Hogy vagytok, kérdezte, miközben pakoltam fel a szalagra a Lidlben a sok cuccot, mosolyogtam, de rájöttem, hogy ez a maszk alatt nem látszik, szóval válaszolni kell! De mit? A fiam mesélte, az amerikaiakat mindig azzal piszkálják, milyen felületesek, mert amikor megkérdezik, hogy vagy, akkor mindenki csak azt mondja, jól, köszönöm.
Nem volt kedvem hajat mosni reggel. Nem vagyok így vállalhatatlan, de akkor is! Eszembe jut ilyenkor anyám, aki szerint 46 évesen már kellene frizura. Ez a hosszú haj, csak lóg meg szarul áll, pedig nem, tökre praktikus, mert csak összefogom vagy feltekerem, és már indulok is. Amikor megmosom, szétáll, beleakad a táskám vállpántjába és a szemüvegbe munka közben, plusz az reggel legalább tizenöt perc. Mert vékony szálú, és kevés, nagyon óvatosan kell szárítani, jártam már úgy, hogy csak fújattam rá a jó forró meleget, aztán egyszer csak büdöset éreztem, hát, leégett a hajam. Mert ez nem haj, mondja anyám, inkább csak olyan tollszerűség. Láttam a neten, van szuper hajszárító, ami ilyen hajra való, de még Glamour-kuponnal is nagyon drága. Mert az valamit másképp csinál, és nem égne le a hajam, mondtam Robinak, ő meg, hogy inkább szánjam rá azt a negyedórát, mert annyiba kerül, mint a négy nyári gumi a kocsira, és azt az egész család használja, ezt meg csak én, szóval, egyértelmű, nem ez most a legfontosabb. Na, ahhoz sem volt kedvem ma, hogy kezdjek valamit az arcommal. Ilyen kence, olyan kence, szemránckrém, rá korrektor és alapozó, most biztosan megkérdezi a gondozottam, beteg vagy, Ritám? Mekkora hülyeség az, hogy attól karikás a szemem, mert nem iszom eleget, én egyfolytában iszom a vizet, egyszerűen csak fáradt vagyok, nem alszom túl jól, lifteznek a hormonok, a múlt éjszaka a gyomrom is. Kell az oltás, nem mernék az időseim közelébe menni enélkül, bár nagyon vigyázok rájuk, maszk, gumikesztyű, fertőtlenítés, de februárban így is elkaptam. Nem lett százszázalékos táppénzem, mert azt mondta a háziorvos nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a munkám során szedtem össze, sokfelé járkálok, bárhol máshol rám ragadhatott. Úgy kellett a betegség, mint púp a hátamra, rosszul voltam, és nagyon nyomasztott, hogy szegény Erzsike kolléganőm kapta meg az összes gondozottam. Besegítettek neki a hivatalból, mindannyian elkaptuk végül, de nem lehetett ellátatlanul hagyni az öregjeimet. Úgy várnak engem nap mint nap, mint gyerekkoromban én vártam a Keresztanyámékat, akik Pesten laktak és havonta egyszer jöttek és csuda érdekes dolgokat meséltek, milyen ott az élet. Metró, villamos, troli, lakótelep, annyira más volt, mint ahol mi laktunk, így vár már reggel fél nyolckor engem a kapu előtt Pista bácsi. Türelmetlen nagyon, és csak nyolcra kellene mennem hozzá, másfél óra a gondozási idő, ami jár, de az kevés neki. Mutatja, csomagot küldött a fia Sydneyből, nem látta tíz éve, csak a kütyün, de az nem olyan, mint élőben, angolul van írva egy tányérra a szöveg, mondjam már meg, mit jelent. Én csak pont annyit pöntyögök angolul, ami ahhoz kell, hogy a horvátoknál nyáron tudjak kérni sült krupmlit, meg megkérdezzem, hol a strand, a gyerekeim már jobban tudnak, talán megbirkózom a felirattal, mutassa csak Pista bácsi. Ó, van benne egy szó, amit nem tudok, gyorsan kiguglizom. Örülök, hogy egy család vagyunk, a család az, ahol összetartozunk és elfogadjuk egymást. Biztosan lehetne ezt szebben magyarul, mert angolul olyan frappánsnak tűnik, de így sikerült, Pista bácsi nagyon boldog, gondol rá a fia, itt a tányér, csak tegye a falra fel! Kell még valami a boltól, és kiporciózom neki a gyógyszereit hétvégére, megbeszéljük a menüt is. Megyek tovább, a gyógyszertárba, mert a többieknek ki kell váltanom a gyógyszereket. Nem szeretnek mögöttem állni a sorban az emberek, mert nekem sokáig tart, a felhőben meg kell keresni a neveket, a gyógyszereket, ráírni az adagolást, és kupacolni, kinek mit kell vinnem. Itt ne hagyjak egyet! Meg össze ne keverjem. A faluban a kis boltban kellene vásárolni, de a választék sem elég nagy, drága is, jobb a Lidl, nem szabad amúgy, de a gondozottjaimnak is ott veszem meg, amit lehet, spórolok nekik, Robi sem szereti, mert túlpakolom mindig a Suzukit, pedig az még bőven bírja. Majd egyszer úgy jársz, hogy az egyik kis öreged azt hiszi, átverted, miért ezt vetted, miért nem azt, elkapatod őket, mondja, de több mint húsz év alatt még senkinek sem volt baja velem. Hétvégén is felveszem a telefont, ha hívnak, pedig tudják, hogy akkor nem dolgozom, de nincs szívem nem figyelni rájuk. Amikor egyik-másik meghal, van, akinek a sírjához is kijárok, messzire mentek a gyerekei, hogy néz már az ki, ha nincs gondozva. Robi mindig mondja, csináljak üzletet ebből, itt az igény, kérjek csak pénzt, hogy rendben tartom, más már biztos ezt csinálná, az ötezer, az ötezer lenne, ha így csinálnám. Pedig Messengeren rám írt Terike lánya, hogy mondjam, mennyit kérek, csak tartsam már rendben a sírt, nem tudtak jönni Mindenszentekre sem a vírus miatt, vittem mécsest, meggyújtottam, még képet is küldtem róla. Csak betegség ne legyen, nem is lesz, esténként sétálni megyek, nem andalogni, ez nekem a sport, nordic walking. Láttam a neten, szülinapomra tavaly ezt a botot kaptam, jó tempósan lehet vele menni. Megyek kifelé a faluból, bele a határba, sokáig van világos már. Elgyalogolok egész a megyehatárig, tudom, hol van, régen két sor nyárfát ültettek, hogy mindenki tudja. Messzire ellátni, az egyik öreg a faluból azzal henceg, hogy egyszer ő a Kékest látta innen. Tudom az irányt, hol kellene lennie, mindig megfogadom, megkérdezem tőle, tényleg jó felé bámulok-e, de mire hazaérek, elfelejtem, lehet, csak egy iránytű kellene. Hazafelé menet az öregjeimre rápillantok, oké, a kapu csukva, redőny lenn, csak a tévé fénye látszik, megvannak.
Jól vagyunk, persze, válaszolom, csak rohanok, Sanyi bácsi nemsokára végez az SZTK-ban, és a sok cuccot szét kell még hordanom a faluban.
