Süssük a vásznat egy napig, nem árt, ha utána egy kis ecettel, esetleg emberi vizelettel tovább öregbítjük, és máris kész a töredezett vászon - ez volt Eric Hebborn receptje, akinek ecsetje alól az 1970-es és 80-as években százával kerültek ki Corot, Van Dyck, Poussin, Tiepolo, Rubens, Jan Brueghel „alkotásai”. Hamisítványai olyan jók voltak, hogy a múzeumok közül jó néhány, ahol eredetiként állították ki a képeit, lebukása után is kitartottak szerzeményeik mellett. Manapság, a Hebborn-féle „kézműves” csalók helyett számítástechnikai zsenik, piramisjátékosok okoznak gondot a bűnüldözőknek a műtárgypiacon, ahol egyre nagyobb mértékben terjednek a virtuális műalkotások, az NFT-k. Az árut hackerek hamisítják, a műtárgyat megtestesítő tokenek értékét pedig spekulánsok mozgatják.
Alexander Nagel művészettörténész szerint a hamisítás fogalma a reneszánsz korszak előtt ismeretlen volt, az eredetiség bizonyítását csak azóta hajszolják megszállottan, hogy a művészek először szignót tettek elkészült vásznaikra és elkezdték hirdetni, hogy csak az eredeti üdvözít. Az ókorban és a középkorban az egyik műtárgy helyettesíthette a másikat, függetlenül attól, hogy mikor, hol, vagy ki készítette, mindaddig, amíg ugyanolyan szépséget képviselt mint az „eredeti”. Ezzel értett egyet Corot is, akiről már 1940-ben azt írta a Newsweek, hogy 2500 képet festett és ebből 7800 van az USA-ban. A valóság, hogy maga Corot engedte meg több szegény művésznek is, hogy az ő nevét írják alkotásaikra a jobb eladhatóság kedvéért. De hasonló problémákat okozott már Rubens is az utódoknak. Ő ugyancsak nagyvonalú volt tanítványaival, igaz ez saját érdekeit is szolgálta. Gyakran készített vázlatot és hagyta, hogy az utóbbiak fejezzék be, majd néhány apró javítás után szignálta a vásznakat. Picassóval is előfordult, hogy nem saját alkotását hitelesítette. Még 1940-ben történt, hogy egy ismert londoni műkereskedő, Eardley Knollys eladott egy Picassót egy gazdag ügyfélnek 10 000 fontért, ami abban az időben egy vagyon volt. A képről azonban hiányzott a szignó, ezért a vevő kérte a galériást, hogy ha legközelebb találkozik barátjával, írassa alá a művet. Picasso megkérdezte, jó kuncsaft-e az érdekelt? Egyike a legjobbaknak – felelte a Storran Gallery tulajdonosa. Akkor aláírom – mondta a művész. A képet nem ő festette…
A világon talán a legtöbbet emlegetett hamisító a holland Han van Meegeren, aki a XVII. századi Vermeer-utánzataival „szerzett elismerést” az 1930-as és 1940-es években. Kivételes kézügyessége volt és a fáma szerint, amikor börtönbe került, a szakma hitetlenségét eloszlatandó, tanúk előtt állított elő egy tökéletesen „eredeti” Vermeert. Egyik nap Picassóként ébredsz, máskor Monet-nak érzed magad - árulta el a megrögzött hamisító lelkének titkát John Myatt, aki 2003-ban négy hónapot töltött börtönben képhamisításért. Fiatal korában viccből több művészt is utánzott, kizárólag a barátok örömére. Egy kis kubista alkotás Albert Gleizes stílusában, ez volt az első, amely elnyerte tetszését későbbi rossz szellemének, John Drewe-nak. A kép 25 000 fontért kelt el a Christie’s-nél. Drewe-tól biztatást, képeihez hamis dokumentumokat kapott. Együttműködésük gyümölcse mintegy kétszáz kép, köztük „Monet”-, „Picasso”-, „Chagall”-, „Klee”- és „Giacometti”-alkotások. Az eredetileg atomfizikus Drewe bejutott a Tate Gallery katalógustárába és egyszerűen beillesztette régi kiállítások tételei közé Myatt festményeit. Ezután nem volt gond a hitelesítésük. Drewe-t, aki legalább egymillió fontot keresett az ügyleteken, végül négy évre ítélték, míg Myatt, aki állítása szerint csak százezer fonthoz jutott, egy év börtönt kapott.
Wolfgang Beltracchi vagyont csinált 30 esztendőn át folytatott képhamisítással, de a kölni bíróság mindössze 6 évet szabott ki büntetésként 2011-ben, amiből hármat kellett leülnie. Derain, Léger, Pechstein, Max Ernst volt többek között a repertoárjában. Az utóbbi egyik képét kiállították a New York-i Metropolitanben, de szakértők seregében, és a művész özvegyében sem merültek fel kételyek. Tizennégy kép, 34 millió eurós kár került fel a bűnlajstromára. Egy banális hibán akadt fenn: egy olyan kereskedő etikettjét applikálta egy háború előtti képre, amely csak jóval azután kezdte el a működést. Szabadulása után saját néven kezdett alkotni, képei hét számjegyű összegért forognak.
A magyar származású Elmyr de Hory kedvencei Matisse, Modigliani, Picasso voltak. Rossz szelleme egy Fernand Legros nevű kereskedő volt, aki texasi mágnásoknak árulta a képeket mesés pénzekért. „Nem nagyon respektáltam Matisse-t, könnyű volt hamisítani, vagy inkább a stílusában festeni, ugyanis soha nem másoltam. A hamisítás csak a szignóra vonatkozott. Amikor az első vonalat megrajzoltam, rájöttem, az ő keze koránt sem volt olyan biztos, mint az enyém. Modiglianit is jól érezte az ecsetem, sok sikerem volt vele, valamiféle affinitásom volt irányába” – idézte de Hory szavait Clifford Irving Fake! című bibliográfiájában. Amikor kiderült egy Modiglianiról, hogy hamis, a vevő azt mondta, azért vette meg mert tetszett, most is teszik, ezért inkább megtartja, és nem kéri vissza az érte adott pénzt.
David Stein néven alkotott a kolumbiai Henri Abel Abraham Haddad, de összesen 14 álnevet használt. Az 1999-ben elhunyt festő százával készített Matisse, Chagall, Picasso, Cézanne, Degas, Miró műveket. Amikor arról kérdezték, hogy képes ennyiféle stílust követni, azt mondta, nem elég ismerni, szeretni is kell a kiválasztott művész alkotásait és lélekben is azonosulni kell vele: "Átváltozom minden esetben amikor festek, amikor Chagall-t utánozom, Chagall, amikor Picasso-t, Picasso vagyok." Egy galériája volt a Park Avenue-n, ahova sokan betértek és Chagall képeket kerestek. A fáma szerint egy nap arra ébredt, hogy elfelejtkezett egy kuncsaftról, akinek 1 órára ígért egy Chagall-t. Gyorsan teát főzött, egy részét megitta, a maradékot pedig a rajzpapírra spriccelte. Mire a papír megszáradt, már kész volt fejében a cirkuszporondot ábrázoló alkotás. 11-re kész volt a „Chagall”, egy kvarclámpa fényénél szárogatta és öregítette, ahogy mondta „főzögette” művét, majd elrohant egy keretezőhöz, s a bekeretezett alkotást lefényképeztette. Pontosan délben hazarohant, hogy elkészítse az eredetigazolást. Chagall írását jól ismerte, így könnyű kézzel írta: „Én Marc Chagall igazolom, hogy ez a vízfestmény eredeti.” 1 órakor a vevő kezében volt a kép, aki átadta a 10 500 dollárról szóló csekket.
A Greenhalgh család sem volt kispályás a szakmában. A tolókocsis 84 esztendős apa, a 83 évet megélt anya és iskolázatlan fiuk 17 esztendeig vezették orruknál fogva a műértőket. A tetthely az angliai Bolton egy szerény családi háza, ahol, mint azt a Scotland Yard felgöngyölítette, 1989 és 2006 között mintegy százötven másolat, hamisítvány készült - piaci értéküket tízmillió fontra becsülték a szakértők. Kiváló marketingérzék, alaposság, művészettörténeti kutatások, és nem utolsósorban a fiú, az amúgy kőkerítés-faragásból élő Shaun fantasztikus kézügyessége alapozták meg az üzletet. George, az apa kutatta fel, hogy mire éhesek a gyűjtők, múzeumok és a kereskedők, a mama telefonált, szervezte a találkozókat, Shaun pedig festett, vésett, faragott szinte minden művészeti stílusban. A kedves öregúr látogatta a potenciális vevőket, meggyőző történetekkel traktálta őket. Egy helyesírási hiba lett a végzetük. A British Museumnak kínált, asszír reliefen felfedeztek egy hibát az ékírásban. Ekkor riasztották a muzeológusok a Scotland Yardot.
A közelmúlt hamisítási botrányai között a legemlékezetesebb Knoedler Gallery esete. Itt is egy betűhiba lett végzetes. Mint 2011-ben kiderült, az üzletvezető Ann Freedman több mint 40 Pollock, Rothko, de Kooning, Motherwell hamisítványt értékesített 1994 és 2008 között, a csalás értékét mintegy 70 millió dollárra tették. A galériavezető a tavalyi bírósági tárgyaláson jóhiszeműnek vallotta magát, és azt mondta: „ha észrevettem volna, hogy »Pollok« jegyzi a képet, nyilván nem adtam volna érte 280 000 dollárt”. A hamisító ugyanis kihagyta a „c”-t Jackson Pollock szignójából. Egy másik manhattani galériás évtizedekig háborítatlanul kereskedett saját gyártású régiségekkel, idén augusztusban azonban letartóztatták. Mehrdad Sadigh, a 70-es évek végétől ezrével állított elő „anatóliai, babiloni, bizánci, sumér” antik tárgyakat – Tutankhamon halotti maszkjától kezdve római márványfaragványokig sok mindent. Weboldalán 9000 dollárért kínált i. e. 305-ből mumifikált sólymot, 5000-ért egyiptomi szarkofágban talált maszkot, mongol nyilakat 1500-ért.
Nemrég Olaszországban egy képhamisítót tartóztattak le. Lino Frongia egy nemzetközi hálózatot látott el műhelyében készült "antik" művekkel. A botrány még 2016-ban robbant ki: a francia hatóságok a lichtensteini herceg kollekciójából rendezett kiállításon lefoglalták Id. Lucas Cranach Vénusz című művét, miután kiderült, hogy a kép hamis. A herceg Giuliano Ruffini francia képkereskedőtől vásárolta az alkotást 7 millió euróért, és a szálak egy képhamisító hálózathoz vezettek, amelynek tagjai becslések szerint 200 millió euróval csapták be a gyűjtőket. A Cranach-képet a párizsi igazságszolgáltatás még 2016-ban lefoglalta, majd hosszú jogi vitákat követően néhány hónappal ezelőtt vissza adta jóhiszemű tulajdonosának, a lichtensteini hercegnek, akinek kurátorai állítják, a kép igazi. Ruffini és Frongia olasz őrizetben van.
A közelmúltban két restaurátor is vádlottak padjára került egy képhamisítási ügyben. A brit Neil Perry Smith és Richard Salmon amerikai bíróság előtt felelnek azért, mert egy műtárgycsempész-hálózatot működtető amerikai galériást, Subhash Kapoort segítettek. Smith restaurált, míg Salmon hamis eredetpapírokat állított elő. A restaurátorok nem megszokott szereplői az ilyen pereknek, a mostani ügyről szóló tudósítások egy a 90-es évek végi ügyet említenek, amelynek szereplője ugyancsak brit. Jonathan Tokeley-Parry hat éven át, csempészek megrendelésére eredeti egyiptomi műtárgyakat „javított fel” gagyi, turistáknak szánt portékává, leegyszerűsítve azok kihozatalát. Három év börtönt kapott.
***
A virtuális művészet világában más jellege van a bűnözésnek. A napokban lemondott az egyik legnagyobb platformot, az OpenSea-t irányító Nate Chastain, miután kiderült, visszaélve bennfentes információival, felvásárolt több NFT-t (virtuális műtárgyat), még mielőtt azok a nyilvános piactérre kikerültek volna. Később egyenként, jelentős nyereséggel adott túl szerzeményein. Az ügy vitákat váltott ki, az állásfoglalások között talán leginkább elgondolkodtató egy pénzügyi szakíróé, aki szerint a hagyományos műtárgypiacon egy galériás megteheti, hogy felvásárol olyan műveket, amelyek alkotója kevéssé ismert, majd némi publicitással megtámogatja a művészt, és ha ügyes, busás haszonnal túlad szerzeményein. Itt senki sem kiált csalást. Az NFT-piac viszont gyakorlatilag egy tőzsde, ahol a bennfentes kereskedés szigorúan büntetendő. A szabályozás azonban egyelőre nem tart lépést a fejlődéssel, amit jól mutatnak az OpenSea számai is; az alig három éve működő platform értéke a kezdeti 100 millióról mára 1,5 milliárd dollárra nőtt. Elemzők szerint 22 millió potenciális vevő, 60 százalékuk 40 év alatti, 2 és félmilliárd dollárral a zsebében ugrásra készen keresi a portékát a különböző NFT platformokon, és immár a nagy aukciósházaknál is presztízskérdés az eladásra szánt tételek között az NFT-k szerepeltetése.
A Nifty Gatewaynek, az első, máig legnagyobb forgalmat bonyolító NFT-kereskedőnek is meggyűlt a baja a joggal. Még májusban került a platformra Beeple Abundance (2021) című alkotása. A licitálásban a győztes az Ethereum társalapítója Taylor Gerring volt, aki 1,2 millió dollár értékű ethereummal fizetett. A licitben a második, az ismert NFT-gyűjtő, a Tron nevű kriptopénz alapítója, Justin Sun lett 950 ezer dolláros ajánlattal, egyébként ugyanő lett a második az emlékezetes Cristie’s árverésen, amelyen 69 millióért kelt el Beeple műve. A harmadik Amir Soleymani, 650 ezer dollár értékű ajánlatot tett, és most ő az aki a bíróságon keresi igazát. Hogy csak ő nem értette, vagy a Nifty Gateway feltételeit nem rögzítették megfelelően, egyelőre nem tudni. Állítólag felkérték a veszteseket, fogadjanak el további, a licitben kialakult sorrendet rögzítő számozott variációkat. Soleymani megtagadta, hogy fizessen a 3-as számú Abundance-ot megtestesítő kódhalmazért, a Nifty Gateway viszont befagyasztotta a rá bízott elektronikus pénztárcáját. Az aukció jellegéből következett, állítja a platform képviselője, hogy a licitálók, ez esetben szám szerint 98-an, kötelesek elfogadni az Abundance további példányait, a sorszámot pedig az ajánlott összeg határozza meg. Materiális gondolkodással ezt egy kicsit nehéz megérteni, és hogy a brit bíróság, amely elé a napokban került az ügy, hogyan birkózik meg vele, az még a jövő kérdése.
A múzeumokban őrzött műtárgyak digitalizált változatának eladása is jogi problémákat vet fel. Jason Bailey, NFT-gyűjtő, egyúttal a digitális művészetre specializálódott ügyvéd arra figyelmeztet: csúszós útra tévednek azok a múzeumok, amelyek egy valós műtárgy másolatát digitális formában adják el, a vevőnek kizárólagos tulajdonjogot ígérve. Ahogy a közelmúltban kollekciójának néhány darabját NFT-ként értékesítő szentpétervári Ermitázs, mások is több virtuális változatot készítenek, és bár az orosz múzeum azt ígéri, hogy a második ottmarad az intézmény szerverén, történhet ez másként is.
Egy „kedves csaló” a napokban 336 ezer dollárt fizetett vissza egy Pranksy néven ismert digitális műtárgygyűjtőnek, aki hamis Banksy NFT-t vásárolt. A történet egyfajta tanmese az NFT hitelességében vakon bízók számára. Pranksy a művész hivatalosnak hitt weboldaláról, a Discord nevű szociális média iránymutatásával indult el a „hálón”, s találkozott egy árverésre felkínált CryptoPunk–szerű figurával. Hite szerint az OpenSea platformra keveredett, amelyet megbízhatónak tartott, és ahol felbukkant Banksy elsőként előállított NFT-je, a Great Redistribution of the Climate Change Disaster. Lecsapott rá, és 336 ezer dolláros ajánlatával nyert. A graffitiművész weboldaláról viszont szinte rögtön eltűnt a link, amely mint kiderült, egy hekker jóvoltából került oda. A fordulat meglepő volt, Pranksy elektronikus pénztárcájában nem sokkal ezután maradéktalanul landolt a kifizetett összeg. A hekker, aki egy ideje a szociális médiában követte a digitális befektetésekben magát rutinosnak, tévedhetetlennek tartó Pranksyt, a BBC tudósítása szerint csak az NFT-piac buktatóira próbálta felhívni a figyelmet.
