színház;kortárs irodalom;dráma;budapesti színházak;független színházak;Alföldi Róbert;Terék Anna;Yasmina Reza;Ifj. Vidnyánszky Attila;Vecsei H. Miklós;

2021-11-06 16:44:34

Álmoktól a pofonokig - Nyitás a kortársak felé

„A mai magyar drámaírók a kortárs színházi intézményrendszertől valóban nincsenek elkényeztetve… Mert kockázatot jelentenek… A színházak vezetősége úgy gondolja: a klasszikusokra biztosan beül a közönség. Viszont – az a közvélekedés – élő magyar írók drámáit a nézők nem tudják hová tenni” – nyilatkozta nem is olyan rég lapunknak Márton László (l. Nyitott mondat, 2021. szeptember 24.). Kényeztetésről még nincs szó, ám talán változni látszik a helyzet – az idei évadot tekintve biztosan. Mintha a színházak nyitnának mind a magyar, mind a külföldi kortárs drámákra. Mind a budapesti, mind a vidéki színjátszóhelyeken. Úgy tűnik, nagyobb lett a kíváncsiság a saját, a „mi” történeteinkre és arra, hogy a történetmesélők miként reflektálnak a ma valóságára, s abból mit és hogyan emelnek ki belőle. Ezúttal a budapesti szcénát szemléztük.

Szinte valamennyi budapesti művészszínházunk kortárs drámákkal ünnepelte a nyitást.

A Katona József Színház mindhárom őszi bemutatója például kortárs darab vagy átirat volt. A Radnóti Színház Roberto Bolaño Vad nyomozók című, több száz oldalas kultikus művét mutatta be Kelemen Kristóf adaptációjában és rendezésében. Az eredmény: hiteles megidézése egy életérzésnek, korhangulatnak, művészi lázadásnak és egy eszement ifjonti lendületnek, amellyel egy ideát kergetnek. A Vígszínház is kortársakkal nyitott, és valamennyinek köze lett valamilyen formában a filmhez: Yasmina Reza Bella Figuráját Török Ferenc rendezte; Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila Jacques Prévert filmforgatókönyvét, a Szerelmek városát alkalmazta színpadra. A rendes lányok csendben sírnak dunaszerdahelyi maffiatörténetében pedig három nő sorsán keresztül látjuk, hova fajulhat a hallgatás, a szemet hunyás. Durica Katarina interjúk, vallomások és beszámolók alapján írt regényéből Kovács Krisztina készített színpadi adaptációt, és szintén egy filmes, Paczolay Béla rendezte.

Az Örkény Színház évadnyitója is a kortárs nevében zajlott. Míg a nagyszínpadon erős gesztusértékkel a fiataloknak, azon belül is a Free SZFE-seknek adtak teret a Bodó Viktor rendezte 33 álommal (aki most leginkább saját kliséiből építkezett), addig odaát a Stúdióban Esterházy Pétert idézték meg. Szellemiségét perfekt, olyan sziporkázón, bohém, szertelen játékkedvvel, hogy a szerző maga is jót kacagott volna az esten. A tehetség, a művészet és az alkotógéniuszok előtt tisztelegtek itt elsősorban a 33 változat Haydn-koponyára című opusszal, de a művészet lojalitásáról, a tehetség áruba bocsátásáról és elherdálásáról is vallottak. Tették ezt őrülten, virtuózan, sok mindent és sok mindenkit megidézve, az öniróniát sem kispórolva az előadásból, melynek rendezője Kovács D. Dániel volt.

Megemlítendő, hogy izgalmas kísérletként a két előadás egységet képezett: nemcsak a szövegek közt volt átjárás, hanem a két, párhuzamosan futó előadás között konkrétan is – egyikből a másikba jártak át a színészek, és sorjáztak a korábbi szerepekre és a szomszédban zajló előadásra tett utalások is. Mindemellett a szövegtelen álomképsor és a szövegközpontú Esterházy-mű ellenpontot is képezett. Hogy ebből az egyszeri látogató mit érzékel, az persze más kérdés. Az egységben gondolkodás, a minden összefügg érzésre való ráerősítés azonban pluszjelentésként ott fortyogott.

Hányféleképp hunyunk szemet?

A független társulatok, alkotócsapatok (akik mára végképp lehetetlen anyagi körülmények közé kényszerültek) mindig is serkentették az új művek létrehozását és inspirálóan hatottak nemcsak a kőszínházakra, de magukra a drámaírókra, alkotókra is. Még mikor színházi produktumként jön is létre az adott szöveg, később sokszor önálló drámaként is megállja a helyét.

Schwechtje Mihály Hajtűkanyar Autósiskolája a cél szentesíti-e az eszközt izgalmas dilemmájával, a kohlhaasi tisztesség önpusztító makacsságával és egy Columbo-szerű nyomozóval erős évadkezdés volt a Jurányi Házban.

Zsigó Anna Pofonja dokudráma-varieté a családon belüli erőszakról. A rendkívül égető társadalmi problémát körbejáró előadás (rend.: Kovács D. Dániel) fájó humorral ad panorámát a jelenségről. Nem bűnbakokat keres, inkább azt térképezi fel, milyen sokfelől van körbebástyázva ez a probléma, és a társadalom hány és hány szegmense által. Sokan és sokféleképp teszünk azért, hogy a csukott ajtók mögött zajló események csukott ajtók mögött is maradjanak. Hányféleképp hunyunk szemet, hogy ne változzon semmi? Rendőrök, bíróság, hatóságok, orvosok egészségügy, segélyszolgálatok, szomszédok. Hol szenvtelenség, hol félelem, hol vakság, megvezethetőség, hol meg gúzsba kötöttség játszik közre. A KV Társulat előadása áldozathibáztatás nélkül mutat rá, maga az áldozat is része e bástyaépítésnek, a probléma bebetonozottságának. Az ő függőségéből is fakad, hisz normálisnak fogadja el adott helyzetét. Vallomásokból (az agresszoroktól, bántalmazóktól éppúgy) építkezik a darab, hogy egy szatirikus revüszínházat alkotva mutassa azt a kétségbeesett tehetetlenséget, kafkai útvesztőt, amit ennek a problémának a kezeletlensége okoz. Hiába vagyunk zuhanásban, minden megy tovább, mintha mi sem történne. Az erőszak pedig tetten érhető a szavakban, a média erőszakosságában is. Az előadás úgy röhögtet, hogy tudjuk, kínunkban tesszük azt. Mert ez a pofon a társadalom pofonja is.

Hárs Anna és a Faktor Terminál közös munkája, a Pesti Coco is dokudráma. Az alkotók Rotschild Klára divatdiktátor életéből merítkeznek, cseppet sem leplezve, mennyire rabul ejtette őket az az eltökéltség, amivel e traumát átélt, több rendszert megélt nő a karrierjét alakította. Eltökélten keresi öt eltökélt alkotó egy eltökélt nő titkát és boldogtalanságát. Saját maguk történetét is beledokumentálva sokszor az előadásba (ha már egyszer dokudráma, ugye), sőt olykor minket is erre biztatnak. Ahelyett azonban, hogy hagynák, bennünk merüljenek fel kérdések e történet és előadás láttán, maguk teszik fel azokat, olykor felsorolásszinten. Ám olyan szerethetően, játékosan és ötletesen vezetnek végig az életen, hogy még ezt sem bánjuk, és a Klára iránti szenvedélyes kutakodásuk ránk is könnyen átragad.

És ha már női karriernél tartunk, bár a bemutatott kortárs művek természetesen szerteágazó képet mutatnak, a feminizmus és a nemi identitás problematikája mégis, mintha egy ideje markánsabban lenne jelen az előadásokban, reflektálva a közbeszédre, a felülről jövő nyomásra és elvárásokra.

Ilyen volt például az Öröm és boldogság, Székely Csaba erdélyi homoszexuálisokról szóló darabja a Budaörsi Latinovits Színházban (rend.: Alföldi Róbert). Vagy Pintér Béla új, Szentivánéji álommal beoltott drámája, amely viszont a túlzott liberalizmus zsákutcáját is mutatta. A Marshal Fifty-Six gyilkos humorral (és nem mellesleg leplezetlen dühvel) vette célkeresztbe a hamis magyarságtudatot éppúgy, mint a torzult (nemi és nemzeti) identitást.

Bohózat és virtualitás

Ahogy ilyen – immár a kortárs külföldi drámaszerzőkre áttérve – nemrégről Elfriede Jelinek Árnyék (Eurüdiké mondja) című munkájának lényegi, zsigerig hatoló és unikális tolmácsolása is Pető Kata előadásában egy feleség öntudatra ébredéséről, függetlenedéséről.

A Mesteremberek, Line Knutzon szerző műve és Máté Gábor rendezése a Katonában szépen behúz minket a csőbe. Teszi ezt úgy, hogy beterel az együttérzés karámjába – minden együttérzésünk egy házfelújítás közepén álló házaspáré (Ónodi Eszter és Kocsis Gergely) lesz. Az ő megpróbáltatásaikat nézzük mind empatikusabb szánakozással, hisz a munkások (a szedett-vedett nyomorultakból verbuválódott kontár sereg) ott vágja át őket, ahol csak tudja. Kiszolgáltatottságuk turbóra jár, már szinte fáj látni, pláne, hogy sokakban erős emlékeket ébreszthet, ami még közelebb hozza hozzájuk e párt. Egyre reménytelenebbnek tűnik a sorsuk, no, meg a ház sorsa. – Hol horrorba, hol meg burleszkbe száguld gyötrelmeik sora. Mégis, ha szemfülesek vagyunk, észrevehetjük, ők térnek haza minduntalan újabb és újabb luxusbevásárlásokból tömött szatyrokkal. A szerencsétlen tulajok néhány hónapig lúzerek csupán, és a legrosszabb helyzetekből is sikerül végül valahogy mindig nyertesekként kijönniük. A túlélésért ügyeskedők viszont maradnak az örök vesztesek. A nyomorultság, kiszolgáltatottság relatív. Ami egyik nézetből nyomornak tűnik, a másik szemszögből épphogy csak egy csekélyke, korlátozott ideig tartó kellemetlenség. Maira hangolt, abszurdba futtatott Éjjeli menedékhely ez. Bohózatként is egy óriási felkiáltójel.

A TÁP Színház kortárs amerikai drámát választott. Jennifer Hailey utópisztikus Menedék című darabja (amelyben a virtuális világ már élhetőbbnek és élettel telibbnek tűnik, mint maga a valóság) több kérdést is generál. Például, hogy a virtuális világban, szerepek, profilok mögül felsejlik-e a tiszta én (amikor nem vagyunk kiszolgáltatva sem küllemünknek, sem nemünknek, sem korunknak), vagy épphogy eltűnik és vele együtt az egyéni felelősség kérdése is. Már az egykori kérdés is sok vitát kavart, az agresszív játék- és rajzfilmek növelik-e az emberben lévő agressziót, vagy épphogy levezetik azt? Egy fokkal bonyolultabb kérdés mindez a virtuális világban, ahol a résztvevő aktív szereplők is, döntéseket hoznak és interakcióba lépnek másokkal a játékokon keresztül. És vajon bűn-e, amit csak a virtuális világban követünk el? Vajon amíg valaki a virtuális világban éli ki beteges vágyait felnőtt játszótársaival, tényleg csökkenti-e a veszélyt a társadalomban? A játékokban elkövetett bűnök következményei, valósággal való összekuszálódottsága, kihatása, úgy tűnik, nem megkerülhető. Vajdai Vilmos ellátja még egy-két csavarral az előadást, feltesz szépen minket a tűzre, és okosan hagyja, hogy előadás után még sokáig főjünk saját levünkben.

És végül a teljesség igénye nélkül álljon itt még két nemrég bemutatott kortárs darab: Terék Anna Csöndje arról nem hallgathatott, hogy a háború mennyire nem csak fizikailag pusztító. Az Orlai Produkció Nem baj, majd megértemjét Bodor Johanna azonos című regénye alapján írta Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz, és egy fontos felnövéstörténet, amely a történetmesélés, kibeszélés által várja a megtisztulást és nyugalmat, megbékélést hozó megbocsátást.