celeb;Hajós András;televíziók;Dalfutár;

Tekerj tovább, Dalfutár!

Az igazi celebet az különbözteti meg a közönséges művészektől, előadóktól, hogy egyszerre több dolgot is tud. Vagy éppen nem tud, de magabiztosan csinálja. Mindenesetre univerzális tehetség, aki ott áll helyt, ahol éppen bevetésre kerül. Színpadon, filmen, képernyőn. Ha kell, eljátssza Othellót, ha kedve van, zenész, összerak dalokat, énekel, muzsikál valamin, ha úgy hozza a sors, visz a hátán egy sorozatot, kellemessé "műsorvezet" bármilyen gagyi vetélkedőt vagy talkshow-t, de be tud ülni zsűritagnak, humoros csevegőpartnernek is. Hajós Andrást pedig az különbözteti meg a közönséges celebektől, hogy számára ez a státusz is csupán egy azok közül, amelyeket betölt vagy még betölthetne. Hiszen lehetne ugyanígy író vagy irodalmár, filmrendező vagy filmkritikus, politikus vagy politológus, orvos, vagy éppen egyetemi diplomájának megfelelően, szociológus. És akkor most kéne kezdődnie a kritikai fejtegetésnek arról, hogy ugyan ez a Hajós számtalan dologban tehetséges, de egyikben sem képes kifutni magát. Még a celebségben sem. Afféle művészeti-kulturális polihisztor, aki mindenben jó, de semmiben sem kiemelkedő. Bölcs, jól alkalmazhatóan közhelyes értékelés, csak éppen Hajósra ez sem igaz. Benne ott bugyog a komoly alkotói potenciál. Sajátos, belülről fakadó szemlélete és stílusa van: egészen eredeti, emberközelien kifinomult a szarkazmusa, amelyet megkapó könnyedséggel penget át öniróniába. Szíve a világba olvadva, míg érzékszervei, esze külső megfigyelői pozícióban. A lét csodálatos számára, de a büszkén vergődő emberi élettel csak ironikus mosollyal tud azonosulni. Mindezt egyelőre médiaszemélyiségének egészében hordozza. Mert egészséges exhibicionizmusa miatt a kor kényszerpályáján mozog. Tudna ő írni fieldingi lendülettel egy mai Tom Jonest - csak ki olvas ma már regényeket? Kamera mögé és elé állva kiforrna belőle egy egyéni, magyar Woody Allen - de mintha a filmművészet nagy időszaka is lezárult volna. Nem csoda hát, hogy a „minél több emberhez szeretnék szólni” belső parancsa – sok más tehetséghez hasonlóan – őt is belökte a sokarcúan arctalanodó könnyűzenei- és médiavilágba, a tündöklés XXI. század eleji terepeire. Ám tegyük azonnal hozzá: egyiken sem a divat szintjén korcsolyázik, ráadásul érzi önmaga és a kommersz mélyvízi határait. Átütő erejű tehetség híján nem erőltette a zenélést, a nagy tévés show-k gerjesztett kábulat-jókedvébe pedig rendre beleszór egy csipetnyi távolságtartó iróniát: játék, gyerekek, egy kis hülyéskedés.

Ezzel együtt, a televíziózásban sikerült megalkotnia egy emblematikus produkciót. A Dalfutárt. Ez egy igazi műsor, amely a tévés szórakoztatás és ismeretterjesztés legjobb hagyományait folytatja – korszerű hangütéssel és formával. Nem mesterkélt, petárdásan lihegő agyalék, világos, a kulturális életből szervesen táplálkozó alapötlete van, amely rögtön adja a jól kidolgozható szerkezetet is. Nem meglepő hát, hogy egy idő után a YouTube-ra szorult. Az egész „annyi” – ha valaki nem ismerné –, hogy Hajós adásról adásra kiválaszt pár zenészt, és megírat velük egy dalt. Először kiszemelt zeneszerzőjét keresi fel, csináltat vele egy dallamot, amelyet visz tovább biciklijén a szövegírónak, majd következnek a hangzást kialakító producerek, és végül az énekes kezébe kerül az anyag. Egyik zenész sem tudja, kik az alkotótársak. Ez csak akkor derül ki, mikor egy stúdióban találkoznak, és együtt végső formába öntik a dalt. Az egyik jobb, a másik nem annyira, de a néző mindig örömet érez a végén: létrejött egy kis mű, amely jóval több, mint a semmi. A csapat örül, de nem ünnepli magát, Hajós se lelkendezi álmokba az eredményt, kioszt mindenkinek egy kedves emléktárgyat, aztán lehet egymással kezet fogni, köszönetet mondani, és hazamenni.

Nagyon jó ezt nézni, látni. Nemes érzéseket erősít meg az emberben, ami ritka élmény manapság. Föltárul előttünk egy világ, számtalan művelőjével, és kiderül, itt sem adják könnyen a sikert, ha eddig csak könnyű életet kereső, feltűnősködő figurákat láttunk a népszerűbb műfajok zenészeiben, közvetlen közelről szembesülhetünk vele, hogy mennyi csínja-bínja van ennek a szakmának is, tehetséget, kemény munkát, sok lemondást követel. Amit aztán vonatkoztathatunk bármely területre. Az összhatásban is persze meghatározó szerepe van Hajós András egyéniségének, műsorvezetői-moderátori tehetségének. Érezhetően szívügye a műsor, hiszen imádja a zenét, és ő is képes lenne bármelyik alkotófázisba beszállni, ötletelni. Részben éppen ezért megkapó az intelligencia, ahogy magát beilleszti az adásokba. Ha úgy érzi, rá van szükség, hogy továbblendüljön a dolog, bedob egy gondolatot, infót, apró poént. Ám ahogy villannak a zenészek, elegánsan hátralép. Ízig-vérig az ő műsora, de nem róla szól. Mégis közvetíteni tud vele személyes tartalmat, amely túlkacsint a produkció témáján. Az ő Dalfutára mintha azért ülne biciklire, hogy kitekerjen a világ és önmaga hamis zajaiból. Keresi a tehetséget, a közösséggé formáló erőket, az egymásból táplálkozás akkordjait. Dallamokba tekeri a reményt.