A 2006 szeptemberében és októberében elkövetett rendőri bántalmazás-sorozat egyfelől unikális, hiszen – magyar állampolgárokkal szemben – ilyen nagyszámú és ennyire súlyos, fizikai erőszakkal járó hatósági jogsértésre a rendszerváltás utáni Magyarország történetében nem volt példa, másfelől azonban nem tekinthető egyedinek. A 2006-os események ugyanis olyan, régóta meglévő, rendszerszintű problémákat hoztak felszínre a rendőrségi bántalmazások megelőzésének, nyomozásának és szankcionálásának hiányosságaival kapcsolatban, amelyek ugyan fájó meglepetést jelenthettek azoknak, akik a társadalmi helyzetüknél fogva korábban nem találkoztak a hatalomnak ezzel az arcával, azonban a jogvédő szervezetek és hátrányos helyzetű ügyfeleik számára korábban is jól ismertek voltak.
2006 sokkja eredményezett javulást néhány területen, de a megrázkódtatás elmúltával a problémák jelentős része visszatért. Az intézményi kultúra nem változott jelentősen, a politikai akarat hiánya miatt számos, viszonylag egyszerűen kiiktatható rendszerhiba maradt megoldatlanul, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a nyilvánosságtól távol jelenleg is folyik egy tömeges és súlyos rendőrégi jogsértés-sorozat. Magyarország déli határán – az uniós bíróság vonatkozó ítéletének nyílt semmibe vételével – érdemi és tisztességes eljárás nélkül kényszerítik (vissza) Szerbiába a menedékkérők ezreit, akik közül többeket bántalmaznak és sanyargatnak a velük szemben intézkedő magyar rendőrök.
Az alábbiakban bemutatom, hogyan maradtak velünk, vagy szivárogtak vissza egyes rendszerhibák, amelyekről azt gondoltuk, talán orvoslást nyernek, miután 2006 villanófényében éles megvilágításba kerültek.
Elégtelen nyomozások
A rendőri bántalmazások miatt indult eljárásoknak csak a töredéke, 2-5 százaléka jut el vádemelésig, azaz a legtöbb ilyen ügy nem jut túl a nyomozáson. Ennek csak részben az az oka, hogy ezeket a cselekményeket gyakran nehéz bizonyítani, például azért, mert zárt terekben (rendőrautóban, rendőrségi épületekben) történik a bántalmazás, elfogulatlan külső tanúk jelenléte nélkül. Sokszor az is szerepet játszik a fiaskóban, hogy az ügyészség nem tesz meg mindent az ügy feltárása érdekében. Már az első olyan, 1998-as esetben, amelyben a strasbourgi bíróság hatósági bántalmazás miatt elmarasztalta Magyarországot, az volt a kifogás, hogy a nyomozás nem volt kellően alapos, így például a bántalmazással gyanúsítható rendőröket, vagy a panaszost megvizsgáló fogdaorvost ki sem hallgatták.
A máskor igen határozott ügyészség 2006-ban sem vett igénybe minden eszközt az elkövetők felelősségre vonására. A Helsinki Bizottság egyik ügyében kamerafelvételek bizonyították, hogy a megbilincselt ügyfelünket többször megrúgták, mialatt a rendőrautóhoz kísérték. A bántalmazókat nem lehetett azonosítani, de két olyan rendőrt igen, akik a helyszínen voltak és bizonyíthatóan látták a bántalmazást. A bírói gyakorlat szerint ha olyasvalaki tanúja egy bűncselekménynek, akinek hivatásbeli kötelezettsége azt megakadályozni, de mégsem teszi, az maga is felelős a cselekményért. Az ügyészség mégsem emelt vádat, a Helsinki Bizottság ügyvédjének kellett úgynevezett pótmagánvádlóként elérnie, hogy az érintett rendőröket a bíróság felelősségre vonja.
Hasonló vonakodással ma is találkozunk, például a szerb határon elkövetett bántalmazások esetén. Egy jelenleg a strasbourgi bíróság előtt folyó ügyben videófelvétel igazolja, hogy ügyfelünket más menedékkérőkkel együtt magyar rendőrök vitték át Szerbiába. A felvétel ott szakad meg, hogy a külföldiek csoportját körbeveszik a rendőrök. Szintén rendelkezésre áll képes dokumentáció arról, hogy ügyfelünknek negyedórával később már bántalmazásra jellemző sérülései vannak. A rendőrök azt állítják, hogy ők nem sokkal azután, hogy az átkísérésről készített felvétel megszakad, elhagyták a helyszínt, ezért nem tudják, hogyan keletkezhettek a sérülések. Hogy ez igaz-e, azt a rendőrségi járművek GPS-adatainak és a szolgálati telefonok cellainformációinak segítségével könnyen ellenőrizni lehetett volna, ezek beszerzéséről azonban az ügyész a kifejezett indítványunk ellenére sem gondoskodott, majd azzal szüntette meg a nyomozást, hogy bűncselekmény elkövetése nem igazolható.
Intézményi elnézés
Ha egy ügy túl is jut a vádemelés szűrőjén, az átlagosnál sokkal könnyebben vérezhet el a bíróságon. Míg a magyar ügyészség váderedményessége régóta 95 százalék fölött van (azaz 100 megvádolt emberből több mint 95-öt elítélnek a bíróságok), ez az arány a bántalmazásos ügyekben sokkal alacsonyabb. 2019-ben például csak 65 százalék volt, noha a vádemelések csekély számából éppen arra lehetne következtetni, hogy az ügyészség csak azokat az ügyeket viszi a bíróság elé, amelyeket különösen erősnek tart.
Azonban abban a kevés esetben is, amikor a bántalmazó rendőröket végül elítélik, viszonylag enyhe ítéletek születnek. Ez nem csak azért gond, mert azt az üzenetet közvetíti, hogy a bántalmazás bocsánatos bűn, hanem azért is, mert lehetővé teszi, hogy a jogerősen elítélt rendőrök tovább szolgáljanak. Ez az egyik olyan kérdés, amelyben a 2006 után bekövetkezett pozitív változáshoz képest visszarendeződést tapasztalhattunk.
A rendvédelmi dolgozók szolgálati viszonyáról szóló 1996-os törvény értelmében rendőr maradhatott, aki pénzbüntetést, vagy ennél is enyhébb szankciót kapott, de az is, akit a bíróság felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, ám előzetesen mentesített a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. A 2006 előtti bírói gyakorlatban a pénzbüntetés volt a bántalmazás leggyakoribb szankciója, és szinte minden olyan esetben, amikor ennél szigorúbb büntetést alkalmaztak a bíróságok, éltek az előzetes mentesítés lehetőségével, így a legtöbb bántalmazó rendőr tovább szolgálhatott.
Ennek a rendkívül káros következményei igazolódtak az egyik 2006-os ügyünkben, amikor egy olyan rendőr követett el hazafelé tartó ügyfelünkkel szemben csonttörést okozó bántalmazást, akit korábban már ítéltek el hasonló cselekmény miatt, de a rendőrség állományában maradhatott.
A 2006-os események egyik pozitív utóhatása ennek az anomáliának a kiküszöbölése volt. 2009-ben az országgyűlés úgy módosította a törvényt, hogy a szolgálattal összefüggésben elkövetett bűncselekmény miatt elítéltek ne maradhassanak rendőrök. Ám ez maradt így sokáig. A rendőri erőszakkal szembeni fellépést központi toposzként megjelenítő Fidesz parlamenti többsége 2011 végén visszahozta azt a lehetőséget, hogy a jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre elítélt rendőrök is tovább szolgálhassanak, ha a belügyminiszter, kérelemre úgy ítéli meg, hogy a vétkes magatartás „a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”. Az adatok azt mutatják, hogy noha a bevezetés utáni első évben még csínján bántak ezzel a lehetőséggel (tízből csak három esetben tekintett el a miniszter a méltatlanság megállapításától), később kevésbé volt visszafogott a belügyi kormányzat: 2013 és 2019 között a kérelmek 70 százalékának helyt adott a miniszter, így az elítélt rendőr tovább dolgozhatott rendőrként.
Hatalmi pozícióban minden más
Emellett is van számos olyan, a bántalmazások megelőzését, vagy a bántalmazók felelősségre vonását segítő intézkedés, amelynek bevezetése viszonylag egyszerű lenne, tehát elmaradása egyértelműen a politikai akarat hiányát mutatja. Így mind a mai napig nem kötelező a gyanúsítotti kihallgatások legalább hangfelvétellel történő rögzítése, még mindig jelen vannak a rendőrök a bántalmazásra panaszkodó személy orvosi vizsgálatánál, és továbbra sem kötelező az ilyen személyek sérüléseiről fényképet készíteni, ami utóbb a büntetőeljárásban jelentősen megnehezíti, hogy az orvosszakértő állást foglalhasson a keletkezésük okait illetően. De említhető az is, hogy a 2007-ben létrehozott Független Rendészeti Panasztestületet a jelenlegi kormánytöbbség 2019-ben beolvasztotta az ombudsmani hivatalba, ami még akkor is a rendőrség alkotmányos kontrolljának lefokozását jelentené, ha az ombudsman funkcionális függetlenségével kapcsolatos kétségektől eltekintenénk.
És sajnos nincs változás abban sem, hogy az aktuálisan hatalomban lévők cinikus érvekkel tagadják le azoknak a rendőrségi túlkapásoknak a megtörténtét, és utasítják vissza a kivizsgálásukat, amelyekről azt gondolják, hogy az aktuális politikai érdekeiket szolgálják. Néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve a 2006-ban regnáló pártok prominensei azóta sem vállaltak felelősséget és kértek bocsánatot a 2006. szeptember-októberi eseményekért. Ha azonban megnézzük, hogyan reagált a jelenlegi kormányzat a déli határon elkövetett rendőri bántalmazásokkal kapcsolatos hírekre, nincs okunk feltételezni, hogy ők másként jártak volna el. 2017 márciusában például egyebek mellett azzal utasította vissza a Belügyminisztérium a magyar rendőrök által Szerbiába kényszerített menedékkérők sérüléseit dokumentáló Orvosok Határok Nélkül beszámolóját, hogy a szervezet, amelynek „támogatói háttere közismerten Soros Györgyhöz kötődik (…), előszeretettel ad hitelt a migránsok konkrétumokat nem tartalmazó elmondásainak”.
A 2006-os eseménysor és a déli határon folyó visszakényszerítési gyakorlat között jelentős különbség, hogy az előbbi a kamerák kereszttüzében zajlott, sok olyan áldozattal, akik viszonylag jó érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, míg az utóbbi a nyilvánosság elől rejtve folyik, a Magyarországról kitoloncolt, magyarul nem értő, a magyar jogrendszert nem ismerő áldozatoknak pedig gyakran még arra sincs lehetőségük, hogy feljelentést tegyenek a magyar hatóságoknál. A kormányzati reakció – a tagadás, a felelősség elhárítása, az áldozatok hibáztatása – azonban kísértetiesen hasonló. Pedig meg kellene értenünk, hogy pártállástól és társadalmi hovatartozástól függetlenül mindannyiunk érdeke, hogy a törvényesség legfőbb őrei maguk is a jogszabályoknak megfelelően végezzék – tagadhatatlanul nehéz és fontos – munkájukat, egyebek között azért, mert bárki kerülhet ennek a jelenségnek és intézményi kultúrának az árnyékos oldalára. Ha mást nem is, ennyit biztosan meg kellett volna tanulnunk 2006-ban.