Ha ennek a történetnek kell, hogy kezdete legyen, márpedig kell, akkor legyen az a farmerlopás.
Nem számít, hogy nem az volt a legeleje, s hogy akkor, azon a délutánon már ismertük egymást. A mi kettősünk akkor született meg, amikor az eset után a robogóinkon menekültünk.
De valamit előre kell bocsátanom. Nehezemre esik és idegesít, de nem volna korrekt úgy tenni, mintha a szóban forgó Beatrice egy akármilyen Beatrice volna. Az olvasó nyugodtan kezdene az olvasásba, és aztán, amikor rájönne, hogy rólad van szó, felugrana a székről: „Hát ő volna az?!” És úgy érezné, szórakoznak vele. Sajnos nem tekinthetek el attól, hogy a naplóimban szereplő kislányból ki lett: egy közszereplő, a tolakodó fajtából. Sőt, megkockáztatom, nálad tolakodóbb lény nincs a világon.
*
Ugyanis az a személy, akiről szó van, Beatrice Rossetti.
Igen, ő.
Ám még mielőtt az egész földkerekség megismerhette volna, és a nap minden órájában tudni lehetett volna, hol van, milyen ruhát visel éppen, Beatrice egy hétköznapi lány volt, a barátnőm.
A legjobb barátnőm, hogy egészen pontosak legyünk, az egyetlen, aki valaha volt nekem. Bár ezt soha senki nem hitte volna, és én nagyon ügyeltem arra, nehogy kiderüljön.
Évekkel ezelőtti dolgokról beszélek, amikor a világot még nem árasztották el a róla készült fotók, és amikor még a neve puszta említése nem szított vitákat, vég nélküli csatározásokat, heves veszekedéseket. A mágneses pólusok, az óceánok, a tengerből kiemelkedett szigetek még nem remegtek meg abban a pillanatban, amikor ő közzétette egy csábos tekintetét, új öltözékét, egy romantikus vacsorán készült fotót, amelyet egy jóképű srác társaságában költött el a Burdzs Kalifa tetején. Akkoriban a legtöbbünk számára a világháló még nem is létezett.Sosem szegtem meg a fogadalmam, hogy barátságunkat titokban tartom. Most is csak azért teszem, hogy saját magammal tisztába jöjjek. Leszögezem, hogy a vallomás itt születik és itt is hal meg ebben a szobában, zárt ajtók mögött, magányban, amit számomra mindig is az írás jelentett.
A világért sem beszélnék róla nyíltan vagy pláne nem dicsekednék vele. Meg aztán ugyan ki hinne nekem? Ha megemlíteném a kollégáimnak, például így: „Ismerem Rossettit, osztálytársak voltunk” – tudom, hogy többé nem hagynának békén, beteges kíváncsiságukkal ostromolnának. És meg volnának róla győződve, hogy köztünk pár röpke sziánál, néhány véletlen összenézésnél több nem volt: mert hát olyasvalaki, mint ő, hogyan is kerülhetett volna bizalmas kapcsolatba egy olyannal, mint én.
Pikáns részleteket akarnának kicsalni belőlem, még inkább zavarba ejtőket, megpróbálnák az ő isteni mivoltát vétséggé, holmi csalássá redukálni: „Na és mondd, plasztikáztatta magát?” „Ugyan, mibe került neki, hogy ilyen híres lett?”
De nem a megfelelő személynél kérdezősködnének, ugyanis én nem ismertem „a Rossettit”: én azt tudom, kicsoda Beatrice. Az elhallgatások az életrajzaiban, a kérdések, melyek elől kitért az interjúk során, az űrök és veszteségek, melyeknek sehol nem maradt nyomuk – én mindent megőriztem. Néhány gyerekes és botrányos akciónkkal együtt, amelyek boldoggá tettek bennünket, amelyek senkit sem érdekelnének, de amelyektől én még ma is libabőrös leszek.
Őutána másokkal is próbáltam barátkozni, de anélkül, hogy mindent beleadtam volna. Legbelül tudtam, hogy a titkoknak, búvóhelyeknek, fennkölt fogadalmaknak az a varázslata csakis tizenegyedikes gimnazista korunkban kelhetett életre köztem, a tökéletesen ismeretlen Elisa Cerruti és Beatrice Rossetti között, akinél ma híresebbet elképzelni sem lehet. Hát akkor mit változtat az számomra, aki elveszítettem őt, ha a világban mindenki idealizálja, tömjénezi, keresztre feszíti, gyűlöli, és, mindenesetre, ismerni véli őt?
Fogalmuk sincs semmiről, gondolom én.
A feddhetetlen időkben volt az én legjobb barátnőm. Már pirkadt, mire elolvastam mind az öt gimnáziumi évem naplóját, és azt is, amelyet az első egyetemi év alatt írtam. És aztán sokáig bámultam az ablak előtti íróasztalt, a számítógépet, amelyen a mai napig csak dolgoztam. Álltam, és félelemmel telt szívvel bámultam. Mert kislány korom óta az volt a meggyőződésem, hogy jól írok, egyenesen úgy gondoltam, hogy írónő leszek. Ehhez képest célt tévesztettem. Miközben Beatrice maga lett az álom.
Ugyanakkor úgy érzem, hogy az a Bea, akit senki sem ismer, kikívánkozik belőlem. Olyan sokáig hordoztam ezt az űrt a lelkemben, hogy már végképp nem érdekel, felérek-e a feladathoz vagy sem. Semmit sem akarok bizonyítani, csak el akarok valamit mesélni. Elismerem, hogy 2019-ben még nem tűnt el belőlem a csalódottság, a harag, a nosztalgia. És nem tudom, hogy az, hogy mindezt elmondom, megadást jelent-e vagy felszabadulást hoz. Ez majd a végén derül ki.
Amihez most vissza akarok térni, az csak a kezdet.
*
Szóval a farmerlopás.
2000. november 11-én – így szerepel az elsős gimnazista kori naplómban –, egy nyomasztó szombat délutánon esőcseppek kopogtak az ablaküvegen, és a számomra és egyben minden kortársam számára érvényes categoricus imperativus alapján szórakoznom kellett volna, és egy csomó barátomnak kellett volna lennie, ehelyett én otthon gubbasztottam bezárkózva a szobámba, és nem csináltam semmit. Bármennyire is képtelenségnek tűnik most, de akkoriban Beatrice sem volt különösebben népszerű. Sőt valószínűleg még nálam is kevesebb barátja lehetett, ha ebéd után, úgy fél három tájban felhívott.
Ugyanis én tényleg az utolsó lehetőség voltam. Alig több mint négy hónapja éltem abban a városban, és nemcsak hogy nem illeszkedtem még be, de eszem ágában sem volt; meg akartam halni.
Iskola után, mint mindig, egy szó nélkül megebédeltünk apámmal, aztán visszavonultam az odúmba, fejemre tettem a walkman fülhallgatóját, és írtam tovább a jelzőkből álló listámat – „magányos”, „rőt”, „vén” –, amely az udvar közepén álló platánra vonatkozott. Végül a szókeresést is eluntam, és a földre hajítottam a naplómat. Úgy ültem törökülésben az ágyamon, forrongott bennem az egész világ elleni düh, amikor apa bekopogott. Én, természetesen, meg sem szólaltam. Kikapcsoltam a zenét. Ő várt. Megint kopogott, én megint nem válaszoltam. Afféle versengés volt ez köztünk, hogy ki bírja tovább. Mígnem résnyire benyitott, éppen csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges volt, hogy ne bosszantson:
– Egy osztálytársad keres telefonon, Beatricének hívják.
Nagyot dobbant a szívem.
– Igyekezz, vár rád – sürgetett apám, mivel nem mozdultam.
Látszott, hogy örül: azt hitte, végre kezdek barátkozni, de tévedett. Az előtt a telefonhívás előtt Beatrice és én egyáltalán nem barátkoztunk. Ő egyszer úgy tett, mintha, de aztán csak lesajnált. Az iskolában átnézett rajtam. Rosszabb volt, mint azok, akik csúfoltak: a tökéletes közöny.
– Bejössz velem a városba? – kérdezte, amint a fülemhez emeltem a kagylót.
Azt kellett volna mondanom, hogy nem, és letenni. De megadtam magam.
– Mikor?
– Egy fél óra, óra múlva?
Végigmenni együtt az Italia korzón, mindenki szeme láttára, ó, hogy élveztem volna. Ne bízz benne, szólalt meg bennem a belső hang, miközben még erősebben szorítottam a kagylót. Gondolkozz: csak leégetnéd. Biztosan van itt valami csapda. No és már elnézést, de van pofája felhívni? Mérges voltam. Ugyanakkor, akaratom ellenére, izgatott is.
– És mit csinálunk a városban? – tapogatóztam.
– Azt nem mondhatom el telefonon.
– Miért?
– Mert titok.
– Mondd el, különben…
– Persze, hogy visszakozz.
Hallgattam, tudtam várni. Ő habozott, de végül nem bírta ki, és elsuttogta:
– Farmert akarok lopni. Már kinéztem magamnak.
Elakadt a lélegzetem.
– Egyedül nem megy, kell valaki, aki falaz – tette hozzá. – El sem tudod képzelni, nem akármilyen farmerről van szó… Négyszázezer lírába kerül! – kiáltott fel visszafojtott hangon. Elképzeltem, ahogy kezét a szája elé teszi, nehogy a többiek otthon meghallják. – Ha velem jössz, neked is lopok egyet. Megígérem.
Apa épp a konyhában szedte le az asztalt, kipislantott a folyosóra, ahol én szobormereven álltam a telefonasztalka mellett. Nem tudom, mit adott volna érte, ha eljártam volna szórakozni, ha megbarátkoztam volna azzal a számomra ellenséges várossal. Miközben az egyetlen, amire vágytam, az volt, hogy minden legyen úgy, mint azelőtt, hogy visszatérhessek a korábbi életemhez, és ne lássam őt soha többé.
Gyűlöltem, pedig ő semmit nem csinált. De éppen ez a semmi fájt annyira. Az érkezésemre kifestett szoba csupasz falai. Az üres ágy, amelyben éjjel tágra nyitott szemmel feküdtem, és kerestem a kezüket, a térdüket, hiába. A lakás, amelyben ők nem beszélgettek, nem veszekedtek, nem szólítottak többé, ahonnan elmentek.
– Rendben – válaszoltam végül.
Megéreztem, hogy Beatrice mosolyog: belém látott. A lopás az utolsó dolog volt, amire egy magamfajta mások szeme láttára képes lett volna, de őelőtte más volt. Azt írtam, akkoriban hétköznapi lány volt, ez igaz is, de volt egy különleges tehetsége: tudott olvasni. Nem a felszínen, nem is a mélyben, hanem a szívben. Szavakból, mozdulatokból, az öltözködésből. Éppen ő, aki később a látszatra alapozta a sikerét, tudta, hogy egy ember igazsága, csakúgy, mint egy könyvé, az, ami néma, ami titokban marad.
Lukácsi Margit fordítása
