Eörsi László új kötetének címe – „Irgalomnak helye nincs” – nemcsak a kádári megtorlásra igaz, de a szerző ’56-os megközelítésére is. Szokatlanul önkritikusan veszi revízió alá, korrigálja az új kutatási adatok tükrében nem csak pályatársai, hanem saját korábbi álláspontjait is. Ezzel a kíméletlen objektivitásra törekvéssel már sokszor magára haragította megállapításaikat egyedül igaznak vélő kollégáit – a történelmünket, így 56-ot is megszépítő emlékezetpolitika közpénzből fenntartott nemzeti műhelyeiről nem is beszélve. Eörsi szerint az objektivitás sokkal fontosabb, mint a szakmai önérzet. Nyitottnak kell maradnia a történésznek, hogy a megrögzöttségein, előítéletein felül tudjon emelkedni. És a tényekhez való ragaszkodásról akkor sem szabad lemondania, ha azok kínosak, vagy deheroizálóak. A rendszerváltás óta a történetírás az ’56-osokkal nagyjából ugyanannyira elfogult, mint a rendszerváltás előtt, csak éppen ellenkező előjellel.
Eörsi kötete, a megtorlás kivégzett áldozatainak eddigi legteljesebb sorstörténetét bemutató monográfia arra keresi a választ, hogy kik is voltak azok, akik elszenvedték a legsúlyosabb repressziót. Miért küzdöttek, mit akartak elérni ezek az emberek? És kik voltak azok, akik a forradalmi vívmányokért nem sokat, vagy éppen semmit sem tettek, mégis az életükkel fizettek? A történész célja, hogy az eddigieknél objektívabb és hitelesebb képet nyújtson a kivégzett ’56-osokról, a halálos ítéletekkel végződő bírósági eljárásokról. A forradalom fősodráról és hordalékáról.
Számos új megállapítást tartalmaz a kötet, legfeltűnőbb a megtorlás áldozatainak a korábbi adatokhoz képesti számbeli eltérése. A vizsgált időszakban összesen – jogerős bírósági határozattal – 341 főt fosztottak meg életétől. Számos esetben azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy az elsősorban emberölés, kémkedés, fegyverrejtegetés vádjával kivégzettek kapcsolódtak-e ’56-hoz. Eörsi 226 főre teszi az ’56-hoz kapcsolódó kivégzettek számát, emellett négy olyan áldozatot sorol fel, akik a fogságban haltak meg, mielőtt valószínűleg hóhérkézre juttatták volna őket. A kutató csakis azokat a kivégzettek tartja ’56-osoknak, akiket a bírósági ítéletek szerint bármilyen „ellenforradalmi” tettért marasztaltak el.
Eddig legalább a represszió időhatárait illetően megvolt a szakmai konszenzus. Eörsi most ezt is felrúgta. Korábban ő is mindig az írta/mondta, hogy a kivégzések 1956. december 15. és 1961. augusztus 26. között zajlottak le. Ám a mostani kutatásai közben rábukkant Vajgel Mihály és társai perére, ahol a fővádlottat 1961. december 12-én végezték ki. Gyilkossági ügy volt, de politikai motivációval. Vajgel a forradalom napjaiban egy gyűlésen vett részt, amelyen a szovjetek elleni ellenállást szervezték, majd társaival kifejezetten a pártállami rendszer meggyengítését tűzte ki feladatául, és megöltek egy basáskodó karhatalmistát. A per másodrendű vádlottja, Nyemcsok György a jogerős halálos ítélet után követett el öngyilkosságot. Ő a negyedik, akiket a történész azok közé sorolt, akik a fogságban haltak meg, mielőtt végeztek volna velük.
A mindenkori emlékezetpolitika a kivégzetteket mártíroknak tekinti, és ezt a közvélemény nagy része is osztja. Eörsinek erről más a véleménye.
Szerinte a kivégzettek személyiségei, motivációik, cselekményeik nagyon különböztek egymástól. Voltak, akikről minden álpátosz nélkül elmondható, hogy életüket adták az ország demokratizálásáért és függetlenségéért. Ám mintegy háromtucatnyian olyan cselekedeteket hajtottak végre, amelyekkel súlyosan rontottak 1956 presztízsén: lincseltek, gyilkoltak, raboltak – a forradalom alapvető célkitűzésinek megvalósításához viszont semmivel nem járultak hozzá. Nagyjából ugyanennyien voltak azok, akiknek tevékenysége kevéssé ítélhető meg egyértelműen, hiszen hasonló kevésbé magasztos cselekményekben ők is részt vettek, ugyanakkor a szovjetellenes harcokban vagy a politikai ellenállásban nagy kockázatot vállaltak. Tetteket, morális szempontokat figyelembe véve még számos árnyalat létezett. Olyanok is akadtak, akik önvédelemből öltek. Hét személynek éppen hogy csak köze volt a forradalmi eseményekhez, viszont olyan kémcselekményeket készültek elkövetni, amelyekért még a mintademokráciákban is súlyos büntetés járna.
Világnézeti szempontból is nagyon különböztek egymástól az áldozatok. Többségük antisztálinista, de a szocialista rendszer megvalósításáért küzdött, egyesek 1945 előtt szélsőjobboldali szervezethez kötődtek. Származás szerint voltak közöttük zsidók és romák is. Ám akadtak bizonyíthatóan antiszemiták is, noha ez a forradalmárokra egyáltalán nem volt jellemző. Időközben többekről is kiderült, hogy az ötvenes években vagy a forradalom leverése után a politikai rendőrség beszervezte őket.
A szerző ezt írja: "Az 1956-tal kapcsolatos bírósági eljárásokat még most is széles körben koncepciós pereknek nevezik – helytelenül. Az ügyek döntő többsége lényegében a megtörtént eseményeket tükrözi, amelyeket – egyes esetekben – az ügyészségek és a népbíróságok durván eltorzítottak. Vagyis: nem a perek voltak koncepciósak, hanem a rendszer történelemfelfogása.” Alighanem a kutató ezen megállapítása lesz majd az, ami kivágja a biztosítékot a forradalmat, mint a megfellebbezhetetlen heroizmus turulmadarát ünneplő kollégák körében.
Eörsi vitája velük a kivégzett orvostanhallgató, Tóth Ilona ügyében bontakozott ki először. A kádári idők tabusítása, hazugsága, elhallgatása miatt sokáig ő is úgy gondolta, hogy koholt vádak alapján ítélkeztek a népbíróságok. Ám a levéltári források nem ezt igazolták. Nem voltak kényszer szülte vallomások, mint a Rákosi-érában, állítja a történész. A hatóságok részleteiben kivizsgálták az ügyeket, és nem hamis vádak alapján ítélkeztek. Ettől csak néhány esetben – Nagy Imre, Maléter Pál, Angyal István és Földes Gábor – tértek el; ezekben a perekben valótlanságokon alapuló vádakat is felhasználtak az ítélethez, ám ekkor sem kényszerítették a vádlottakat hamis tanúvallomásra. Azok a kivégzettek, akikről tudjuk, hogy nem taktikáztak a vallomások megtételekor – például a sziklaszilárd Szilágyi József –, elismerték: nem fordult elő, hogy vallomását megváltoztatták/meghamisították volna. A vádlottak elolvasták a jegyzőkönyveket, mielőtt aláírták, ezt leginkább Gimes Miklós bizonyítja, aki stiláris szempontból is kijavította azokat.
(Eörsi László: „Irgalomnak helye nincs” - Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett résztvevői. Kossuth Kiadó, 2021)
