Nem kérdés, hogy Angela Merkel a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb politikusa, akit a történelem "az Európai Unió atyjával", Konrad Adenauerrel emleget majd egy szinten.
Sosem volt az ideológiák rabja, nem vázolt fel átfogó jövőképet az Európai Unió számára, amit francia elemzők nem egyszer vetettek a szemére, megjegyezvén, bezzeg az ő elnökeik milyen fontos könyveket írtak, de az egykori legendás szociáldemokrata kancellár, Helmut Schmidt egy ízben frappánsan jegyezte meg, „akinek víziója van, az menjen orvoshoz”.
Merkel nem a víziók embere, de mint a Donald Trump által fémjelzett éra megmutatta, már az is fontos programnak volt tekinthető, hogy következetesen kiállt az EU alapértékei mellett és megpróbálta függetlenebbé, önállóbbá tenni az Uniót. Fellépésével a globális egyensúlyt kívánta biztosítani egy egyre bizonytalanabb világban, amelyet a következő évtizedekben Kína mind komolyabb hatalmi ambíciói határoznak majd meg. Amint Joe Biden amerikai elnök is hangoztatta a G7-ek 2021 júniusában rendezett nagy-britanniai csúcsán: nincs alternatívája a demokratikus államok együttműködésének.
Demokrácia mindenekfelett
Bár Bidenben azóta némiképp csalódott az Unió, mert láthatóan számára sem elsődleges prioritás az Európához fűződő viszony, hozzá hasonlóan Merkel is úgy véli, hogy bűn megkérdőjelezni a demokratikus értékrendet. Ennek dacára együtt tudott működni az illiberális politikusokkal is. Ő volt például az egyedüli jelentős európai vezető, aki megtalálta a közös hangot Vlagyimir Putyinnal. Egyetlen vezető nyugati politikus sem járt annyiszor vendégségben Putyinnál, mint a német kancellár. Viszonyuk már-már barátinak is nevezhető - függetlenül az orosz elnök egyes, nem éppen baráti gesztusaitól. Putyinnak számított Merkel véleménye. Ezért is érintette érzékenyen, hogy az utóbbi évben a Navalnij-ügy miatt nagyon megromlott a Kreml és Berlin viszonya. Igaz, Merkel annyira azért nem orrolt meg Putyinra, hogy felfüggessze az Északi Áramlat 2 gázvezeték építését, amit nemrég be is fejeztek. Putyin nagyra tartotta a kancellárt, aki jól ismeri az orosz kultúrát és az egyes tárgyalásokon akkora felkészültségről tett tanúbizonyságot orosz ügyekben, mint senki más az európai politikából. Az ukrajnai válság legnehezebb pillanataiban is ő próbált egyezkedni az orosz elnökkel.
Orbán Viktor számára szintén Angela Merkel volt talán az egyedüli európai politikus, akit valamennyire tisztelt. A kancellár sosem utasította rendre a magyar kormányfőt, egyes bírálói szerint sokáig ő fogta vissza Brüsszelt, hogy keményebb intézkedéseket foganatosítson az Európai Unió értékeit semmibe vevő magyar és lengyel kormánnyal szemben. Az ő türelmének elvesztését is jelzi, hogy az EU végül elfogadta az uniós kifizetések jogállamisághoz kötését, s e tekintetben már csak az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni.
Ahhoz, hogy megértsük, mit kapott Angela Merkeltől Európa, vissza kell mennünk 2005-ig, első kancellárrá választásának évéig. Merkel nem csak Németországnak akart világpolitikai súlyt adni , hanem az Európai Uniónak is. Ez akkor nem volt magától értetődő, mert Gerhard Schöder szociáldemokrata kancellár idején nem Európa nem töltött be központi szerepet a német politikában. Sőt, Schröder arra törekedett, hogy csökkentse hazája uniós hozzájárulásának összegét. A Brüsszellel szembeni távolságtartást az is magyarázza, hogy a 2000-es évek első felében a gazdasági nehézségek jelentették a legfőbb problémát, amit a németek a fokozatosan bővülő EU-ra vezettek vissza. Amikor Merkel kancellár lett, a németek mindössze 46 százaléka vélekedett úgy, hogy az országnak haszna van az uniós tagságból.
Merkelnek ezt a közhangulatot sikerült megfordítania. Ma az EU-ból való kilépést programszintre emelő jobboldali populista Alternatíva Németországért (AfD) párton kívül már mindegyik politikai erő természetesnek tartja, hogy Németország tölti be a vezető szerepet a közös Európában.
Megőrizni az egységet
Merkelt pályafutása során rendkívüli taktikai érzék jellemezte. Mindig kiállt az Unió egységéért és sosem szerette az elhamarkodott döntéseket. Az elemzők szerint először mindig elemzi a helyzetet, s ennek alapján teszi meg a következő lépést. „Csak várjunk, aztán meglátjuk" – hangzik a mottója, amelyhez bel- és külpolitikai téren hű maradt. Első kancellári időszakának legnagyobb kihívása az volt, hogy új alapokra helyezze az EU működését. E folyamat felgyorsításában nagy szerepet játszott a 2008-ban kitört pénzügyi válság, amely olyan pusztítással fenyegetett a világ gazdaságában, mint a harmincas évekbeli krízis.
Bírálói sem vitathatják: elsősorban Merkelnek köszönhető, hogy a veszélyt sikerült elhárítani, s azt nem csak a közös európai valuta, hanem egész Unió túlélte. Természetesen nem csak az EU, hanem a német gazdaság megmentése is a szeme előtt lebegett, hiszen ekkor több német pénzintézetnek is komoly nehézségekkel kellett megküzdenie. A legsúlyosabb helyzetbe a Hypo Real Estate bank, a világ egyik vezető jelzáloghitelezője került, amely csak az államosításnak köszönhetően kerülte el a csődöt. A válság ellensúlyozására a nagykoalíciós pártok a második világháború óta nem látott gazdaságélénkítő csomagokat fogadtak el.
Később Merkel az intézkedéseket európai szintre emelte: az EU egy sor olyan mechanizmust épített be pénzügyi működésébe, amivel jelentősen csökkentették a hasonló válságok esélyét. Akadt azonban egy bökkenő: a kancellár úgy vélte, az euró stabilitásának megőrzéséhez szigorú gazdaságpolitikára van szükség a közös európai valutát használó államok részéről. A bajba jutott mediterrán országokban azonban nagy társadalmi elégedetlenséget váltott ki a megszorítások politikája, s 2015-ben Alekszisz Ciprasz kormánya deklarálta, hogy nem fizeti vissza a hitelt. Ez kis híján Görögország csődjét eredményezte. Wolfgang Schäuble akkori német pénzügyminiszter el is engedte volna Ciprasz kezét, Merkel azonban végül megmentette Athént. Igaz, Görögország így is olyan adósságspirálba került, amelyből talán csak évtizedek múlva tud kievickélni. Mindenesetre ennek a válságnak a megoldása is jelezte, hogy Merkel milyen pragmatikusan kezeli a krízishelyzeteket.
A legnagyobb próba
Alig száradt meg a tinta a görögöknek szánt újabb hitelmegállapodáson, hamarosan kiderült, a pénzügyi válság semmiség ahhoz képest, ami 2015-ben és a következő években leselkedett a német kancellárra és Európára. A kontinensnek a második világháború óta példátlan migrációs hullámmal kellett szembenéznie.
Kancellárságának a menekültek tömeges beengedése volt a legvitatottabb döntése, ez az intermezzo idézte elő az AfD felemelkedését. Ebben Orbán Viktornak is nagy szerepe volt, aki jégre vitte a kancellárt. 2015 augusztus végén és szeptember elején rejtélyes módon és váratlanul áldatlan állapotok alakultak ki a Keleti pályaudvarnál. Külföldi televíziós stábok sora számolt be a budapesti helyzetről. A megdöbbentő képsorok láttán Angela Merkel a német szövetségi kormánnyal és Werner Faymann szociáldemokrata osztrák kancellárral szeptember 4-én és 5-én úgy döntött, átveszik a balkáni útvonalon keresztül Magyarországon rekedt bevándorlókat. Ez azt jelentette, hogy a menekültek regisztráció nélkül juthattak el Ausztria és Németország területére.
A magyar kormány kommunikációs trükkje hatott, Merkel bevette a csalit, Orbán Viktor pedig nem sietett a kancellár segítségére. Berlin nyomást próbált gyakorolni az európai partnerekre, hogy ők is vegyék ki a részüket a menekültválság megoldásából, de a visegrádi négyek részéről komoly ellenállásba ütközött. A magyar kormányfőnek az a húzása sem volt túl barátságos, amikor 2016 márciusában Budapesten fogadta Horst Seehofert, a CSU akkori elnökét, aki abban az időben nagyon rosszban volt a kancellárral. „Nem Angela Merkel ellen jöttünk össze, nem azért, hogy gyengítsük a német kormányt. Mindketten a CSU és a CDU sikerében, egy erős kancellárban, egy erős kormányban vagyunk érdekeltek. Mi szeptember óta következetesen ugyanazt mondjuk, akár van német választási kampány, akár nincs. Az jut eszembe, amikor két férfi összejön, és mindenki arra kíváncsi, mi a véleményük egy jelen nem lévő hölgyről. De ezt ismerjük, ilyen a férfisors.” – közölte a magyar kormányfő.
A menekültválság kezdetén hangzott el Merkel híres mondata: „Wir schaffen das”, azaz „úrrá leszünk rajta. Valóban példamutató volt, ahogy a menekültekkel bánt és ahogyan a német társadalom integrálta őket. Az is az ő érdeme, hogy 2016 márciusában megállapodást kötött Recep Tayyip Erdogan török elnökkel a menekültek visszafogadásáról. Az EU azóta Merkelnek is köszönhetően jelentősen megerősítette külső határait és kétoldalú megállapodást próbál kötni a menekültválság által sújtott államokkal.
Az Európai Unió természetesen ma sem tökéletes. Tagországokból áll, s a döntéshozatalt akár egyetlen kerékkötő is le tudja lassítani. Mégis, az eltelt bő másfél évtizedben Merkelnek köszönhetően olyan jelentős változáson ment keresztül a kontinens, ami miatt jogosan nevezhetjük őt Európa kancellárjának.
