Ritkán esik meg a világirodalomban, hogy egy híres író félbehagyott művét mások folytatják, pláne olyan stílusban, ami a szerzőre jellemző. Boris Vian születésének századik évfordulóján mégis ez történt, a francia író hagyatékát gondozó alapítvány úgy döntött, kiadja Vian félbehagyott krimijét, melynek címe: Nem úszhatjuk meg. A kötet nálunk is megjelent a Helikon Kiadó gondozásában, a fordítást pedig Takács M. József készítette, aki a szerző több művét ültette át magyarra.
De miért is maradt félbe vagy negyedbe Vian ezen műve? Pontos válasz erre nincs, azt azonban tudjuk, hogy Vian 1950. december 15-én határozta el, hogy megírja a regényt, és bár annak négy fejezetével és szinopszisával elkészült, az írást abbahagyta. Pedig eleinte nagy elánnal indult neki, a magyar kiadás utószavában olvashatjuk, hogy a bohém szerző a következőt mondta feleségének, Michelle-nek: „Ez annyira jó téma, hogy én magam is meglepődöm és elámulok tőle. Ha elszúrom, öngyilkosságot követek el raháttal és sült banánnal.”
Az alapítvány a kézirat folytatására a hírhedt OuLiPo nevű alkotóközösség pár tagját kérte fel, akik Vian szinopszisát használva továbbírták a krimit. Az OuLiPo jó választásnak bizonyult, a társaság ugyanis a matematika eszközeinek felhasználásával hoz létre új irodalmi struktúrákat, de a nyelvben rejlő lehetőségekre is hangsúlyt helyez.
A régi-új regény története, noha Vian könnyed és humoros stílusát idézi, helyenként kifejezetten véres. Utóbbi már az első fejezetekből kiderül: a történet narrátora, Frank Bolton ezredes alig tér haza a koreai háborúból, a pályaudvaron arról értesül, hogy első szerelmét, Ellen Brewstert meggyilkolták. Később, miután felkeresi ismerősét, Narcissus Rose nyomozót, megtudja, hogy volt szerelmével egy szadista gyilkos végzett, aki égési sebeket ejtett a nő testén. Aztán a nyomozó egy másik meggyilkolt hölgy fotóját mutatja, akiről kiderül, Bolton második barátnője volt.
A regény tehát bőven szolgáltat izgalmat, a főhős sorra keresi fel volt szerelmeit – vagy szeretőit –, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat. Eközben számos érdekes figura tűnik fel, úgymint Bolton halott öccsének felesége, a folyamatosan csábító Sally, a már említett piperkőc nyomozó, Narcissus vagy annak titkárnője, Carmen Lindo, aki saját bevallása szerint „kicsit leszbikus”.
A regényben, akár Vian más műveiben, szintén szól a jazz, a detektív például csakis Duke Ellington zenéjét hallgatva képes gondolkodni – ne felejtsük el, Vian egyik főművében, a Tajtékos napokban is Ellingtont hallgat Colin. A kötet másik erőssége, hogy az OuLiPo csapata profin hozza Vian stílusát, így ebben a műben is megjelenik a szerző játékos nyelvhasználata és persze Amerika imádata, felidézve számos korabeli zenész, énekes, sportoló és híresség nevét. A legfeltűnőbb hasonlóság azonban mégiscsak Vian jellegzetes, fanyar humorának megidézése, mely noha végig áthatja regényt, az utolsó oldalakra teljesen eltűnik, mikor is a sztori nemcsak egyre drámaibb lesz, de egy nem várt, hajmeresztő fordulatot vesz.
Infó:
Boris Vian + OuLiPo
Nem úszhatjuk meg
Helikon Kiadó
176 oldal
