Nagy nap volt ötven évvel ezelőtt július 24.: akkor rendezték a Táncdalfesztivál első elődöntőjét. „Halló, próbáljunk szerencsét!” – énekelte Ambrus Kyri, ám hiába, mert kizúgott, akárcsak Aradszky László, jóllehet ő arról dalolt: „Eleonóra, aki téged megismer, amíg él, nem felejt el.” Vajon emlékszik-e még valaki arra a Németh Gábor és Szenes Iván fejében megszületett hölgyre?
Ábrándosan közelített a seregszemléhez Késmárky Marika is, aki Az igazi nyárról búgta Turán László és G. Dénes György táncdalát, de számára az a július nem volt az igazi: kiesett, mint Ambrus, akit nem lehetett azzal vigasztalni, kirí a szürke sorból. Korda György valamennyi résztvevő nevében áriázta a mikrofonba, hogy „ne sírj, mert nem én rajtam múlik, ha többé nem jövök”, Kovács Ferenc pedig előre elkönyvelte a szerény eredményt: „Búcsúzunk, szerelmem.”
Toldy Mária sem várhatta nagy reményekkel az eseményt, mert Wolf Péter–Fülöp Kálmán kreációjában azt tudatta, Józanságra intenek, amit a melódia meghallgatása után messzemenően meg lehetett érteni. Szintén a kellő mértéktartás jellemezte Szalkai Bélát és a Lloyd együttest, bár Szabó Sándor–Szenes Kis boldogság és mérhetetlen bánat című számában az apró idill némi túlzásnak tetszett. Az viszont biztos, hogy Monyók Ildikó, valamint a Hajdú Júlia, Kováts Judit szerzőpáros a szomszéd lelki állapotát vetítette előre, mert a lakótárs sóhajtott fel minden egyes tévés elődöntő után: „Csend, végre csend.”
Akadtak persze emlékezetesebb pillanatok is, Máté Péter például akár az 1966-ban kezdődött nyári sorozat szlogenjeként is harsoghatta: Fel, fel, fiúk a dalra! Az Illés Balás Eszter Írásba add! és Poór Péter szintén magas kultúrájú Fára mászni jó című produkciója környezetében az Elvonult a viharral rögzítette, hogy nincs már letiltva. (Abban az esztendőben nagy szezonja volt a kapaszkodásnak, Aradszky a Made in Hungary elnevezésű bemutatón a Voltam én is fára mászó kisgyerekkel igyekezett andalítani.) Amúgy az Illést nem üldözték oly rettenetesen: három évvel korábban, amikor Szörényi Levente már nagy srác volt, fesztiváldíjak tömkelegét kapta az együttes, még a KISZ is kitüntette a kvintettet. Hetvenegyben sem maradt elismerés nélkül a zenekar, egyaránt második helyezést ért el a „viharos” szám, valamint az, amelyet Koncz Zsuzsa az örökkévalóságnak dalolt a rendezvényről: Rég volt, szép volt.
A prímet azonban Zalatnay Sarolta vitte, aki a fesztivált megelőzően második nagylemeze Mezítláb a főúton című dalával vezette a Magyar Ifjúság slágerlistáját. A zeneszerző Frenreisz Károly, a szövegíró Dusán Sztevanovity volt, az énekesnőt a kibővített Metró kísérte. (Még. Mert később már az LGT volt mögötte.) A rangsor-első „Mezítlábnál” nagyobb port kavart a szintén metrós Schöck Ottó szerzeménye, a Fák, virágok, fény, amellyel Zalatnay megnyerte a fesztivált a már említett két Szörényi–Bródy kompozíció, továbbá Victor Máté és a Nonstop szürreális-pszichedelikus, ám annál figyelemre méltóbb nótája, a Lélegző, furcsa hajnalon előtt. (A „hajnali” kislemez másik oldalán a Miért van ez így című Neoton-szám szerepelt, amelyet a jazzrock nagyja, Török Ádám komponált.)
A három elődöntőn összesen harmincegy előadó lépett a pódiumra, negyvenöt szám hangzott el a Madách Színházban. A siker akkorára dagadt, hogy október 30-án a Fővárosi Operettszínházban megtartották a Táncdalfesztivál nemzetközi gálaestjét. Ennek díszvendége az a Nicola di Bari volt, aki 1971-ben az Il cuore è uno zingaro (Vándor Kálmán átültetésében: A szívem egy vándorcigány) című örökzöld dallal megnyerte a San Remó-i fesztivált. A többi meghívott neve már nem csengett ennyire jól, Joszif Kobzonét leginkább a Szovjetunióban és a béketáborban, a bolgár Biser Kirovét vagy az NDK-ból érkezett Vera Schneidenbachét hazáján kívül talán sehol nem ismerték. A két műsorvezető, Kudlik Júlia és Ősz Ferenc baja azonban a román vendégművésznő bekonferálásával gyűlt meg a legjobban. Úgy hívták: Anda Calugareanu. Vitár Róbert a tévé sportosztályán ilyen versenyzőkre szokta mondani: „Ezzel a névvel jöjjön hétfőn!”
Akkor ugyanis a hőskorban adásszünet volt.
