Melyik kortárs magyar szerző drámáját olvasta legutóbb? És mit látott utoljára színházban?
Farkas Wellmann Éva első színművét olvastam utoljára. Örülnék, ha rendezőre és társulatra találna. Mint ahogy annak is örülnék, ha még ebben az évben megnézhetném Az ember tragédiája 2.0 című produkciót, amely Madách Imre nagy művének négy kortárs magyar író (Darvasi László, Tasnádi István, Závada Pál és jómagam), valamint négy rendező (Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba, Szikora János) általi újragondolása. Látni pedig a Katona József Színház-beli Lear királyt láttam, és el vagyok ragadtatva a címszereplő Hegedüs D. Géza alakításától.
A most megjelent drámakötetében szereplő három drámából kettő nem új keletű. Mi az, ami minduntalan visszahúzza a drámához, és nem hagyja nyugodni, hogy több évtized után is tovább csiszolja őket?
Egyrészt a dolgokat be kell fejezni. Ez vonatkozik a két régi drámára is. Az egyiket negyvenhárom, a másikat huszonhét éve kezdtem el, de csak mostanában, két évvel ezelőtt jöttem rá, milyen legyen az érvényes, lezárt formájuk. Ez az előnye annak, ha egy író nem hal meg fiatalon. Másrészt úgy érzem, hogy ebben a műfajban, a drámában is tudok valamit, amit mások ebben a formában nem. Ha így van, akkor helyénvaló megírni, akár bemutatják, akár nem.
A kötetben van egy történelmi dráma, egy Grimm-alapú mesejáték és egy verses szatirikus emberiségdráma. Ami a sokszínűség ellenére összeköti e három művet, az az öldöklés, a vér (kettőnél ez korszakváltásnál következik be, s rémuralom követi), valamint a mindent meghatározó félelem. A félelem lenne döntéseink mozgatórúgója?
A félelem is benne van, de ami egy drámában mozgatja a szereplők döntéseit, az az emberi létezés abszurditása. Az a tény, hogy inkább van valami, semhogy ne volna semmi, abszurd magatartásformákat (és természetesen rémületet vagy bátorságot) eredményez, és ez nagyon jó kapaszkodó rendezőnek, színésznek egyaránt.
Az abszurd mellett ott a játékosság, az irónia és a humor is, ám e mögött egy rendkívül pesszimista világszemlélet rajzolódik ki: a forradalmak zsákutcákba, az értékek pusztulásba, és minden szétesésbe, romlásba torkollik. Alapvetően is pesszimista alkat, vagy a történelem tanulmányozása során – ami munkái alapja – lett ennyire borúlátó?
Barátaim, szeretteim tudják, hogy jó a kedélyem. Viszont rosszak a tapasztalataim, főleg a történelmiek. Gyakran eszembe jut egy ismerősöm szavajárása: „Fel a fejjel – amíg ott van a nyakunkon!” Ezt magánemberként mondom, állampolgárként már sötétebben látok, íróként pedig… Mit mondjak? Egy radikális író Flaubert-től Dosztojevszkijen át Krasznahorkai Lászlóig csak pesszimista lehet. Elbeszélőket mondtam, de mondhatok drámaírókat is, Gryphiustól Csehovon és Becketten át Örkényig.
„Azért buktak, mert számot kellett volna vetniük elődeik súlyos bűneivel.” De mivel nem tették, halmozódik a bűn – vallják A római hullazsinatban. Ezt ön is így látja?
Erre nem annyira íróként, inkább állampolgárként felelhetek. Elvégre ezt az idézetet az egyik szereplő mondja, véleménye egy a sok közül. De merő véletlenségből én is így gondolom. Egy társadalom legsúlyosabb mulasztása, ha nem néz szembe az előző nemzedékek balfogásaival. Így sem a régebbi érdemeket és az eredményeket nem becsülheti, sem az új tévutakat nem ismerheti fel.
A magyarságkritika is megjelenik: identitáskeresés és ellentmondásosság jellemzi; vagy csicska lesz, vagy rombol. A menekültkérdés, a kultúrharc, a propaganda, a hazafias nemzeti politika is felemlítődik. A hatalommal nem kíván konfrontálódni (hogy mit gondol róla, az úgyis kiolvasható munkáiból), merészebb és célravezetőbb vállalás inkább az egész magyarságot ostorozni?
Megint csak azt mondhatom: másképpen beszélek hazánkról és népünkről állampolgárként, mint íróként. A régi magyarok A római hullazsinat című drámában jelennek meg, amely a honfoglalás és a kalandozások korában játszódik. Tény, hogy akkoriban Itáliát és a római örökségre épült középponti Európát periférikus népek fenyegették: a vikingek, a szaracénok és a magyarok. Valójában ők is integrálódni akartak, de nehezen ment a kölcsönös megértés. Ezt igyekeztem szatirikus formában bemutatni, viszont nem a magyarság ostorozására, hanem színházi világlátomás létrehozására törekedtem. Egyébként némi önostorozás nem árt. Hosszú sor húzódik Vörösmartytól Adyn és József Attilán át Petri Györgyig. Nem az a jó hazafi, aki dicsőíti a népét, hanem aki rámutat a társadalom és az elit rossz döntéseire.
Egyik drámája sem könnyű feladat egy színház számára, alaposan feladja a leckét a színre vivőknek. Drámaírásnál mennyire fontos szempont a bemutathatóság?
Eddig mindig azt tapasztaltam, hogy nehezen játszhatónak mondták a drámáimat. Aztán, amikor mégiscsak sor került a próbafolyamatra, rendre kiderült, hogy megvan bennük az a színházi logika, és könnyen boldogult a szöveggel mind a rendező, mind a színész. Azt hiszem: írói értelemben érdemes szembemenni a konvenciókkal. Becsülöm a szabályismeretet, elég sokat tudok az irodalom törvényszerűségeiről, de vagy radikálisan érdemes írni, vagy sehogy.
Hiányolja a színházak részéről a kortárs drámaszerzőkkel való közös alkotómunkát, együttgondolkodást. Az írás nem inkább magányos műfaj?
Verset, prózát, esszét lehet egyedül írni. Drámát jóval nehezebb. Ha ismerem a társulatot, főleg a rendező gondolkodásmódját, az nagy segítség. Az is, ha tudom, melyik színész játssza majd a fontosabb szerepeket. Elképzelhetem a hanglejtését, a gesztusait. A mai magyar drámaírók a kortárs színházi intézményrendszertől valóban nincsenek elkényeztetve. De nem keseregni akarok. Ellenkezőleg, azokat a műhelyeket dicsérem, amelyek odafigyelnek az élő magyar írókra. Székesfehérvár, Gyula, Sepsiszentgyörgy. Örülnék, ha budapesti színházat is mondhatnék.
Mit gondol, miért kerül nálunk viszonylag kevés kortárs mű, pláne magyar, színre?
Mert kockázatot jelentenek. Ami él és mozog, mindig kockázatos. A színházak vezetősége úgy gondolja: a klasszikusokra biztosan beül a közönség. Viszont – az a közvélekedés – élő magyar írók drámáit a nézők nem tudják hová tenni. Ez nevelés kérdése is. A publikumot rá kell szoktatni a kíváncsiságra, a nyitottságra, a felfedezés örömére.
Ha már felfedezésnél tartunk.Fordításait az elmúlt korokkal való párbeszédnek tekinti és ekként is kínálja fel az olvasónak, ezzel kinyitja ezeket, nagy szabadságot adva. Ugyanakkor azzal, hogy a kontextust átültetve már egy kész értelmezési koncepciót is az olvasó kezébe ad, be is határol. Melyik a fontosabb, és melyiket kell inkább figyelembe venni?
Jobb az erős értelmezői koncepció a gyengénél, és jobb a valamilyen a semmilyennél. Konkrét példa: a kiváló Andreas Heusler úgy vélte, hogy A Nibelung-ének népköltészeti alkotás, énekmondók sok-sok nemzedékén át csiszolódott. Szerintem meg egy markáns korai modern szerzői koncepció áll mögötte. Az előző magyar fordító, Szász Károly azt gondolta, hogy a mű a magyar nemzeti önaffirmáció, a hun-magyar folytonosság dokumentuma. Én pedig nagyon mást gondolok róla. Ezzel együtt Szászt is, Heuslert is nagyra becsülöm, és számon tartom értelmezői koncepcióikat. Aki mást gondol egy régi műről, mint én, az fejtse ki és támassza alá érvekkel.
Középkori német fordításait rendre jegyzetekkel, kommentárokkal, kultúrtörténeti háttérinformációkkal látja el, amik alapos kutatómunkáról tanúskodnak. Sőt még „helyszíni szemléket” is tart rendszeresen. Háttértudás nélkül nincs „modernné olvasás”?
Az alapszöveg lefordítása nem elég. A fordítói döntéseket meg is kell indokolni. A fordítás szerintem párbeszédet jelent a szerző, a fordító és az olvasó között. Az olvasót be kell vonni az alkotói folyamatba, meg kell ismertetni a szerző észjárásával. Enélkül nincs teljes értékű esztétikai tapasztalat. Természetesen az is elképzelhető, hogy a fordító téved. Ötven vagy száz év múlva – vagy, jó esetben, azonnal – jön valaki, és helyreigazítja. A helyreigazítónak vagy igaza van, vagy nincs. Ez már így szokott lenni.
Régi magyar művek „kortársivá olvasását” (ami alatt nem lebutítást vagy zanzásítást értek) sem tartaná ördögtől valónak?
Esete válogatja. Illyés Gyula átírta a Bánk bánt. Katasztrófa. Az átdolgozás nem tette közérthetőbbé, viszont elszürkítette a szöveget. Nádasdy Ádám szintén átírta a Bánk bánt. Zseniális. Mégpedig azért, amit az imént mondtam: bevonja az olvasót a szöveg értelmezésébe. Ez érvényes Nádasdy Dante-fordítására is. Katona József főműve mindenesetre megkívánja az átdolgozást.
Ön többször nyilatkozta, hogy ma már nem létezik értelmiség, megszűnt. Viszont minduntalan a műveltség hiányára hivatkozik. Miért ez zavarja leginkább? És mit várna ma az értelmiségtől?
Értelmiség valóban nincs már, illetve az utolsó egy-két generáció most van kihalófélben. Tehát nincs is mit várni tőle. Kíváncsiak, érdeklődők viszont mindig lesznek. A kíváncsiság bármikor összekapcsolódhat valamiféle erkölcsi habitussal, felelősségtudattal. Plutarkhosz párhuzamos életrajzait ma már kevesen olvassák, de Szókratészről mindenki hallott, és bárki elgondolkodhat rajta: adott esetben miért jobb meghalni, mint megtagadni nézeteinket? Miért kisebb rossz a gonosztettet elszenvedni, mint elkövetni?
