Segítsen megoldani a következő kormányzati matematikapéldát: ha egy kémiatanár három település öt iskolájának hét osztályában tanít, akkor mekkora az esélye, hogy napi nyolcvan kilométer utazás mellett normálisan le tudja adni a tananyagot?
A Klebelsberg Központ elnökének, Hajnal Gabriellának a kijelentése, hogy nem kell minden iskolába kémiatanár, akár logikus is lehetne, ha az érintett, jellemzően kistelepülések között létezne normális közlekedés, infrastruktúra. A gond ezzel a kémiatanárokra kihegyezett állítással a leginkább az, hogy ezzel megint megpróbálnak elfedni egy komoly problémát: válságban a tanári szakma. A KK elnöke nemcsak a kémiaoktatásról beszélhetne így, sajnos számos más tantárgyat is felhozhatott volna példaként a természettudományiakon felül, ugyanis egyre kevesebben jelentkeznek a tanári szakokra, hiába kommunikálja ennek az ellenkezőjét a kormányzat. A „haknizás” – ahogyan egy tanár ismerősöm nevezi azt, hogy több iskolában kell tanítania –, nem jövőbeli dolog, hanem már ma is létező jelenség. És az ő esete jól mutatja, hogy nagy a baj, ugyanis nyugdíjasként hívták vissza, mert nincs elegendő pedagógus.
Esetenként jelenthet mégis megoldást a „haknizás”?
Annak idején a döntéshozók kirohantak a több egyetemen oktató, általuk csak IC-professzoroknak nevezett tanárokkal szemben. Jogosan. Ami a felsőoktatásban elítélendő volt, az most miért jó a közoktatásban? Ráadásul a kistelepülési iskolákban már nemcsak egy-egy tanár haknizik, hanem több szakon is csak utazó pedagógusokat tudnak foglalkoztatni, akkora a szakemberhiány. Három éve a Magyar Kémikusok Lapjában megjelent egy grafikon, amelyből kiderült, az elkövetkező tíz évben több, mint 1200 kémiatanár áll nyugdíj előtt, ugyanakkor a pályájuk első tíz évét taposók száma ennek csak tizede.
A természettudományos tantárgyaknál több évtizedes gond, hogy egyre kevesebben választják a tanári pályát.
Népszerűsíteni kellene a tárgyakat, s ehhez meg kell reformálni az oktatást. Vissza kell állítani az iskolai laborokat, hogy a gyerekeknek szemléltetni lehessen, amiről tanulnak. Én is úgy lettem vegyész, hogy hetedikes koromban a tanárom rábeszélt a kémiaszakkörre, ahol rácsodálkoztam a kísérletekre.
Megoldás-e a természettudományos tantárgyak – így a kémia, fizika, biológia – összevonása. A szakgimnáziumokban már a gyakorlatban is működik, az általános iskolákban és a középiskolákban elvileg jövőre tervezik elindítani.
Az egyik probléma, hogy nincs ilyen jellegű tanárképzés, vagyis valamilyen szakos pedagógus tanítja az összevont tárgyat. Ami értelemszerűen azzal jár, hogy elbillen a képzés: ha fizikás, akkor a fizika, ha biológiás, akkor a biológia irányába. Másrészt az alapokat azért csak meg kellene tanítani minden tantárgyból a gyerekeknek, hogy szintetizálni tudják az ismereteket. Ehhez pedig megfelelően képzett tanárok kellenének.
Az oktatásirányítás szerint az új tanárképzést úgy alakítják ki, hogy képesek legyenek arra a végzettek, hogy a középszintű érettségire felkészítsék a diákokat…
Ez tényleg képtelenség! Mi lesz például az egyetemi felvételivel, ahol szerencsére mára eljutottunk odáig, hogy a legtöbb esetben emelt szintű matúrára van szükség. A középiskolai tanártól kevesebbet várunk el, mint a felvételizőtől? Elég baj, hogy amúgy is egyre csökken azon pedagógusok száma, akik valóban hivatásként élik meg szakmájukat, hiszen az életpályamodellnek titulált rendszerben a minősítések, a kötelező portfólióvezetés, a borzalmasan megnőtt, mindamellett teljesen fölösleges adminisztráció elvette a kedvüket. A kormányzati szlogen szerint a legjobb képességűek és képzettségűek tanítsanak, csak egyáltalán nem adnak hozzá semmiféle motivációt.
Mit gondol arról, hogy az alapítványoknak adott egyetemeken a képzési garanciákról is lemondott a kormány?
Minek képezne egy egyetem tanárokat, ha nincs piaca, így nem lesz belőle bevétele sem? Hiszen a túljelentkezés hiánya miatt nem tud fizetős képzéseket meghirdetni. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a természettudományos területen a műszaki képzés, illetve az egyéb szakirányok elszívják a jelentkezőket a tanárszakokról. Így lesz az eredendően kémiatanárnak induló hallgatókból vegyész-, a matematika vagy fizika tanárjelöltből gépész- vagy villamosmérnök. Az érintettek részéről persze érthető a váltás, hiszen sokkal jobb fizetés és nagyobb megbecsültség várja őket, ha nem a pedagógusi pályát választják. Ahol ma már tényleg csak a megszállottak maradnak. Persze ez csak az egyik probléma az alapítványi fenntartásba került egyetemekkel, mondhatni ez "csak" a szakmai jövőképükben bizonytalanítja el a tanárjelölteket. Sokkal nagyobb gond, hogy az alapítványokkal megvalósult az egyetemek politikai és ideológiai megszállása, a kinevezett kuratóriumi tagoknak ugyanis – tisztelet a néhány kivételnek – lövésük sincs a felsőoktatásról. Mondjuk úgy, más feltételrendszer alapján lettek kiválasztva. És természetesen az anyagi érdekek is megjelennek: nem lehet tudni, mi lesz az intézmények vagyonával. Pláne a szellemivel!
A kormány arra hivatkozik, hogy a legnagyobb amerikai egyetemek is alapítványi formában működnek.
Csak ott az intézmények maguk választják a kuratóriumi tagok nagy részét, nem az állam jelöli ki és betonozza be a csókosait. És magánvagyonnal „játszanak”, nem az állam által átadottal. Ráadásul arról egy szó sem esik, ki fogja minőségbiztosítani az alapítványi egyetemek kuratóriumainak tevékenységét.
Egy esetleges kormányváltás után vissza lehet mindezt alakítani? Az borítékolható, hogy a Fidesz hangosan fog tiltakozni és az egyetemek „autonómiájára” hivatkozik majd.
Bízom benne, hogy fel lehet számolni a kialakult rendszert, és olyan, valódi reformokat lehet elindítani a felsőoktatásba, amelyek tényleg az ország érdekeit szolgálják. Mert egyértelmű, hogy rengeteg a probléma a felsőoktatásban is. Csakhogy jelenleg nem a valós gondokkal foglalkozik a kormány, hanem felnagyít és a kirakatba helyez olyanokat, amelyek a céljai elérést szolgálják, s ezek sok esetben még véletlenül sem egyeznek a minőségi felsőoktatáséval. A felsőoktatással kapcsolatos kormányzati kritika egyértelműen csak propagandaeszköz a korábbi fals állítások alátámasztására. Hiszen már tíz éve, a Széll Kálmán-tervben is leírták: a felsőoktatás ebben a formában semmit sem ér, drága és nem hatékony. Ebből kiindulva harmincéves távlatot fogalmaztak meg, persze pénzt nem adtak hozzá, ahogyan most sem. Ugyanis nem lehet tudni, sőt, biztosíték sincs rá, hogy az átadott közvagyon most majd jobban hasznosul, jobb lesz az oktatás. A bérekkel is gond van. Felháborító, hogy egy tudományos fokozattal rendelkező tanársegéd havi kétszázezer forintot keres. A beharangozott 15+15 százalékos béremelés ezen nem segít, hiszen a nettó 35 ezer nem megoldás. Pláne, hogy a szakszervezetek szerint a költségvetésben nyoma sincs ennek a béremelésnek. Egymást követik a hangzatos ígéretek, amelyek azonban mind csak papíron léteznek. Valós életpálya-modellt kellene kialakítani, nem pedig ezen címszó alatt – kis túlzással – csicskáztatni a tanárokat, az egyetemi oktatókat. Jelenleg ugyanis süt a kormány minden megnyilvánulásáról, hogy semmibe veszi a tudást.
