A vád tanúi

Merő izgalomban telik az amerikai könyvkiadók és persze szerzőik nyara. Lesik és próbálják megelőzni egymást a sorra megjelenő szenzációkkal Trump elnökségéről, s főként annak utolsó, drámai évéről. A tényfeltáró újságírók nem is tucatjával: százával szólaltatják meg a bukott elnök Fehér Házának bennfenteseit, akiknek legtöbbje – félve a hírhedten bosszúálló ex-főnöktől – csak Anonymusként hajlandó kifecsegni e bizarr, gyakran bohózatba hajló kormányzás titkait. Mármint ami még rejtve maradt, hiszen – más elnökségekhez hasonlítva – Trump Fehér Házából már rengeteg sztori eddig is kiszivárgott. Viszont a tényfeltáróknak kedvez, hogy talán soha sem voltak még ennyire – pláne utólagosan – közlékenyek a hajdani bizalmasok. S ami főként szóra bírja őket, az a szerecsenek önmosdatása. A gyakran kétségbeesett próbálkozás a kései elhatárolódásra, odaveszett presztízsük kifehérítésére.

E könyvek szerzői egyúttal az ügyészekkel is versengenek, akik New Yorktól Georgia államig vádemeléseket latolgatnak, vagy már be is jelentettek. S ők is a vád – természetesen nem névtelen – tanúit szeretnék prezentálni Trump ellen, s persze vádlottat csinálni belőle is. A Trump-cég adómachinációit évek óta nyomozó New York-i ügyészek pár hete már megvádolták a vállalat pénzügyi igazgatóját, aki mindent tud, de egyelőre semmit sem mond. Ámde a korábbi elnökbuktató botrány, a Watergate-ügy a bizonyítéka, hogy a lojalitásnak is vannak határai. Akkor a demokraták Watergate-épületben lévő irodájába poloskákat elhelyezni akaró Nixon-emberek is sokáig néma leventék voltak (egyikőjük mindvégig, a börtönéveket is vállalva), mígnem valakinek eszébe jutott, hogy Sirica bírónak nem véletlenül „Maximum John” a neve bűnözői körökben, s az ítélethozatal előtt köpni kezdett, elindítva a lavinát. Trump ügyvédje, Michael Cohen már csak a dutyiban világosodott meg, ám ügyészeknek és kiadóknak is a vád tanúja lett. Most a cégvezető vívódhat a szervezett (vagyis feledékenységgel nem menthető) sokéves adócsalás vádlistáját olvasgatva (és az ügyészek vádalku ajánlatát latolgatva). Benne egy baljós emlékeket felidéző kifejezéssel: 1-es számú meg nem vádolt társtettes. 1974 tavaszán is feltűntek e szavak, amikor a Watergate-botrányt vizsgáló különleges ügyész emelt vádat Nixon emberei ellen, amelyek csakis az elnökre utalhattak (lévén Nixon akkor még hivatalban, így ellene nem is emelhettek bűnvádat, viszont Trump immár magánember, persze – történelmileg párját ritkító módon – két alkotmányos vádemelés után).

De megszólalt maga a vádlott is, elárulva, hogy Trump ugyan egyfolytában csepüli az általa csak fake news-nak nevezett mérvadó médiát, ám fontosnak tartja, hogy abba bekerüljön (mintha Gábor Zsazsa híres tételét követné: mindegy, hogy mit, csak írjanak róla). Meghívta floridai kastélyába a róla szóló könyvek szerzőit is, s próbált elbűvölő házigazda lenni. Egyelőre elutasította a (Watergate-leleplező) Bob Woodward interjúkérését, aki tavaly februárban rögzítette az elnöki szavakat, hogy a Covid-járványt szándékosan kicsinyíti. De nem lennék meglepve, ha Trump mégis meg akarna szólalni a híres újságíró ősszel esedékes könyvében. Egy riporterpárosnak nem adott interjút előző, elnökségének korábbi éveit bemutató (szintén bennfentes forrásokra alapozott) könyvéhez, most steak-vacsorára invitálta őket. S a Washington Post riporterpárosának (Phil Rucker-Carol Leonnig) július derekán megjelent Egyedül én tudom megjavítani (I Alone Can Fix It: Donald J. Trump's Catastrophic Final Year) című könyve stílszerűen az utolsó szó jogán szólaltatja meg őt, vele zárva Trump záró és „katasztrófálisnak” minősített elnöki esztendeje taglalását. Híven idézve öndicséreteit, teljes beleéléssel ismételgetett hazugságait, s volt bizalmasai – bűnbakká tett – egész sorának csepülését, a szerzők voltaképpen belőle magából csinálták meg a vád koronatanúját.

A szerzők pedig annak lehettek tanúi, hogy az exelnök elnöki, sőt királyi udvartartás vezet, ahová politikusok és fanatikus hívek járnak neki udvarolni, boldogan vállalva az udvaronci szerepet, s tartják fenn számára korábbi hatalmának látszatát. Vele közösen és benne is táplálva az „ellopott elnökség” mítoszát, amit az olyan feliratok is érzékeltetnek, hogy „az első elnöki ciklusom”, mintha nem bukta volna el tavaly ősszel azt a bizonyos másodikat. Ő pedig nem is alaptalanul dicsekszik azzal, hogy a fele királysága megmaradt, hiszen az – általa öt esztendeje váratlanul meghódított – republikánus tábor feletti hatalma egyelőre rendíthetetlen. Trump éppen ennek bombasztikus szavakkal való ecsetelésével kezdte a beszélgetést. Kedélyesen említve, milyen sokan zarándokolnak hozzá, merthogy áhítoznak az ő politikai támogatására. „Nem akarok hetvenkedni, de ha nem kapják meg ezt a támogatást, nem győzhetnek (a következő választáson)” – közölte élvezettel. S nem volna Trump, ha itt megállna a hetvenkedésben: már ott tart ebben az ő külön világában, hogy ha George Washington feltámadna és Lincolnt venné maga mellé alelnökjelöltnek, még nekik is nehéz dolguk lenne őt legyőzni…

S Trump úgy tett, mint aki hiszi is, hogy meggyőzheti a róla készülő és számára aligha hízelgő könyv szerzőit az ő nagy hazugságáról, amelybe beleélte magát: „Ez volt a legnagyobb csalás, amelyet elkövettek ebben az országban (…), ezt a választást ellopták, s Bill Barr nem tett semmit ellene”. Az a Barr, aki kimosta a Mueller-vizsgálatból, s szinte mindvégig nem éppen igazságügy-miniszterhez illően amolyan személyes ügyvédjeként viselkedett. De persze Barr visszariadt a semmivel sem bizonyított csalások komolyan vételétől, hiszen ismerte a megannyi újraszámlálást. Ahogyan Pence alelnök is megkapta a magáét, amiért nem volt hajlandó több állam elektorait elutasítani azon a kritikus januári napon, amelyen ő elnökölt a kongresszus formális aktusakor. Valakik nagyon elhitették Trumppal, hogy ez az alelnökén múlt, s nem az alkotmányon.

Mániákus üzletemberként is megnyilvánuló szereplési vágyán túl nehéz megmagyarázni, hogy e csakis fanatikus hívei által fogyasztható mesékkel miért akart bekerülni egy őt leleplező könyvbe, amelyet azok aligha vesznek kezükbe. Talán a populista vezérek ismert tudathasadása indokolhatja: miközben nagyon is reálisan és kíméletlenül használja hatalmát, tényleg beleéli magát az áldozat szerepébe. S olyankor el is hiszi, hogy valójában megnyerte az elnökválasztás, ám ördögi emberek összeesküvése elvette tőle a második ciklust. (És a fanatikusok köreiben is sokan elhiszik, hogy Trump „visszakapja az elnökséget”, méghozzá hamarosan; tavasszal augusztusi határidőt emlegettek. Kitől és hogyan, azzal nem vesződnek.) Trumpra tökéletesen ráillik a „kígyóolaj kereskedő” amerikai szóhasználat, amely a kaliforniai aranylázat kihasználó szélhámosokról került be a köznyelvbe. Teljes átéléssel, halál komoly arccal képes tudatni beszélgetőpartnereivel, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogyan hallotta és látta. Nem Joe Biden nyert hétmilliós vokselőnnyel, hanem ő aratott „földcsuszamlás” nagyságú győzelmet.

Ezt a lamentálást már a választások estéjén elkezdte saját embereinek körében. “Miért számolják még mindig a szavazatokat? A választás lezárult, csak nem azokat a voksokat számolják, amelyek utána jöttek?!” – mondta akkor, a szerzőknek ezt eláruló szem- és fültanúk szerint, hogy mára szóvivőjével letagadja. S már ekkor bedobta a “nagy csalást”, amellyel tőle “elvették” hatalmas győzelmét. S hiába mondták neki még emberei is, hogy ez mindig így van, s pont a kritikus államokban kötötték ki a helyi republikánusok, hogy a levélszavazatokat csakis az aznap leadottak után lehet számlálni, tehát – miként máskor is – ez bizony nemcsak hajnalig, hanem napokig is elhúzódhat. Ám korántsem csupán öncsalásra gyanakodhatunk: Trump már a tavaszvégi, Biden előnyét, majd elhúzását mutató felmérések láttán elkezdte kétségbe vonni a levélszavazás hitelességét. Holott ez Amerikában régóta (sőt: a polgárháború óta) bevett gyakorlat, amely persze a koronavírus-járvány miatt sokkal nagyobb arányú lett tavaly. Az elnök tudatta, hogy biztosan fog nyerni, s csakis a gyanús levélvoksokkal lehet tőle elorozni a győzelmet. S amikor novemberben a levélszavazatok hajnalra valóban eltüntették Trump esti (republikánus körzetekben szerzett) előnyét, akkor vélhetően csakis önmagát látta igazolva. S ezt hajtogatva jutott el odáig, hogy híveit ráuszítsa a választási eredményt jóváhagyni készülő kongresszusra.

Voltaképpen puccsot kísérelve meg, meg is riasztva a vezérkari főnököket. Testületük elnöke, vagyis Amerika első számú katonája, Milley tábornok szűk körben bizony a nácikat emlegette, s Biden beiktatásakor odasúgta Obama nejének, hogy az ő szívéről esett le a legnagyobb kő. Nem véletlen, hogy félév múltán a republikánus vezetők minden trükköt bevetnek a Capitolium ostromának kivizsgálását kisiklatandó (ugyanők nyolc kongresszusi vizsgálatot rendeztek hajdan Hillary Clinton lejáratására). Lévén bukott, de nem nyugvó exelnökük túszai, nem is nagyon tehetnek mást.