Az MTVA Archívumában is zajlik a gyűjtemény, s benne a hazai televíziózás produkcióinak felújítása. Az Ultra HD formátumba átmentett anyagokból mi is gyönyörködhetünk néhányban az online-ra került M3 csatorna szabadon elérhető kínálatát böngészve. Elképesztő képminőség, mintha most készültek volna el ezek a tévéfilmek, sorozatok, köztük A Tenkes kapitánya és a Tüskevár. Bár ha belegondolunk, kicsit faramuci az élmény, főleg az idősebbeknek. Hiszen annak idején sosem láthattuk fogyaszthattuk ilyen frissen-ropogósan a tévés készítményeket. Maguk a kópiák talán szépek csillogtak, de ami az éteren, és a gyenge felbontású, kisebb-nagyobb monitorokon eljutott hozzánk, sosem volt fotografikus ékszernek nevezhető. Amihez még hozzájött a gyenge vétel, szemcsésséggel, szellemképpel, föl-le futással. Valaki mindig készenlétben állt, hogy bűvölje az antennát, korrigáljon a különféle gombokkal, amíg el nem hangzott a boldog családi felkiáltás: Most jó! De nem számított a sok nehézkesség, a varázslat megmaradt. Hozzánk beszélő riporterek, filmek, színházi és sportközvetítések a lakásban. Ehhez képest mobiltelefonon, laptopon vagy óriás képernyőre kivetítve, szuper minőségben nézni a régi műsorokat már csupán egyszerű technikai fejlődésnek tűnik.
Ma már inkább azon meresztgethetjük a szemünket, amit a tiszta képeken látunk. Nem közönséges, muzeális múltba bámulásról van szó. Mint az épületek vagy más műtárgyak esetében, a mozgóképek restaurálása is a jelenbe emeli a múltat. Nevezhetjük ezt időutazásnak, de érezhetjük azt is, hogy jelenkori alternatív valóságként jelenik meg a történelem. Nem sárgultak a lapjai, nem dohos a szaga, nincs rajta a halál tapintása. Kiszellőztették belőle a fülledt nosztalgiát, lekapartak róla mindent, ami azonnal eltaszíthatná tőle az új nemzedékeket.
Az archívum oldalán elérhető, amúgy nem éppen nagy számú, nyolc felújított produkcióból a Csudapest okozza talán a legtöbb fejtörést: Mi is volt ez? Nos, egy 1962-ben készült revü- vagy inkább esztrádfilm nyílik meg a kattintásra, félénken, mintegy készülve a gyors bezáró klikkre. Ám meglepő módon annyiszor kaphat újabb és újabb egyperces esélyt, hogy végig is nézhetjük. Ami hatvan évvel ezelőtt talán nehezebben ment volna, bár a film a mozikba is eljutott. Bárgyúságát nem tudta eltüntetni a digitalizálás. Mi tagadás, a forgatókönyvírók, egykori ismert nevek, Peterdi Pál, Kolozsvári Andor, Tardos Péter, Tabi László – főleg a kerettörténetnél – nem nagyon erőltették meg magukat. Két magányos, középkorosodó angyalka, egy hazaérkező pilóta és egy moszkvai nászútra induló barátnőjét búcsúztató hölgy szerelmes pillantással néznek össze a repülőtéren, hogy aztán fél Budapesten át kereshessék egymást a beteljesedésért. A zene korrekt esztrádtermék, de sehogy se akar a fülbe mászni. Ám szerencsére Sárosi Katalin elénekelheti az Ugye, te is akarod-ot, és három másik legenda, Vámosi János, Németh Lehel és Koós János is felcsendítheti valamelyik jópofának szánt jelenetben nagy slágerét. A kor népszerű komikus színészei, Márkus László, Kabos László, Kazal László, Alfonzó, Rozsos István hozzák a kötelezőt. A koreográfusok és a táncosok viszont meglepnek remek teljesítményükkel. Persze csak azért, mert az a fránya feledés… Istenem, hát Balogh Edina, Bogár Richárd, Szegő András és a többiek. Mennyi kecsesség, könnyedség, szellemes virtuozitás! És ami igazán váratlan: a filmes stáb is nagyon kitesz magáért. A tévés műfajok kevés lehetőséget adtak a kibontakozásra, de Deák István rendező, Mestyán Tibor operatőr, Dékány György vágó és kollégáik itt megcsillantották a tudásukat. Sikerült gazdag eszköztárral, számtalan trükkel, látványos módon táncra perdíteniük a háborúból és az ötvenes évekből feléledő Budapestet.
Ritka plasztikusan jelenik meg előttünk a főváros, egykori utcaképével, járműveivel, találkahelyeivel. Mondhatjuk persze, hogy a kultúrpolitika fényezett képet akart adni róla, a film mindent szemérmetlenül megszépít, hamisan derűs világot állít elénk. De ha már mondjuk a ma kötelezőt, mert másfél óráig sem bírjuk egyszerűen jól érezni magunkat a közelmúltunkban, talán érdemes lenne másra felfigyelni. Például arra, hogy milyenre szépítette magát a rendszer hatvan éve. Nos, abszolút nyugatiasra. A Csudapest azt hirdeti, hogy mi is tudunk olyan polgári életet, csillogást produkálni, mint a kapitalista világ. Van fogyasztás, vannak boltok, éttermek, bárok, divatbemutatók, flanchelyek, sztepp, tviszt, csak a szerelem, csak az egzotikum, csak a gazdagság. Ami úgynevezett szocialista jelenség, a filmben a humor prédája lesz. (Kazalnak szurkolói monológjában az nem megy a fejébe, hogyan engedhette egy szovjet bíró, hogy a brazilok a vb-döntőben legyőzzék a csehszlovákokat, és korábban miért nem kedvezett nekünk, ha már egyszer játsszuk a filmjeiket.) Budapest azért Csudapest, mert semmi sem látszik benne a jövő ideálisnak képzelt társadalmából. Szocialista revüfilmünk tudat alatt azt bizonygatja, hogy Osztap Bendernek nem volt igaza: ez bizony igenis Rio de Janeiro!
