünk. Ez a kamasz abba is beletörődött volna, ha az akkor még meg sem írt műveit eleve feledésre ítélik, ha azok nem ugorják meg a zsenialitás legmagasabbra tett lécét, mert sokkal rosszabbnak gondolta volna azt, ha ügyeskedéssel, fondorlattal, ki tudja, milyen helyzetet meglovagolva emelkednek ki a középszer masszájából. Akkor még úgy tudta, hogy díjakat, elismeréseket, kitüntetéseket csak azok kapnak, akik valóban megérdemlik, és mindezek igen alapos és körültekintő vita után dőlnek el. Vagy igazából nincs is ellentét, mert a zsenialitást mindenki azonnal felismeri, és az elhomályosít minden kicsinyességet, tehát a zsűri/bizottság igazából közfelkiáltással jelöli ki a díjazottakat. A szerencsének itt nincs semmi szerepe.
Most megpróbálom elképzelni, hogy mi lenne, ha az akkori önmagammal ülnék egy csendes kávéházi asztalnál, s próbálnám csitítani a vehemenciáját, tompítani élesre fent igazságérzetét. Óvatosan tenném fel a kérdést: ha kidobjuk a megmosolyogni való dilettánsokat, a stabil középszert, akkor a zsenik kikhez viszonyítva lesznek majd géniuszok? Milyen lenne a csak lángészből álló művészet? Lehet, hogy kiábrándítóbb lenne a végeredmény, mintha csak kékharisnyák és „amatőrök” maradnának? Hát igen, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát…
Istenem, és a díjak. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy volt-e valaha olyan időszak, amikor csak az érdem mondta ki a döntőt szót. Talán az a legboldogabb időszak, amikor úgy fogalmazhatunk, hogy a minőség is szóhoz jut. De hát ki tudja élesen, megfellebbezhetetlenül, az adott pillanatban mentesen minden rövidlátástól, hogy mi a korszakos, és mit emel fel csak a divat, az önjelöltség? És akkor még nem is beszéltünk a hatalom, a pénzosztók sunyi kis érdekeiről, akik nem csupán elismernek, de kegyet is osztanak, klientúrát is építenek. Nem mi vagyunk, tenném fel ezt a kérdést is a kamasznak, az igazi döntnökök? Azok az olvasók, akik évek, évtizedek múltán is elővesznek egy-egy művet, és ezzel voltaképpen kitüntetik? Érdekelt-e akkor, amikor befejeztem az 1984-et, A pert, a Don Quijotét, hogy a szerző vagy a mű milyen vállveregetést kapott a kortársaktól? Igazából csak a rajongásra emlékszem, meg egy furcsa érzésre, nevezzük talán hálának, ami elfogott a szerző iránt, hogy olyasmit mondott ki, ami nekem akkor és ott fontos és hasznos volt. Ami beépült, a véremmé vált.
Hát nem épp elég, hogy a könyvtáramban én mondom ki a döntő szót? A minapi költözés is jó ürügy volt arra, hogy az egyre szorítóbb helyhiány miatt kiszelektáljam azokat a könyveket, amelyek tényleg csak a port fogják. De még ekkor is éreztem, hogy mennyire igazságtalan vagyok azokkal szemben, akik még nem értek meg, akiknek még nem adtam elég időt ahhoz, hogy megmutassák magukat. Mennyire a szimpátia vezet, az előítélet, a kitörölhetetlen reflexek. De hát csak nem olvashatok el ott sebtiben minden egyes kidobásra ítélt könyvet? A hely meg kell az újaknak, akik már pusztán attól is izgalmasak, hogy újak.
Én voltam tehát a kapus és a büntetőt elrúgó holtfáradt focista, a labda meg csak úszott előre a levegőben. Az is baj, ha bemegy, és az is, ha nem. És tűntek el a dobozban a Baggiók és Baresik, az amúgy csillogó Mbappék, és mindegyikre a kisraktár sötétsége várt, ahonnan csak kevesen térnek vissza. Egy új és tágasabb bérlemény, amely az igazságosság megengedőbb verzióját hozhatná el, most még csak álom. Most a felejtés dolgozik.
