Berek és Biblia

Néha a szerkesztésnek és az írásnak is vannak konkrét hozadékai. Mert amúgy csak kiküldöm az éterbe a kiglancolt szöveget, aztán vagy boldogul a virtuália bugyraiban, vagy nem. Néha, nagy ritkán visszatér hozzám a híre, hogy megállta a helyét, barátokat szerzett, megküzdött az előtte tornyosuló akadályokkal, mint a legkisebb királyfi a mesében. De ezeket úgy hallgatom, mintha valamilyen távoli rokonról mesélnének. Emlékszem, kezdő újságíró koromban egészen biztos voltam benne, hogy magamnak írom a cikkeket az asztal mögött, puszta szórakozásból püfölöm a klaviatúrát. Aztán mindig jött a meglepetés, amikor valaki megállított az utcán, vagy egy beszélgetés során reagáltak arra, ami megjelent. Igazából ma is csak így tudok írni: arra kell gondolnom, hogy nincs olvasó a laptop képernyője mögött, a kurzor magányosságát nem veszélyezteti semmi. Ha arcokat kezdek képzelni a sorok mögé, célközönséget és olvasótábort, máris másfelé mennek a mondatok. Mintha ünneplőbe öltöznék a piaci bevásárláshoz.

Viszont néha tényleg akadnak izgalmas reakciók. Egyszer még Erdélyben egy olvasó keresett fel a szerkesztőségben egy akkora keményfedelű Bibliával, hogy komolyan azt hittem, itt a vég. A lap majd saját halottjaként kezel, kapok egy hősies szalagcímet, könnyes temetést. Egy glosszában ugyanis azon élcelődtem, hogy Szűz Mária románul beszélt a híveihez, és ezt kötöttem össze a dákoromán kontinuitással, hogy ezek szerint az elvtársak még szerényen is fogalmaztak, hiszen sokkal nagyobb távlatok nyílnak itt a múltban, mint gondolnánk. Aztán kiderült, hogy az illető nem merényletre készült, csak néhány hittételt szeretett volna átbeszélni velem, de én némi rutinnal azonnal betereltem a felelős szerkesztő szobájába, mondván, hogy a szerkesztőségben is vannak ám mindenhatók. Nem véletlen, hogy az eset után a főnököm egy ideig nem akart szóba állni velem. Mondjuk, ez néha az Úrral is megesik.

A másik viszont egészen friss. A Könyvteraszon írtam tavaly egy ajánlót Bodó Iván Balatoni halmesék című könyvéről, amelyben a tóról, a tavat fenntartó ökoszisztémáról, az összes halról mesélt személyes élményeken keresztül, hiszen „vizes” családban nőtt fel, generációk adták egymásnak a tudást. És persze horgászsztorik garmadával, amelyek bennem is előhívták a gyermekkori emlékeket, hiszen én apámmal jártam ki annak idején a vízre kárászt, csukát, süllőt, pontyot fogni. De harcsázott is csíkhallal, és otthon főzte a csalinak szánt puliszkát, amibe olyan vaníliás aromát kevert, hogy az egész családnak összefolyt a nyála. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer ezt Dusinak is átadni majd valamikor, de több mint harminc éve nem fogtam botot a kezembe.

Aztán egy nap csörgött a telefon, és a boldog szerző, mert időközben felfigyeltek a könyvre, a tévébe is behívták, ma már a második kiadás is majdnem elfogyott, és ezen felbuzdulva lassan a folytatás is kész, amelyben gyerekeknek mesél a Balatonról, szóval hálából, hogy mi szerénykedtünk a sor elején, meghívott minket horgászni. Egy igazi tógazdaságban kötöttünk ki, mert Iván jó pedagógusként pontosan tudta, hogy egy hétévest igazából úgy lehet megfogni, ha már az első fél órában történik valami, a hajnalig nyúló esti horgászatok, amikor csak módjával mozdul a zsinór, viszont csöndben kell maradni, még arrébb van. Az udvarlást sem a házasélet ecsetelésével kezdjük magyarázni.

Be is dobtuk hát a halastóba a horgokat, a korábban már beetetett pontyok közé, és bizony nem sokkal később már jelzett is az úszó. Az első akasztás aztán visszahozott mindent, megint ott álltam a parton, mint régen, feszült a zsinór, küzdött a hal, Dusi kiabált örömében, aztán már ott is volt a merítőhálóban. Három pontyot fogtunk végül, amit azon melegében ki is sütött a házigazdánk réteslisztben, forró olajban. Őszintén szólva, ezt a kulináris élménycsomagot csak kevés étterem képes visszaadni. Talán az erdélyi pisztrángosok, ahol szintén frissen fogják ki a halat…

A kis halászház is lenyűgözött, éppen úgy festett, mint egy igazi, nem turistáknak kitalált halászház, és a berek, ami a tótól indult végig a völgyhíd felé. Mintha csak a Tüskevár elevenedett volna meg hirtelen. Ez az a hely, mesélte Iván, ahol, ha kitesz valamit este (halmaradékok, belsőségek, döglött hal) reggelre eltűnik. Róka, aranysakál, madarak, és még ki tudja hány állat gondoskodik róla, hogy ne legyen szemét, semmi ne kallódjon el. Az aranysakál egyébként igen óvatos állat, tette hozzá, s mivel az utóbbi időben elszaporodtak, nem könnyű őket megtizedelni. Egy gyengéjük van: amikor este a nem túl távoli hídon szirénázva áthajt egy kocsi, ők is „énekelni” kezdenek…

Városi emberként megilletődötten toporogtunk, szinte magunkon éreztük a természet vizslató tekintetét: vajon tudunk-e még valami használhatót a valódi életről. A valódi halálról és valódi újjászületésről. Szopogattuk hát csöndben a szálkákat a válaszokon töprengve, és ekkor éreztem úgy, hogy igen, ezért jó írni. Ezekért a tömött, jóllakott csendekért. Mert így is meg lehet váltani az ember lelkét, a keményfedelű, súlyos téziseket meg lassan elnyelte az éjszaka.