Több évtizednyi szélsőséges időjárásra készülhetünk

Budapest zöme a XIX. század második és a XX. század első felében épült, így képtelenség azt várni, hogy a tetőszerkezetek, kémények, csatornahálózatok és pincék megharcoljanak az egyre vadabbul nyargaló széllel és a szédületes mennyiségű csapadékkal. De a küzdelmet azért hiba lenne feladni. A belvárosi részeken, ahol sem az épületekhez, sem a csatornahálózathoz nem lehet hozzányúlni, a növényeket kell hadrendbe állítani, míg a külsőbb területeken, például a lakótelepeken, a vizet kell kettéválasztani. Eközben pedig az építészet szép lassan alkalmazkodik ahhoz, amit úgy hívunk, hogy klímaváltozás.

Az Európa-szerte nemrég pusztító, váratlanul heves esőzések sok szkeptikus orrát verték bele a klímaváltozásba. A pusztító időjárás háttere, mint minden komoly dolog, meglehetősen összetett. Itt sem lehet egyetlen szélsőséges eseményből biztos következtetéseket levonni. Ürge-Vorsatz Diána fizikus, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Egyesületének (IPCC) egyik alelnöke mégis úgy véli, a drámai, eddig nem tapasztalt intenzitású esőzések, a kanadai hőséghullám és több más extrém időjárási jelenség az északi féltekén komoly figyelmeztetés, és nagy valószínűséggel az éghajlatváltozásra visszavezethető folyamatokra utal: „Azt látjuk, hogy az úgynevezett jet stream, a körkörös áramlás, amely az északi-sarki hideget és a kontinensek fölött levő melegebb, enyhébb levegőt elválasztja, legyengül, aminek eredményeképp az északi-sarki hideg levegő lecsúszik a kontinensekre, közben pedig a déli meleg, száraz levegő messze északra tud hatolni. Ezenkívül a viharok vagy épp hőséghullámok, amelyek egyébként gyorsan átvonulnának, ledekkolnak, és iszonyatos mértékű, intenzív, hosszan tartó szélsőséges időjárásokat hoznak létre. Egyre gyakrabban. Újonnan megértett jelenségről van szó, amelyről már több neves klímaszakértő publikált tanulmányokat, bár százszázalékosan még nem bizonyított.”

Ha igazolódik, hogy az északi körkörös áramlás lassulása, gyengülése, gyakoribb „hurkosodása” az éghajlatváltozással függ össze, akkor a jelenség egyértelműen emberi tevékenység, mindenekelőtt az üvegház hatású gázok kibocsátásának, a fosszilis energiaforrások, a szén, az olaj és a földgáz használatának, égetésének eredménye. „Ezekről mindenképpen le kell szoknunk, legkésőbb az évszázad közepéig, de inkább hamarabb – figyelmeztet Ürge-Vorsatz Diána. – Nagyon sok elköteleződés, deklaráció fogalmazódik meg erről, de mégis akadozva indulnak be a kívánt folyamatok, átalakítások.” A szakértő úgy véli, ha az éghajlatváltozás ilyen jelentős mértékben gyorsul, akkor esetleg nagy és kockázatos beavatkozások, például mesterséges felhőképzés jelenthetne némi megelőzést a szélsőséges időjárási jelenségek egy kis részével szemben. Ezért, ha a mérséklés nem sikerül, főként alkalmazkodási lehetőségek adódnak. Korlátozottak, de azért sokat segíthetnek.

„Németországban a halálesetek egy része elkerülhető lett volna, ha komolyabban veszik a figyelmeztetéseket – jegyzi meg a klímakutató. – Ha fennáll a veszélye, hogy nagy özönvizek jönnek, vészhelyzeti intézkedéseket hozunk, nem hagyjuk, hogy az emberek olyan helyeken közlekedjenek vagy tartózkodjanak, amelyeket villámárvíz vagy földcsuszamlás sújthat. Hosszú távon pedig több árteret lehet kialakítani a folyóknak. De talán még fontosabb lenne minél jobban lassítani a lezúduló özönvizek lefolyását: nem kéne lebetonozni mindent, amin pillanatok alatt végigzúdul a víz, hanem a talajt áteresztőnek kellene hagyni, minél több fát, bokrot ültetni, ami lassítja a lefolyást.”

A panel a legzöldebb

„Magyarországon ez komoly probléma, az egy főre eső betonozás az EU-ban nálunk a legmagasabb az utóbbi években – folytatja Ürge-Vorsatz Diána. – Ha például a parkolóhelyeket csak ráccsal fedjük le, és befüvesítjük, az átereszti a víz egy részét felszívja a nedvességet, ami lassítja és gyengíti a csapadék hirtelen lefolyását. Talán hihetetlenül hangzik, de a városainkban, köztük Budapesten az egy négyzetméterre eső legtöbb zöldterület a lakótelepeken van. Mert a kertvárosokba költözők hajlamosak kivágni a fákat, amit lehet, letérköveznek, úszómedencét építenek, parkolóhelyet, beállót, a maradék helyre meg odatesznek egy kis tujasövényt. A mezőgazdasági módszereinken is muszáj változtatni, hiszen jelenleg nagyon kizsigereljük a talajt, ami elveszti a nedvességfelszívó és vízmegtartó képességét, valamint a szántás alatt létrejön egy kemény réteg, amelynél mélyebbre a víz már nehezen tud beszivárogni. Minél gyorsabban végre kell hajtani a tervezett fásítási programokat is, különös tekintettel a városokra. Egyszóval, minden eszközt ki kell használni, hogy visszatartsuk a csapadékot, és ne azonnal zúduljon bele a folyókba, nagy áradást okozva” – összegzi az alkalmazkodási lehetőségeket Ürge-Vorsatz Diána.

Az új természeti fenyegetésből adódó feladatokat hasonlóképpen látja Erő Zoltán, Budapest főépítésze: „Kétségtelen, hogy ennyire nagy, hirtelen lezúduló csapadékok korábban ritkábban fordultak elő, és ha a klímaváltozás áll a háttérben, a jövőben is hevesebb viharokra, esőzésekre, illetve száraz időszakokra számíthatunk. Negyven milliméter csapadék egy óra alatt, száz vagy annál is több milliméter egy nap alatt akkora mennyiség, hogy sehol nincs az a vízelvezető rendszer, amelyik megbirkózik vele. A másik problémát a természetes vízfolyások jelentik, amelyek erózióval járnak: bevájják magukat a domboldalakba, patakmedreket hoznak létre. Nálunk könnyebbséget jelent, hogy a Dunának szerencsére nagy a vízgyűjtő területe, nem mindenhol esik egyszerre, ráadásul Budapest térségének jól kiépített, kipróbált gátrendszere van. De ettől még sok a teendő. 2014-ben megemelték a mértékadó árvízszintet. Ez egy jogi fogalom, rendelet írja elő, hol, milyen magasra kell építeni a gátakat. Az újabb parti építkezéseknél már az új szintet kell követni.” Csak hát idővel a korábban beépített partrészeken is el kell végezni a kiigazítást, ami Erő Zoltán szerint nem lesz könnyű feladat. Izgalmas kérdésnek tartja például, hogy a belvárosi szakaszon mikor, milyen formában kerül majd sor az átépítésre, és milyen változásokat jelenthet a városképben.

Kéket-zöldet mindenhova

A budapesti főépítész a városokban a legnagyobb gondnak a villámárvizek elvezetését látja. Nem is annyira az épületeknél, mint inkább az utaknál, az aluljáróknál és a metróvonalaknál. „Ezek védelmét mindenképpen javítani kell – hívja fel a figyelmet Erő Zoltán –, hiszen ha bejut a víz a mélyebb szintekre, a szivattyúrendszer csak kötött kapacitással tudja elszívni. A technológia fejlődését követve minél több új helyen kellene víznyelőket, víztározókat létesíteni, az első számú feladat a vízmegtartó képesség növelése. A hegyekből, a főváros esetében a budai dombvidékről leérkező vizet minél feljebb kell megfogni, nem szabad átengedni az alsóbb utakra. Ehhez elengedhetetlen a zöldfelületek, erdők megtartása, a betonozott felületek csökkentése, vízáteresztő burkolatok alkalmazása.

Ma az úgynevezett kék-zöld infrastruktúra fejlesztése a cél. Ez természetes víztározó rendszerek, például növényesített esőkertek kialakítását jelenti, amelyek lényegében tó formájában tudják a száraz időszakig elraktározni a vizet. Egyértelmű, hogy ez a jövő, persze komoly költségigénye van, és nem valósítható meg egyik napról a másikra. De már nálunk is vannak rá törekvések, mi a csepeli új városi park létesítésénél mindenképpen fejleszteni fogjuk a kék-zöld infrastruktúrát.”

Legyél jó a csatornádhoz!

A vízben álló, beomlott házakat látva az embereket persze elsősorban saját otthonuk, az épületek biztonsága aggasztja. Ösztönösen építészeti megoldásokban látnák a hatékonyabb védelmet, pedig alapvetően máshol van a gond. „Amikor egy pincét elönt a víz, általában rossz vízfolyás-irányítással van dolgunk – magyarázza Erő Zoltán. – Városokban például megtörténik, hogy járdaépítésnél egy régebbi épület pinceablaka a járda szintje alá kerül, ami elkerülhetetlenné teszi a víz befolyását. A lakótelepi házaknál a lapostető beázását okozza a rossz vízelvezetés. Csakhogy a vízelvezető hálózatok hibáira, legyenek akár épületen belül, az udvaron vagy az utcán, gyakran csak akkor derül fény, amikor megtörténik a baj.

Az épületek tulajdonosai általában nem tudnak arról sem, hogy valamelyik vezeték eltömődött. Ezt rendszeresen ellenőrizni kéne. Ugyanakkor vannak olyan társasházak, ahol köztudottan rossz a csapadékelvezetés, de mivel nehéz hozzáférni a rendszerhez, költséges a javítás, egyre csak halogatják a felújításokat. Márpedig a vízelvezető rendszereket, a kis pataktól a házi csatornán át a lombbal eltömődő ereszcsatornáig tisztán kell tartani. Külön figyelmet igényel a dombos terep, a támfalak vízelvezetése – a talajerózió, a domboldalak megmozdulása tudja a legnagyobb károkat okozni a lakott területeken.”

Új építésnél egyszerű megoldás, hogy az ereszcsatornákat, a csapadékelvezető csöveket a korábban megszokottnál nagyobbra méretezik, ami anyagilag bőven vállalható.

Vízelválasztás

A szakemberek persze nem ezen a szinten képzelik az előrelépést, új, átfogó, rendszerszintű megoldásokat keresnek a vízelvezetés fejlesztésére. A József Attila lakótelep megújítására meghirdetett építészeti pályázaton például felvetették, hogy ketté kéne választani Budapesten az egyesített csapadék- és a szennyvízrendszert. Erő Zoltánnak tetszik az ötlet: „A világ több területén épültek már ki önálló, hatalmas méretű csapadékelvezető hálózatok. Budapesten nincs ilyen. A József Attila lakótelep megújítása kapcsán azonban felmerült, hogy a csapadékrendszert valamilyen módon tóba, esőkertbe kéne bevezetni – csakhogy ebben az esetben érthető módon nem lehet csapadékot a szennyvízzel együtt vezetni. Hosszabb távon tehát elképzelhető, hogy új szennyvízhálózat épül egy lakótelepen, a régi vegyes rendszert pedig csak a csapadék kezelésére használnánk.

Ezzel összefüggésben kéne azon is gondolkodni, hogyan lehetne egy ilyen esőkert-tóban, tározóban átmenetileg visszatartani a vizet. Ennek több haszna is lenne, hiszen egyrészt a víz lefolyása nem okozna túlterhelést zápor idején, másrészt pedig a tárolt vizet száraz időszakban akár öntözésre is lehetne használni.”

Potzner Ferenc építész szerint nem lehet kijelenteni, hogy bizonyos épülettípusok jobban, mások pedig rosszabbul állnak ellen a környezeti változásoknak, mivel minden épület egyedi módon reagál. Egy épület szempontjából tehát lényeges, hogy a tervezők mennyire vették figyelembe a környezeti adottságokat. „A Földön ciklikusan jelennek meg a rendkívüli időjárási viszonyok, így az embernek ehhez a sajátossághoz hozzá kell szoknia – véli Potzner –, ráadásul az ilyen helyzetek akár évtizedeken át húzódhatnak.” Az építész szerint azonban az extrém környezeti hatásokra nem lehet felkészülni, ugyanakkor a mai épületek a földrengésnek jobban ellenállnak, hiszen azokra méretezték őket. Az épületek ellenállóképességét persze utólag is lehet javítani, egy panelt például utólagos hőszigetelés segíti, hogy a ház nyáron ne melegedjen fel, télen pedig ne hűljön le.

Mobilgát a mulatóban

Nézzük meg mindezt egy kicsit konkrétabban. „Budapest épületei sajnos a nagyobb környezeti rombolásokra, a szupercellákra és a szélsőséges viharokra nincsenek felkészülve” – mondja Horváth Sándor Széchenyi-díjas építészmérnök. A szakember szerint mindez látványosan jelentkezik, amikor egy nagyobb esőzés után a Flórián téren, az Attila út, Bécsi út vagy a Budaörsi út környékén akár féllábszárnyi víz és iszap termelődik, amelyet csak irdatlan nehézségek árán lehet eltakarítani.

Ugyancsak bajos, hogy a Nagykörút vonalában anno egy Duna-ág húzódott, az altalajban tehát sokkal intenzívebb a vízmozgás, ezért egy áradás idején az egykori, kaviccsal telített Duna-mederből kiáramlik a víz, és telítődhetnek olyan pincék, melyek mélyebben fekszenek.

A metróvonalakat szintén nehéz óvni, hiszen noha az árvízvédelmi kapuk segíthetnének feltartani a vizet, egy nagyobb zuhatag mindenképpen beáramlik az aluljárókba a lépcsőkön keresztül. „El kell fogadnunk, hogy a metrókat nem építették teljes vízhatlanságra, és ez alól a négyes metró sem kivétel, ahogy a londoni és a párizsi metró sem” – állítja Horváth, hozzátéve, hogy az 1896-ban épített kisföldalattiba beszivárgó vizet a mai napig egy szivárgórendszerrel vezetik el a vasúti pályák tengelyében. Az igazi gondot mégis a felszínen hömpölygő víz jelenti, amely az aluljárókba levezető lépcsőn ömlik le. Vannak persze már bevált megoldások, mint Szentendrén az árvízvédelmi gát vagy a pesti és budai rakparton épített tömörkő mellvédek, melyek nyílásait árvíz idején elzárják.

Egyes külföldi városoknál mindez bevett gyakorlat: Köln belvárosát például rendszeresen elönti a Rajna, így a szórakozónegyed egyes üzleteinek, éttermeinek bejáratait úgy alakították ki, hogy mobilgátakat lehessen az ajtókban létesíteni.

Ahogy az öreg fa sem bírja

Horváth Sándor is egyetért azzal, hogy Budapesten a szélsőséges környezeti rombolások oka nem a főváros felkészületlensége, hanem napjaink időjárásának rendkívüli változása. „Budapest épületeinek nagy része nem az elmúlt tíz-húsz évben létesült, hanem a XIX–XX. század fordulóján és a XX. század első felében, amikor még kiegyensúlyozottabb volt az időjárás” – mondja az építész. Az akkor épült mérnöki létesítmények, tetőszerkezetek, csatornahálózatok és százéves kémények így képtelenek „harcolni” azzal a csapadékmennyiséggel vagy széllel, ami időnként a fővárosra zúdul.

Az ereszcsatornák például ejtőcsöveken keresztül vezetik az utcaszintre a csapadékot, ami azonban a leaszfaltozott, lebetonozott járdák, utcaburkolatok felületét terheli, ahonnan értelemszerűen nehezebben szívódik fel a víz. Megoldást jelentene, ha tárolni lehetne a csapadékot, és késleltetve engednénk a felszínre, másrészt, ha tervezett lenne a víz elvezetése.

„Tudomásul kell venni, hogy az épületállomány jelentős része elavult, komoly rekonstrukciós beavatkozásra lenne szükséges” – jelenti ki Horváth Sándor, aki szerint ahogy egy idősebb fa, úgy egy öreg épület sem áll ellen egy nagyobb légörvénynek. A város felépítésén azonban változtatni nehéz, hiszen egy évszázad alatt született épületállományt nem lehet egyik pillanatról a másikra korszerűsíteni, ellenállóvá tenni. Szintén ezt példázza, hogy Budapesten a csatornahálózat keresztmetszete és nyomvonala adott.

Növényi megmentők

A problémára a megoldást a növényzettel telepített tetők nyújthatják, melyek képesek felfogni a rájuk eső csapadék egy részét. „Már Corbusier is megmondta, hogy a háztetőkkel adhatjuk vissza az épületek által elvett területet” – mondja Horváth, kiemelve, hogy a zöld felületek létesítésének hallatlan előnye van, mivel annak a tizenöt-harminc, de akár ötven centiméteres ültetőközege képes felfogni, tárolni és késleltetve levezetni az esőcseppeket. Az építész szerint tehát egy zöldtető nem luxusmegoldás, hanem egyértelműen indokolt, arról nem beszélve, hogy a növényzet szén-dioxidot köt meg, oxigént termel, a tárolt víz pedig a levegőbe visszapárolog, és lehűti azt.

„Ha a fővárostól több támogatást kapnának a zöldtetők és a parkosított, füvesített területek, azzal nemcsak a csapadékvíz elvezetését késleltetnénk, de a csatornák eltelítődése és a szennyvíztisztítók terhelése is nagyságrendekkel csökkenhetne” – vélekedik Horváth, példának hozva fel Ausztriát, Svájcot és Németországot, melyek építési szabályzatai kifejezetten támogatják az utóbbi megoldást, sőt egyes tartományokban és nagyvárosokban az önkormányzati beruházások esetében kötelező a zöldtető létesítése.

Emellett szintén megoldást jelenthet az úgynevezett zöldhomlokzat, vigyázni kell azonban, hogy a repkénnyel, borostyánnal vagy vadszőlővel szabadon benőtt falfelület tiszta legyen. „Egy mállott vakolatú, kiporlott, kifagyott téglafalra fölösleges felfuttatni növényt” – mondja Horváth, hozzátéve, hogy egy tisztességesen vakolt, a kúszó növények számára támszerkezettel ellátott homlokzat már kellő „terepet” biztosít a növekedésre. E téren szintén hozhatunk külföldi példákat: Bécs, Graz és Linz épületein mindezt alkalmazzák, sőt külföldön még a témával kapcsolatos kutatásokat is támogatják, hogy olyan növényeket telepítsenek a házakra, melyek az adott mikroklímának megfelelnek.

Lehet másképp

Egyes irodaházak és a lakóparkok esetében a zöldterület mellett szintén előírás, hogy záportározót kell létesíteni, az esetek nagy többségében ugyanis a városi csatornahálózat keresztmetszete nem képes befogadni a több ezer négyzetméternyi felületről lezúduló csapadékot, az épületek pinceszintjében kialakított „záportározó” azonban jó szolgálatot tud tenni.

A város csatornahálózatát nemcsak költséges, de időigényes is lenne „átszabni”. „Képzeljük el, hogy felbontunk egy forgalmasabb szervizutat. Valószínűleg nem két nap alatt zajlana le az alatta futó csatornák rekonstrukciója” – véli Horváth Sándor. Hasonlóra persze már volt példa: a budai felső rakpart alatt a budai főgyűjtő csatornahálózatát nemrég újították fel, vélhetően a bővítés érdekében is. Mindez persze akkor működik, ha a munkaterületen szét lehet választani az otthonokban termelődő szennyvizet a csapadékvíztől, hogy az előbbit meg lehessen tisztítani, hogy azt öntözésre és háztartási öblítésre felhasználják, ami a környezettudatos magatartást is erősítené, de ehhez is új vezetékhálózat létesítése lenne szükséges.

Vannak rendhagyó ötletek is: a múlt század elején, de még az ’50-es, ’60-as években is, a Duna- és a Balaton-parton egyes nyaralókat, csónakházakat például lábakra építettek, és egy lépcső vezetett az emeletre, nehogy az árvíz elöntse a lakókat. „Hasonló megoldások születtek a Római-parton és a Lupa-szigeten is – jegyzi meg Horváth –, bár mindez manapság építészettörténeti különlegességnek számít, hisz a mai kor már a töltésrendszereket és a mobilgátakat preferálja.”