Jó-jó, én is tudom, hogy egri sör mint olyan, nem létezik. A magyar nép számára Eger a boráról elhíresült Szépasszony-völgy városa, ellentétben velem és a többi egri álláspontjával, a mi közös egri titkunk ugyanis az, hogy a Szépasszony-völgybe mi nem járunk és ott bort mi nem iszunk. Oda turisták mennek, az egri nép nem. Legfeljebb ha nagyon muszáj. Egyszer-kétszer. De akkor is csak ismerőshöz. Az okos egri ember ugyanis ismeretlentől a borát meg nem veszi, arról ugyanis eleve feltételezi, hogy az a bor eo ipso rossz. Egri ember bort csak ismerőstől fogad el, s ehhez a szokásához akkor is ragaszkodik, ha az ismerősének történetesen rossz a házi bora. S mivel ismerőseinknek általában rossz a házi boruk – azaz savanyú, zavaros és kénes –, az egri ember mind az ismeretlen, mind az ismerős bort is csak muszájból issza meg. Ez az egyik eset. A másik eset az, amikor a bor ingyen van. Mivel igazi egri lokálpatrióta egy másik igazi egri lokálpatriótától a borért pénzt el nem fogad, az egri ember az egri bort, mivel ingyen van, meginni kénytelen. De mondom, vedelés közben az egri ember az ő kifinomult bensőjében érzi azért, hogy az ivászatot most muszájból rendezi, úgymond udvariasságból. S hogy a kedves komáját meg ne sértse vele, azt a pár liternyi bort csak nem hagyja ott az asztalon.
Miközben mi, egriek egy kedves kománk pincéjében házi bort iszunk, a kedves kománk törökverővel a kezében méregeti az arcunkra írt hatást, s ha azt negatívnak ítéli, a törökverőt kedvesen megemeli, mintegy miheztartás végett, hogy mire számíthatunk, ha az ő borát lesajnáljuk. Ha valaki nem tudná, Egerben törökverőnek azt az alul szélesen kiöblösödő, felül egyre keskenyebb nyakú üveget hívják, amiből a bort poharakba töltik. Gyerekkoromban láttam ennek a folyamatnak még ősi menetét, mikor a pincében összegyűlt egri cikráknak a gazda egy barnára színeződött lopótökkel (úgy értem, hogy egy igazi, természetes, hosszú szárú tökkel, nem pedig afféle üvegcsinálmánnyal) szívta ki a hordóból a bort, amit aztán először egy törökverőbe továbbított, majd a következő szívással a vesszőfonatos korsókat töltötte meg. A törökverőbe szívott bort a cikrák (így nevezték Egerben régen a legényeket) ott helyben mind megitták, a vesszőfonatú korsókba töltött bort pedig hazavitték – ami a mindennapok mámoros valóságában azt jelentette, hogy a hazulra szánt bort még hazafelé menet mind megitták, és úgy berúgtak, mint a szamár.
Nálunk azonban a berúgásnak is mély történelmi előképei vannak.
Egerben erősen tartja magát ugyanis az a nézet, hogy a várat 1552-ben védő hősök is mind olyan részegek voltak, mint a szamár, köztük maga Dobó István, akinek még arra is volt esze, hogy az egri várban tartott esküvőjén hektoliterszámra elfogyasztott bort a királyi kamarával igyekezzen elszámoltatni – amúgy sikertelenül, mert a bécsi könyvelőket nem lehetett olyan könnyen átverni, mint mai brüsszeli utódaikat.
Na, így nem iszik tehát az egri ember egri bort.
De hogyan issza a sört?
Erről reprezentatív felmérés nem áll rendelkezésemre, csupán a személyes emlékezet csalóka emlékfoszlányaira hagyatkozhatom, s ezek közül az első, ami eszembe jut, az a Dobó téren lévő HBH Bajor Sörház, németül Bayerisches Bierhöfchen, amit mi, egriek így hívunk: a „Hábéhá”.
A „Hábéhá” Egerben fogalom több mint harminc éve már. A rendszerváltás éveiben nyílt, még 1988-ban, s merőben elütött mindattól, amit a kádárizmus szürke lepedéke által borított városban addig megszoktunk. Kék-fehér színekben pompázott a bejárati portál, az asztalok és székek pedig tömör fából készültek, mozdíthatatlanul nehezek voltak, s olyan jólesett rajtuk az ülés, hogy felállni a „Hábéhá” asztalaitól egyhamar nem akaródzott. A sört akkoriban még ott helyben főzték, a pult mögötti sörfőzdében, amelyet szabadon megtekinthetett a vendég. Helyben fűzött szűrt és szűretlen ászok sört csapoltak ott hosszú éveken át, nem csoda, hogy egri lakos koromban hetente többször is megfordultam ott. Elvittem egyszer oda Megyesi Gusztávot is, igaz, akkor a hely már túl volt a fénykorán, amely az 1990-es évekre esett. A sör egyenesen isteni volt. Volt neki tartása, karaktere, stílusa, jellege. Egy korsóval természetesen nem lehetett belőle inni, muszáj volt hármat-négyet legurítani, s közben a helyi közélet vezető alakjait bámulni, akik szintén odajártak, tekintettel arra, hogy a városháza mintegy tíz lépésre van. Ebédidőben gyakran betért oda az éppen aktuális polgármester a sleppjével, s mivel a slepp egy részének akkoriban még volt némi ízlése (figyelem, a kilencvenes évek derekán járunk), a gondterhelt arcú tanácsnokok és irodavezetők a sörük mellé gyakorta rendeltek ököruszálylevest, s láss csodát, meg is tudták enni, ők ugyanis még tisztában voltak az ököruszályleves helyes elfogyasztásának mikéntjével. Szép idők voltak. Igaz, ezt akkoriban még nem tudtuk. A szép idők legfőbb jellemzője ugyanis éppen az, hogy csak utólag tűnnek fénylőnek és ragyogónak – hasonlóképpen a sörház egykori vörösréz-üstjéhez, amely az egri ember emlékeiben el nem fakul már soha.
