Egy boldog szerda

Kisváros, nem olyan messze Debrecentől. Klasszicista épületek keverednek szocreállal, barokk templom előz szecessziót. Határán vagyunk annak a napszaknak, amikor a munkaidőnek lassan mindenütt vége, de hazamenni még nem akarózik rögtön. Ilyenkor különös vegyülékét látjuk a sietősöknek és a lelassultaknak, a cekkereseknek és a kis lakktáskásoknak, a kéz a kézben andalgóknak és a babakocsit tolóknak. Van, akinek ez jelenti a nap végét, másoknak ilyenkor kezdődik el.

Különös, hogy minden kisebb üzlet már zárva van. Nincs még öt óra, de az órásbolton már lakat, a munkaruhás üzlet a kirakati rolót is lehúzta, a helyi ügyvéd pedig kirakott egy „ánégyes” lapot, miszerint aznap egyébként szabadnapos lenne, de sürgős ügyben elérhetik a mobilján. A bezárt butikba bekukucskálva márkás táskák nem is annyira silány változatai bukkannak elő, az itteni lányokat talán nem nagyon zavarja, ha Yves Saint Laurent „szentje” az ő ridiküljükön egy sima iksz, de hát miért is zavarná őket, amikor a barátnőjük meg „Luis Vuttonban” feszít.

Látszólag jellegtelen kereszteződés, a lámpák hosszan váltanak. Valahogy minél keletebbre megy az ember az országban, a közlekedési lámpák annál lelassultabbak, viszont a süteményadagok annál nagyobbak. Itt nem süteményért, hanem fagyiért állnak sorba az emberek, két csinos fiatal lány méri klasszikus gömbkanállal a kánikulai szomjoltót. A felüdülést megfejelendő a polgármesteri hivatal párakaput is épített nem messze az üzletsortól, a gyerekek vígan tapicskolnak a félig már felszáradó pocsolyákban. Sietniük kell, akkora a meleg, hogy ha nem kapkodják elég gyorsan a lábukat, a nap megelőzi őket, és láthatatlan sugárnyalábjaival pillanatok alatt felszippantja a vízcseppeket, s ebben ráadásul hű földi társa a felforrósodott aszfalt.

Kisvárostól szokatlanul bőséges a fagylaltkínálat, a klasszikus vanília, puncs, citrom, csoki már-már szerényen bújik meg a megannyi pazar költemény mellett. Van itt régimódi vajkaramella pityókás körteszósszal, hat évvel ezelőtt aranyérmet kapott, két esztendeje pedig a debreceni virágkarnevál fagyijává választották. A sáfrányos vanília szeder-birs csatnival és a karamellás sajttorta friss plecsnivel büszkélkedhet, ebben az évben lett mindkettő a régió kiváló fagylaltja. Akik pedig még cizelláltabb ízekre vágynak, megkóstolhatják a diós-juhar-gesztenyét, amiről persze fogalmunk sincs, milyen, de legalábbis feltételezzük, hogy kanadai juharszirupos.

Elégedetten ülünk a helyiek közé az árnyékba kirakott kerti székekre, bár se kert, se park nincs itt. Voltaképp egy forgalmas főút kereszteződésében ülünk, előttünk is, mellettünk is autók suhannak, néha fékeznek, olykor a port is felverik. De kit érdekel ez, amikor kezünkben a gombócnyi boldogság, és úgy érezhetjük magunkat ebben a kisvárosban a keleti végeken, mint a világ közepén.