könyv;memoár;szociológia;életrajz;

- Az „újpestiség” útravalója

Ladányi János memoárja leginkább nevelődéstörténet, érinti a lokálpatrióta kötődéseket, a barátságok, elemi kapcsolatok életmentő jelentőségét.

 „… családtörténetemnek a megírásához nem végeztem se anyakönyvi, se levéltári kutatást, még a családfámra vonatkozó adatokat sem futottam még egyszer át. Nemcsak azért, mert a járvány miatt minden zárva van, hanem – ami sokkal fontosabb – azért, mert nem az ősök vélt vagy valóságos viselt dolgai érdekeltek, hanem az, ahogyan azok a leszármazottak emlékezetében, mai cselekedeteiben tovább élnek” – írja „önéletraji töredékeinek” bevezetőjében a szerző, a neves szociológus. Memoárjában tehát ennyiben Ladányi János a Heller Ágnes-paradigmát követi, melynek lényege szerint „azt akartam elmondani, ahogyan én emlékszem”.

A tematikus hangsúlyok is pontosan jelzik, hogy a mű leginkább afféle nevelődéstörténetként olvasható. Feltárul előttünk egyfelől a tágabb környezet, a sajátos hagyományokkal rendelkező újpesti városrész, a helyi iskolák világa, másfelől a szűkebb privát szféra, a család, a rokonok, a szomszédok, a barátok köre. A mű tehát a szocializálódás rajzát nyújtja, a folyamat bemutatása nagyjából a fiatal felnőttkor határán zárul. Lassú elszakadás – a cím egyszersmind híven vall a lokálpatrióta kötődések nem gyengülő érzelmi erejéről.

Természetesen a szociológus a legszemélyesebb emlékek felidézése során sem feledheti eredendő szakmáját, időről időre felhívja tehát figyelmünket a kínálkozó közérdekű tanulságokra. Arra például, hogy érzékelhető kulturális különbségek felfedezéséhez nem feltétlenül kell távoli, egzotikus helyekre menni, mivel éppenséggel a szomszédos kerület is kínálhat számunkra zavarba ejtő, értelmezést igénylő gesztusokat, viselkedési mintákat: egy ritka autóalkatrész beszerzésének felidézett esete jeleníti meg azt, hogy az informális kapcsolatok, az összeköttetések hálózatának újpesti működése jórészt ismeretlen lehet még annak is, aki – mondjuk – Pest belvárosában, netán Budán él. S a városszociológus tudása rejlik abban a méltán elégikus folyamatrajzban, ahogyan Újpest jelentős gazdasági, kulturális potenciálú, karakteres építészeti arculatú önálló településből a főváros szürke peremkerületévé süllyedt.

A visszaemlékezés családtörténeti részében szükségképp kap kiemelt hangsúlyt az, hogy a felmenőket illetően „mindenki zsidó és majdnem mindenki újpesti volt”. S mivel a második világháború idején Újpest (mint erre a szerző utal) még nem a fővároshoz, hanem a megyéhez tartozott, a holokauszt pusztításai az ittenieket még katasztrofálisabban sújtották: ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a nácik mintegy tizenhatezer helybéli zsidó honfitársunkat gyilkolták meg.

Ladányi családjában a szülők, nagyszülők nemzedékéből alig maradtak túlélők, s ez a szociálpszichológiai értelemben vett „családtalanság” még a második, harmadik generációban is befolyásolja az elemi kapcsolatok minőségét. Azonnal adódik tehát a kérdés: hogyan lehet egy ilyen mélységű tragédiát feldolgozni, miként lehet egyáltalán elkerülni a maradandó mentális sérüléseket? A Ladányi-család gyógymódja, úgy tűnik, elég hatásosnak bizonyult: „szüleim és különösen nagymamám, úgy neveltek, hogy a holokauszt borzalmas volt, de szerencsére ez már a múlté – ami soha nem fog megismétlődni.” A szerző azonban kötelességének érzi, hogy az újabb fejlemények alapján ehhez – nem csekély rezignáltsággal – hozzáfűzze: „egyáltalán nem biztos, hogy akkor jól gondoltuk ezt”.

A memoár fontos üzenete, hogy jó élet egyszerűen nincs olyan masszív barátságok nélkül, melyek kibírják az évek, a krízishelyzetek terheléspróbáját. A kiemelt nyomatékot szerző zárófejezet tanúsága szerint ezek az elemi kapcsolatok majdhogynem szó szerint életmentő jelentőségűek.

„Minden műfaj jó, az unalmasat kivéve” – mondotta egykoron Voltaire. Ennek jegyében is megerősíthetjük: Ladányi János önéletrajzi vázlata kitűnő olvasmány, fejezeteiben bőven akadnak remek figurák, emlékezetes sztorik – a szerző egyébként is híres humorérzékéről, poénteremtő képességéről. A könyv érdekességét feltétlenül növeli a gazdag képmelléklet (Csanádi Gábor munkája).

A mű utolsó – függelékszerű – fejezete rövid, publicisztikus eszmefuttatás jelenünk súlyos kihívásairól: a járvány drámai gazdasági-társadalmi következményeiről, a vészhelyzettel visszaélő önkényről, a világszerte érzékelhető jobbratolódásról, a klímakatasztrófa fenyegetéseiről. Némi halvány reményt mindössze az nyújt, hogy színre léphet majd „egy olyan nemzedék, amelyik elutasítja az állandó, minél gyorsabb gazdasági növekedést, mert megérti, hogy ez a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez és a környezeti problémák súlyosbodásához vezet”. 

Infó: 

Ladányi János: Lassú elszakadás 

Noran Libro, 2021 

Amennyiben 2022-ben győz az ellenzéki összefogás az országgyűlési választásokon, megszüntetné a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) különleges jogköreit. Az MMA elnöke, Vashegyi György szeretné tudni, pontosan milyen téren nem csinálják jól a dolgukat.