A senki című első regényét övező nagy érdeklődés eredményeképpen videóinterjúban válaszolt az olvasói kérdésekre. Ott firtatták, miért nem jött össze a főszereplő-elbeszélője egy tóparti idill során a büféslánnyal. Akkor úgy felelt, hogy az egy szakrális tér, ezért semmiképpen nem jöhetett létre ez a kapcsolat. Később aztán, odahagyva a szent erdősávot, a második regénye, a Te, ami az előző tulajdonképpeni folytatása, egészen ennek a párkapcsolatnak szentelődik. Hol vannak tehát a szakrális helyek és történések akár a regényben, akár a mindennapokban, és a párkapcsolat nem ilyen?
Azt nem tudom, vannak-e szakrális helyek, szerintem inkább szakrális terek vannak, amik az emberek közti érzelmekben nyilvánulnak meg. A szakralitás, úgy gondolom, legfőképp a szeretetben található meg. Viszont fontos volt, hogy A senkiben megmaradjunk a profanitás talaján, nem engedhettem meg azt, hogy legyen benne feloldozás, és valami kellemesebb irányba menjünk el, mert azt láttatni szabad ugyan, de oda elérni már nem, hiszen azáltal a főhős senki „ő”-vé, valakivé vált volna.
Így viszont végig „én” maradt. A legtöbb olvasói visszajelzés ennek hatására éppen az elbeszélő és az írója közti azonosságra kérdezett rá. Nem degradáló, hogy a sok írói munkával létrehozott fiktívén-konstrukciót egyszerűen az öntudatlan, automatikus írásnak titulálják? Vagy nagyon is tudatos kialakításról van szó, ami épp ebben a hatásban érdekelt?
Ez a fajta érdeklődés egyáltalán nem degradáló számomra – az embereket mindig hajtja a kíváncsiság efelé, hiszen így lehetőségük adódhat exkluzív módon benézni mások „hálószobájába”. Ugyanakkor ezzel minden alkalommal meg kell küzdeni, és el kell mondani, igen, 25–38 százalék közötti a személyemnek a megtestesülése ebben a karakterben. Másfelől, azt is hozzáteszem, ezt nem én választottam, bármilyen szerencsétlenül hangzik is a „csak úgy jött” formula. Amikor írni kezdtem a regényt, éppen semmi mással nem foglalkoztam, csak magammal, és ez volt a legkézenfekvőbb, mert úgy éreztem, hogy az én személyiségemből emanálva ez a szereplő így tud a leghitelesebben megjelenni – belülről ábrázolva. És talán az olvasók is jobban bele tudnak ekként helyezkedni a nézőpontjába, mintha valami ad hoc kitalált névvel illettem volna.
A figura végül maga is regényírásba kezd, mondhatni terápiás attitűddel. Ellenben a terapeuták azt szokták hangsúlyozni ilyenkor az írás kapcsán, hogy célszerűbb az eltávolítás, a nézőpont áthelyezése, tehát egyes szám első személy helyett az egyes szám harmadik személy használata.
Ez bizonyára helytálló lehet bizonyos emberekre vonatkoztatva, és ha én írónak vallanám magam, lehet, magamra is próbálnám erőltetni. Amikor azonban elkezdtem írni, akkor elsősorban az motivált, hogy mennyire pipa vagyok a világra – fel lehet fogni a könyveket egy nagyon hosszú ordításnak és „kurvaanyázásnak” is. Nem vagyok biztos benne, hogy a terápiás működés érdekében el kell távolodni önmagunktól, mert a terápia leginkább a szubjektumról szól, és arról, hogyan tudjuk újrahuzalozni, amit tanultunk a világról, és a gesztusainkat, valamint a reakcióinkat, amikkel mindezt a megértést kísérjük. Én például kifejezetten jobban éreztem magam a könyvek megírása után.
Ennek örülök. Habár A senki ettől függetlenül kíméletlen világot tár elénk, a nagyvállalatok, a multik emberpróbáló, a munkavállalókat kizsigerlő, lelkileg is kiszipolyozó, tárgyiasító rendszerét – mely az ábrázoltak alapján akár Kötter Tamás regényivel is sokban rokon lehet. Ám ez nem bölcsészpicsogás, hanem az általános léttapasztalat szintjén is elemezhető. Bizonyára sokan szeretnék tudni: van-e kiút ebből, mi a recept a jobb életre, egyáltalán létezik-e olyan?
Engem is őrülten érdekel erre a válasz. Alapvetően azt gondolom, lehet másképpen élni – de nem ebben a könyvben! Hiszen egy szerencsésebb pályaív éppen a senkiséget törölte volna a diskurzusból. Szerintem ki lehet lépni a megnyomorító mókuskerékből, ki is kell lépni, illetve törekedni kell erre. Viszont úgy látom, nem ez a törekvés jellemzi az emberek többségét, kevesen hoznak olyan döntéseket, amelyek alapvető fordulatokat okozhatnak az életmenetükben, jellemzően a biztonságra vágynak, és inkább választják a finom, meleg, puha kellemetlenséget, mint a hideg, száraz ismeretlent. Az ismeretlen általában zavaró és ijesztő, az ismerős kellemetlenségek ellenben sokkal átélhetőbbek, sokkal könnyebb ragaszkodni hozzájuk – és nagyon jól lehet miattuk panaszkodni. Mint ahogy a főhősöm is teszi: imád panaszkodni, és imádja utálni, amiben él, mert így legalább van oka megakadályoznia magát abban, hogy lépéseket tegyen jobb sorsának eléréséért.
A kvázialkoholista, nikotinfüggő hős tényleg önsorsrontó, a megalkuvásnélkülisége végül a – Te-ben ábrázolt – szerelmi kapcsolatot is kudarcként éli meg. Ez a jelleméből fakad, vagy ez a mindennapok tapasztalata is?
Általános problémának gondolom. A párkapcsolat, a szerelem, a szeretet mind tanult dolog. Azoktól, akik felnevelnek minket, optimális esetben a szüleinktől. S mivel sok családban az a természetes, hogy számos dolgot nem osztanak meg a gyerekekkel, inkább elfedik a „védelmükben”, nehogy szembesülniük kelljen a traumatikus élményekkel, ezek a hazugságok és elhallgatások hatással vannak arra, hogyan vágnak aztán bele a szerelmi kapcsolataikba. Így az amúgy is a testiségre koncentráló tinédzserkori fizikai késztetések mellé a szerelem képzetéhez nemigen társulnak a szellemiség és a személyiség fontosságát hangsúlyozó kitételek. És az a gyanúm, a későbbiekben ez sokaknál meg is marad. Rengetegen élnek nem minőségi párkapcsolatban.
A senki szigorúsága után, úgy értékelem, hogy a Te mondatai, szerkezete lazább. Ezt a téma hozta így, vagy „külső” elhatározás volt?
Nagyon boldog lettem volna, ha a Te is A senki hangnemében íródik, és úgy is álltam neki a megírásához, ám a kétharmadánál rájöttem, hogy állati rossz irányba megyek. Ennek puhábbnak, picit intimebbnek, ha tetszik, „nyálasabbnak” kell lennie, mert míg A senki a „minden nagyon rossz” érzéséről és a magányról szólt, addig a Te-ben már kettőn áll a vásár, ebben egymásra támaszkodva küzdenek, így egészen más ritmikát követelnek a mondatok. A senki géppuskaszerű, a Te inkább egy olcsó motel vízágyán való hempergéshez hasonló.
+1 kérdés
A fogyasztói kultúra jelen kívánalmai felől is azt mondhatom: az én-regény és a Te egy „Ő” (vagy „Mi”) után kiált. Trilógiává íródik-e a sorozat?
A kiadóban már fogadásokat is kötöttek a címére: Ő, Valaki stb., míg én csak pár hete kezdtem el gondolkodni ezen a lehetőségen. Mert hiszen a könyveimben minden függőben maradt – nem is hiszem, hogy nálam be tudna következni az utolsó pont kirakása után a megnyugvás állapota. És igen, azt szeretném, amennyiben meglesz hozzá a mondanivalóm, hogy valóban egy trilógia formáját adja ki, s ezzel bezáruljon a történetem.