A műsor címe aggasztó: Szélesvásznú történelem. A széles vászonnal nem lenne baj, mert azon filmek futnak, ártatlanul megsuhintva varázspálcájukat századszor, ezredszer. De a történelem nagyon rosszul hangzik. Kösz, azt inkább ne! Igen, szembe kell nézni vele, meg gyökerek, akiknek nincs múltjuk, jelenük, ismerjük a dumát, de a pokolba vele! Mert egyedül a gyűlölet örökítésére képes. A legalantasabb hazugság, a múlt fake news bibliája, amivel gyerekkorban mérgezik meg a szívünket, és utána már hiába munkál halálunkig az agyunk, hogy megtisztítsa, az első drogadagok hatásától nem lehet szabadulni.
Nincs nevetségesebb és egyben hátborzongatóbb, mint amikor az utókor nemzedékei véres vitákat folytatnak történelmi eseményekről. Pedig ha józan emberek, a bűnök világosak, a számukra fontos tanulságokat már rég levonták: nem üldözünk kisebbségeket, nincsenek magasabb rendű fajok, nem kényszerítjük rá politikai akaratunkat erőszakkal másokra. És mégsem egymásnak nyújtanak kezet, hogy másképp éljenek, hanem a történelemnek, a szülők, nagyszülők, a politika, a tankönyvek altatódalainak, a „gyökereiknek”, és folytatják a küzdelmet erkölcsi frontvonalon – ki a bűnösebb? – olyan tettek ellenében-védelmében, amelyekhez semmi közük. Eszelős kényszerpálya, és a politika mindent megtesz, hogy elkerülhetetlen legyen.
Van természetesebb dolog annál, mint hogy a magyar televíziózásban a magyar játékfilm 120. évében magyar filmes programok készülnek? Nincs, ezt így kell. Valóban egy fantasztikus, ráadásul könnyen népszerűsíthető, élvezetes kulturális kincsről van szó, melynek meglepően sok tucat alkotása bírja kopásmentesen az idő múlását. Jó, hogy a köztévé folyatja a műveket, az ATV Spirit lenyom hetente egy klasszikust, a Rövidre vágva bevezető beszélgetéseivel. És csak üdvözölni lehet, hogy nyáron a Hír TV is elindította a maga sorozatát. A cím aggasztó, de hát a széles vásznon csak elterül majd békésen, és talán el is párolog a történelem mérge. Csak hát mennyi erre az esély, ha a filmek előtti társalgások vezetője Bayer Zsolt? Bizonyára sokan fontolgatták, elfogadják-e a vulgáris politikai megosztás, egymás ellen uszítás hazai médiamesterének meghívását, de úgy látszik, győzött a remény, hogy a kultúra szentsége így meg úgy.
Bayer hangütése alapvetően igazolja a művészet emberformáló erejébe vetett hitet. Hiába, kiművelt, rutinos kaméleonról van szó, aki tökéletesen érzi, melyik terepen miként kell létezni. Filmművészet, kultikus alkotók, színészek, neves szakértők társaságában? Semmi gond, hármat hátrébb lépünk a rajongó filmbarát pozíciójába, aki nagyra nyílt szemekkel kérdez és kérdez, mert sosem tudhat eleget, saját kis gondolatait óvatosan fogalmazza meg. Nyitott. Nyugodtan teheti, mert a tőle alighanem balrább álló vendégek is óvják a békés légkört: Szinetár Miklós újra előadja az ambivalenciát éltető „is-is” monológját, Huszti Péter és Piros Ildikó zavartalan semlegességgel emlékezhet szép napokra, majd kesereghet a színház mai súlytalanságán. De a kormányközeli oldal sem keresi a feszültséget, Vidnyánszky Attila és Apáti Bence örömmel beszél az operettről.
Egészében tehát jó hangulatú, tanulságos, informatív a Szélesvásznú történelem. Csak hát a történelem nem hagyja magát, képtelen elviselni, hogy egyszerű háttérként szolgáljon. Rólam szóljon a filmművészet élvezete is! És amikor Bayer szolgálatkészen enged a nyomásának, a vásznat azonnal ellepi a mítoszvédő, érzelmi minősítések sara. A műsorvezető és elvbarátai is tudják, el is mondják két szóban, mi vállalhatatlan a nemzeti konzervatív múltból, de bővebben sem az Egy szoknya, egy nadrág, sem az Isten hozta, őrnagy úr! nem beszélnek róla. A célkeresztben a szocializmus negyven éve. Az időszak, amelyben sok kiváló film készült. Semmi újat nem tudnak már mondani róla, de azért csak elő kell adni, hogy ez a bűnösebb rendszer, hozzá képest a Horthy-világ egész emberi és progresszív. Osztályalapon megkülönböztetni embereket vérlázítóbb, mint egy kis faji numerus clausus. A népi kollégiumok a harmincas évek nemes kezdeményezéseit folytatták. Páger Antal kapcsolatban állt a nyilasokkal, na de őt azért ne bántsuk, a kérdés az, miért hívták haza a kommunisták. Aztán, vérmérséklet szerint, pár percre át lehet kapcsolni a nemzet mártírsorsára, létét fenyegető mai veszélyekre. Erre kell a Történelem?
Mindennek fényében különösen feltűnő, hogyan alkalmazza egy mai műsor az elhallgatás elkopottnak gondolt történelmi módszerét. A Megáll az idővel méltó módon foglalkoztak a bevezető beszélgetések, nagyjából a rendszerkritika is a helyén volt. Ám a rendező, Gothár Péter neve talán háromszor hangzott el, odavetve, „a Gothár” formájában. A néző akár azt is hihette, hogy Bereményi Géza, de mindenekelőtt a valóban kiváló operatőri megoldásait ecsetelő Koltai Lajos alkotásáról van szó. Hát igen, Gothár Péter ma éppen több szempontból is problémás figura. Akkor pedig inkább ne beszéljünk róla, maradjon csupán kötelezően megemlítendő filmográfiai adat. A Hír TV ezt tanulta a történelemből?
