Hét év után jelentkezett új kötettel. Ennyire kevéssé termékeny szerző vagy ilyen nehezen érlelődnek a versek?
Valóban van, hogy évekig szöszölök egy versen. Egyébiránt sokat írok, de már megtanultam szigorú lenni magamhoz. A hét év pedig annak köszönhető, hogy a kötet ősverzióját az ösztöndíjak (Móricz és Visegrad Fund) segítségével még tovább tudtam bővíteni, alakítani. Alapos kötettervvel, szigorú koncepcióval lehet csak pályázni, így ezek az ösztöndíjak rákényszerítettek, hogy már eleve egy szinopszis mentén írjam a verseket. Ez aztán úgy működött, mint egy sorvezető, vagyis nagyon megsegített és inspirált, akkor is, amikor épp nem jött az ihlet. Mert az nagyon ritka és nagy szerencse kell hozzá. Az is igaz, hogy nehezen engedtem el az anyagot, mert igen megszerettem a témát.
Más lett volna a kötet is, ha nincs ez a sorvezető?
Hatvan százalékban más. Több lett volna az urbánus tájlíra és kevesebb a szereplíra, aminek konkrét női szereplője van.
A szereplíra egyfajta szemérmességből fakad?
Valóban egyszerűbb figurák mögül beszélni, közvetetten. Másrészt olyan, mint a meseterápia, ahol mesék elemzése segít hozzá, hogy pszichés problémáinkat, traumáinkat megoldjuk. Amikor azonban a kötetet írtam, még nem hallottam erről, még nem volt a köztudatban, csupán ösztönösen alkalmaztam ezeket a történeteket úgy, hogy általuk kicsit jobban megértsem a saját történetemet és azokét, akik fontosak nekem. Tehát nemcsak elbújok mögéjük, hanem az ő kész történetük segít megérteni a sajátomat.
Ezek a mesei, mitológiai és bibliai történetek azonban már lezárt történetek, így egyfajta sorsszerűséget képviselnek, ön viszont épp a sorsszerűség és a szerepek ellen való lázadásra használja őket.
Igen, akkoriban az volt a fejemben, nem igaz, hogy rossz forgatókönyvek vagy legalábbis előre felvázolt, kész forgatókönyvek mentén kell élnünk. Én is gyakorlatilag, ha nem is sztereotípiákban, de rögeszmékben gondolkodtam – előre bejósolja az ember, mi fog történni, mi lesz vele, hol tart majd x év múlva. És ez elkezdett zavarni, úgy éreztem, mintha egy rossz óraműben lennék. Annyira idegesített a dolog, hogy lett bennem egyfajta lázadás, rúgjuk fel kicsit ezeket az eleve megírt forgatókönyveket: nem csak az lehet a vége, nem csak úgy alakulhat, ahogy azt elképzeljük.
Mi alapján választotta ki épp ezeket a női figurákat?
Márta adta magát a nevem miatt. Jó mókának tűnt. Ráadásul hasonló élethelyzetben voltam egy újpalotai panellakásban, ez volt a trigger. Hárman vagyunk testvérek is, épp, mint Márta, Mária és Lázár. Ovidiust viszont csak felütöttem, és amelyik történet megtetszett, azt választottam. Pygmalion a képisége miatt fogott meg, Perszephoné története pedig adta magát a nők elleni erőszak aktuális témája miatt. Egy idő után ugyanis már arra is figyeltem, legyen közéleti vonatkozása is esetleg ezeknek a történeteknek, hisz egyáltalán nem baj, ha egy aktuális és égető probléma előkerül a versekben. Fontos reflektálni a mai helyzetre, politikai nyomásra. Mert bizonyos nyilatkozatok kiverik a biztosítékot annál, akiben van némi empátia, ha nő, ha nem nő. „Legyek odaadó, éljek a férjemért, a családomért.” Mindemellett több olyan helyzetbe kerültem akkoriban, amiben úgy éreztem, akár apró gesztusokból is, hogy gyámolítandónak és kicsit alacsonyabb rendűként, de mindenesetre másként kezelnek és tárgyiasítanak női mivoltom miatt. Engem ez a fajta patronizáló viselkedés rendkívül zavar, és itt nem az alapvető udvariassági gesztusokról beszélek. Akkoriban ez nagyon foglalkoztatott, így többnyire olyan történetet választottam, amiben egy nőt megalázó helyzetbe kényszerítenek valamilyen módon.
A kiszolgáltatottság végigvonuló motívuma a kötetnek. Mintha ezt görgetné át figurákon, szituációkon.
Jól érzi, kifejezetten ez volt az egyik fő téma. A női szerepek kényszere elleni lázadás. Olyan barátnőim ugyanis, akik fröcsögve szidták a jelenlegi hazai közbeszédet annak kapcsán, hogyan bánnak a nőkkel és hogy megint visszaküldik őket a konyhába, jöttek azzal, hogy jaj, de férjhez kell már menni és mikor vállalsz már gyereket. 2021 van és még mindig az az első kérdése hozzám az embereknek a „hogy vagy?” után, hogy „na és, mi van a férjhez menéssel, gyerekvállalással”, nem az, hogy például min dolgozom, mi foglalkoztat vagy hogy érzem magam a bőrömben. Holott ez egy intim terület, mégis tukmálják ránk a gyerekvállalást, mintha selejtes vagy értékcsökkent lenne az, akinek nincs. Én se az anya-, se a függetlennő-szerephez nem ragaszkodom. Szerepekhez nem ragaszkodom. Nem érzem magam rosszul egyiktől sem. Ahogy majd a történetem alakul. Igyekszem nem rágörcsölni. A társadalmi elvárások miatt persze ez nem könnyű, mert az ember hajlamos kevesebbnek érezni magát vagy úgy, mintha megbukott volna. Egy ideje azonban már nem érzem ezt. És ezeknek a női történeteknek a sokfélesége is megerősített abban, hogy nem csupán egyfajta történet létezhet.
Kulcsszavai – nem, nincs, üres, üreg, fagypont alatt – a hiányt adják ki. Ezek a tagadás vagy a veszteség felől érkeznek?
Mindenkinek inkább a díszes burjánzás, a virágmotívumok tűnnek fel, pedig valóban, még hogy nincs itt sterilitás, még hogy nincs itt letisztultság – a semmi van valójában. (nevet) Képi túlburjánzás versus üresség, hiány, ellenpontként. Ezek a kiszolgáltatott figurák érdekeltek, meg a valamitől való megfosztottság, illetve a szabadsághiány. Ezek a nők sokáig egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, hogy ők milyen helyzetben vannak, mert sejtik, sokkolná őket, mennyire ki vannak fosztva. Például Márta az, aki gürizik, mégis ő a rossz arc, és ha nem lenne ilyen, hiányozna. Ez az a bizonyos láthatatlan munka, a háziasszonyi munka, amit senki nem fizet és becsül meg.
A kékharisnyaság természetét is firtatja. Nem félt, hogy a témával bevonzza annak bélyegét is?
Hajaj, már lefemináciztak. Az említett verset épp valamelyik honatyánk nőket konyhába terelő nyilatkozata után írtam. Tíz éve még az volt a baj, hogy nem állok ki eléggé magamért, most meg, hogy túlságosan kiállok. Nem tartozom mozgalmakhoz, de figyelem a közbeszédet, követem az eseményeket, és érdekelnek a nőjogi kérdések. Megnyilvánulni ebben a témában nem szoktam, a verseken keresztül azonban igen. Most mindenki nagyon meg akarja mondani, hogy mi a tuti. Ráadásul hirtelen mindenki mindenhez ért, mindenkinek nagyon lett véleménye. Szerintem meg nem biztos, hogy mindenről van véleményünk, legalábbis olyan, amivel feltétlen ki kéne állni. Amit olyan karakteresen tudunk megfogalmazni, hogy előrevihetünk vele egy ügyet. És az sem biztos, hogy tényleg értjük a dolgokat. Ha meg már megnyilatkozunk, mindenképp empatikusabban és támogatóbban kellene tennünk.
Fontos motívum még Zugló. Mi ragadta meg e kerületben?
A kertvárosok általában hasonlítanak, de Zugló is olyan, hogy nemcsak kertvárosi része van, hanem panel lakótelepe is, villanegyed része is. Először épp ez a sokfélesége kapott meg. Tíz éve költöztem ide, sétálós fajta vagyok, így látom, sok mindent lebontottak már, de még így is sok arca van, erős képei – hol burjánzó, organikus, hol geometrikus, hol szürke, hol meg igen színes. Érdekel a tér, az építészet, a különféle stílusok. Debrecenben is kertvárosban nőttem fel, és van némi nosztalgiám is, felidézi a gyerekkoromat.
A sokféleség többször is előkerült már, ám ez mégsem kaotikusságot eredményez, hanem éppenhogy valamiféle békés egymásmellettiséget, harmóniát, teljességet. Mostani kötete versei is jóval burjánzóbbak, mint az első kötetbéliek, amiket külső nyomásra még lefaragott, szikárabbá komponált. Ezek szerint ez inkább a saját hangja?
Igen, és ezt vállalom. Tehát nálam nincs olyan, hogy túl sok. Ma a kortárs lírában inkább az élőbeszédszerű, minimalista stílus terjed, és tőlem az már távol áll. Tud persze az is jó lenni, de nekem nem tudja úgy kifejezni azokat a hangulatokat, állapotokat, amiket láttatni akarok. Én a sokféleséget szeretem, és azt látom, hogy a mai ízlés a sterilitás felé megy, építészetben is. A városkép fehéredik, kockásodik – egyöntetűbbé lesz; a letisztultságot látják benne. A sokféleségben pedig a szedett-vedettséget. Ami nem minimalista, az giccsesnek számít. Túl sok meg túl csicsás a vers, hogyha sok a kép meg erős a zeneiség. Amikor elkezdtük szerkeszteni az anyagot, kicsit én is megijedtem, mert magam is úgy éreztem, talán agyonnyomják egymást. Nekem is már-már sok volt így egyben a képi világ – mintha a fejemre borítottak volna egy váza virágcsokrot. Féltem, mennyire tud egységes lenni. Izgalmas kísérlet volt. Annak örülök, hogy végül sikerült ebből egy komplex világot, egy fantasyt kialakítani. Utólag a kötetből számomra ez a legfontosabb. Egy világ, egy atmoszféra belakása. És ehhez épp a koncepció segített hozzá, noha nem ez volt a cél, de ez lett a végeredmény.
+1 KÉRDÉS
Marad a továbbiakban is a szereplíránál és Zuglónál?
Mindenképp megtartok mindkettőből valamit, de szeretnék valami teljesen újat kitalálni. A várostörténet, helytörténet, településkép még mindig nagyon érdekel. Szórakozásképp például azt szoktam csinálni, hogyha látok egy gyanúsan új házat, régi felvételeken megnézem, mi volt ott azelőtt. Irodalmi idegenvezetést is tudnék már lassan vállalni. (nevet) Egyszóval a kertvárosi atmoszféra volt eddig is az egyik ihletőm. Most talán majd a helyszínekhez keresek konkrét, akár történelmi figurákat, így a szereplíra valószínűleg marad. Egy koncepcióterv mindenesetre az ihlettelenségen is túllendítene, mert a kötet utáni depresszió tényleg létező valami, nekem is volt, tart is még talán. Van egy ürességérzés, kiadtad a kezedből, amin évekig dolgoztál. De majd jön a Heuréka-pillanat, legalább is remélem.
