Horvátország;Nézőpont;női sors;

2021-10-16 12:12:00

Megmenteni Dzsamilát - Sári Edinával halálúton Horvátországba

Elképesztő szenvedéseken keresztül – Halálúton Horvátországba – vezeti el hősnőjét, a szíriai kurd Dzsamilát a menekültnapló szerzője. Sári Edinával a legfőbb útitárs, Anne Frank szerepéről, a menekültlét női megéléséről és a nézőpontváltás szükségességéről beszélgettünk.

A testi szenvedések naturalisztikus megjelenítése teszi leginkább átélhetővé a könyve főhősének, Dzsamilának küzdelmeit, ahogy korábbi könyveiben is a test felől közelíti meg az ábrázolni kívánt témát (például a változókort). Honnan jön ez a fókusz? 

Onnan, hogy nő vagyok. Egy nőnek nagyon fontos a teste, és sokkal inkább tud róla beszélni, mint egy férfi. Ha most elkezdenénk cseverészni, fél órán belül tudnám önről, hogy mi, hol fáj, ha meginnánk egy pohár bort, az is kiderülne, miért. A menekültnapló esetében meg akartam mutatni, hogy egy nő mit él át menekülés közben. Mert ilyenkor is leginkább a nőkön van a teher. Náluk van a gyerek, ők azok, akik a családjuk szellemi és fizikai jólétéről gondoskodnak, mindeközben pedig testileg sokkal inkább kitettek. A legtöbben el tudjuk képzelni az éhezést vagy a fázást, de abba már nem gondolunk bele, hogy milyen az, amikor iszonyatosan kell pisilni, de közben meg az életünkbe kerülhet, ha kiállunk a sorból vécézni. Vagy milyen, ha úgy jön meg a menstruáció, hogy még egy pár papír zsebkendő sem áll rendelkezésre. Sok politikus azt szeretné, ha nem gondolnánk bele mindezekbe, hiszen akkor meglátjuk a hozzánk hasonló szükségletekkel bíró, szenvedő embert a menekültekben. Szociálpszichológiai alapvetés, hogy a tömeg fájdalmát soha nem érezzük át, de az egyénét magunkra tudjuk vonatkoztatni.

Nézőpontváltás ez is… 

Igen, számomra nagyon fontos mozzanat a nézőpontváltás a társadalmi érzékenyítésben, legyen szó a menekültkérdésről, a transznemű emberekről, akikről a következő könyvem szól, vagy az egészségmegőrzésről. Utóbbi egy családi tragédia miatt lett olyannyira a szívügyem, hogy egy egyesületet is létrehoztam, amely irodalmi és színházi eszközökkel hívja fel a figyelmet a krónikus betegségekkel való szembenézésre, és a mentális rekreációt ajánlja segítségül a kicselezésében. Édesanyám vastagbélrákban halt meg hosszú agónia után, így jött be az életembe ez a téma. Bekapcsolódtam egy nagy, rákellenes alapítvány munkájába, először önkéntesként, majd kommunikációs munkatársként, akkor láttam bele abba, hogy milyen pazarlóan lehet bánni az alapítványi pénzekkel. Én akkor már sok cégnél dolgoztam, a legtöbbet Klapka György reklámügynökségének a vezetőjeként tanultam arról, hogy hogyan lehet gazdaságosan vezetni egy szervezetet, hogy hogyan lehet szponzorokat szerezni. Emellett pedig drámaírást is tanultam, kapcsolatba kerültem a színházi világgal, így ezeket a tudásokat összeadva tizenhárom szakemberrel együtt létrehoztam egy saját egyesületet. Ez lett a Nézőpontváltó Egyesület, amely a rákellenes színházi staféta program szervezője. Mintegy hetven színház társulata hívja fel a figyelmet egy-egy október-novemberi előadásán az ingyenes rákszűrő vizsgálatok és a mentális rekreáció fontosságára a levendulaszínű szalag tűzésével. Idei, központi Nézőpontváltó-estünk ingyenes staféta-előadása a Barkochba című drámám felolvasószínházi produkciója lesz október 24-én a Jókai utcában, a 6színben. A darab az orvos-beteg kommunikációról szól.

Nehéz más szót találni erre: praktikus írónak tűnik, aki az irodalom eszközeit mindig valami egészen konkrét cél érdekében használja – ez talán a pr-os múltból jöhet. Dzsamila, de akár más szereplői is a regénynek, ha „szót kapnak”, arra használják, hogy minél több információt közöljenek pl. a szíriai kurdok helyzetéről. Nem félti a szereplői egyediségét az említett praktikusságtól?

Nagyon találó rám a praktikus jelző, és ahogy most belegondolok, valóban, ez mindannak az eredménye, amit azokban a világokban, munkakörökben szívtam magamba, amelyek korábban körülvettek, tehát összeadódtak a tranzittudások. Ez egyrészt nagyon hasznos, másrészt figyelnem kell rá, hogy a szereplőimnek saját nyelve legyen. Éppen ezért dolgozom most át a készülő regényemet.

Milyen forrásokból dolgozott, amikor a menekültnaplót írta? 

Az egyszerű válasz: semmilyenből. Nem volt „adatközlőm” és nem ástam bele magam a szakirodalomba. Természetesen térkép alapján „rajzoltam meg” Dzsamila útját és utánanéztem az érintett országok természetrajzának, illetve egy hadászati szakértő ellen­őrizte a leírtakat, de nem akartam „túlkészülni”. Én Dzsamilát akartam elkísérni az útján, és megmenteni. Az empátia diktált. Három, menekültekkel foglalkozó, rangos szervezet képviselőit hívtam el a könyvbemutatómra, mind hitelesnek találták a könyvet.

Dzsamila körül folyton változnak az útitársak, tragikus veszteségeket él át, de bármi is történik vele, Anne-ből – a naplóját olvasgatva – mindig erőt tud meríteni, ő elsegíti a célig. Miért szánt ilyen fontos szerepet Anne Franknak?

Előbb volt meg az, hogy Anne Frankkal szeretnék keretezni egy menekülttörténetet, mint Dzsamila alakja. Nagyon izgatott, hogy melyik a küzdelmesebb: bezárva várni, hogy elmúljon a veszély, vagy menekülni előle. Bár erre nem tudtam végül választ adni magamnak, a két szereplő megjeleníti az üldöztetés hasonlóságait, és azt, hogy egy intelligens, pozitív lény hogyan éli meg ezeket. Mindketten hihetetlen erővel bírnak.

Hasonló erő kell, hogy legyen a következő főhősében is, ha transzneműként boldogulni akar 2021-ben, Magyarországon… 

A történet főhőse Somlai Attila, illetve a későb­biekben Somlai Émi. A párhuzamosan futó történetből megismerjük a gyerekkorát (5 éves korától 19 éves koráig minden évből egy jellemző sztorit írtam meg), illetve a jelenkori, fizikai és jogi nemváltáshoz kapcsolódó küzdelmeit. Az írás során beleláttam mindabba, amit ma Magyarországon egy transznemű ember átél: jellemző, hogy itthon nincs szakirodalma a nemváltó kezeléseknek, hogy semmilyen megkeresésre nem rea­gálnak a hivatalok, amelyeknek az is lenne a dolguk, hogy tájékoztatást és felvilágosítást adjanak, és hogy például az endokrinológusnak külföldről kell beszereznie az orvosi információkat. Az olvasóim tudják, hogy mindig pozitív kicsengésű regényeket írok, de – akármennyire is szerettem volna – ez nem lesz az.