Tajvan, avagy egy világháború kockázata

Különös feszültséggóca ez az újkori világtörténelemnek, gyökere csaknem egy évszázadra, a kínai polgárháborúra nyúlik vissza.

Fura közjátékkal zárult látogatásom Csang Kai-sek emlékmúzeumában, a tajvani főváros, Tajpej politikai ékkövében. Alkalmi látogató csoportom – rajtam kívül – a fél világból idesereglett kínaiakból állt. Már épp távozófélben voltunk, mindenki vethetett még egy búcsúpillantást a generalisszimusz hat, díszegyenruhába öltözött katona sorfalától övezett szobrára, amikor a kíváncsiságtól furdalva megkérdeztem csapatunk egyetlen, népi Kínából érkezett tagját:

- Nos, hogy tetszett az emlékcsarnok?

Tagbaszakadt, örökké ugyanabban a viseltes szürke öltönyben közlekedő, borostás útitársunk válasz helyett egy méreteset köpött az elegáns kőpadlóra, s szó nélkül faképnél hagyott. Belebotlottam az összlakosság 70 százalékát képviselő, mintegy 970 millió kínai egyikébe, akik a Global Times nevű, olykor már uszító hangvételű hivatalos pekingi sajtóorgánum felmérése szerint támogatják azt a gondolatot, hogy akár erővel is ki kell kényszeríteni Tajvan egyesülését a népi Kínával.

Különös feszültséggóca ez az újkori világtörténelemnek, gyökere csaknem egy évszázadra, a kínai polgárháborúra nyúlik vissza. Amikor a Mao Ce-tung vezette kommunista párt győzedelmeskedett, bukott ellenfele, a polgári szárnyat képviselő Kuomintang feje, Csang Kai-sek a másfél száz kilométerre fekvő Tajvan szigetére menekült át (1949), s követte őt kétmillió híve. Kína addigra belefáradt a mindent felőrlő hadakozásba, s a kommunisták képviselte új hatalom nem eredt ősellenfele nyomába. Ám a háborút azóta sem, lassan négy generáció óta nem tekinti lezártnak.

Napjainkra a feszültség a Tajvani-szorosban a tetőfokára hágott. A szakszerűségéről és higgadtságáról ismert brit hetilap, a The Economist címlapján egyenesen a világ legveszélyesebb térségének nyilvánította a régiót. Hogy valami érlelődik, kiolvasható Hszi Csin-ping államfő legutóbbi beszédeiből, amikor is többször egymás után a kínai nemzeti megújulás, a kínai álom valóra váltásának feltételeként szólt Tajvan és az anyaország egyesüléséről. Fogytán a türelme a rakoncátlan szigetországgal szemben, s már nemcsak lélekben, hanem a fegyverek síkján is felkészülni látszik az egyesülés katonai eszközökkel való kikényszerítésére. Nehéz volna megsejteni, hogy a fenti kijelentések belpolitikai fogyasztásra szánt retorikai túlzások csupán, avagy egy tényleges pekingi irányváltás beharangozása.

Mielőtt a részletekbe belemennénk, megjegyzendő: ha egy villámháború révén, elviselhető költségek árán Kína végre tudja hajtani az egyesítést, úgy sokat nyer Tajvannal. A szigetország nemcsak a legveszélyesebb vidéke a világnak, hanem a legértékesebbek egyike is. Csipgyártásban nemzetközi éllovas, s az e téren mutatkozó világméretű hiány igencsak felértékeli jelentőségét, nem beszélve a sziget geostratégiai fontosságáról. Kétség nem merülhet fel azonban a tekintetben, hogy Kína nemzeti megújulása Tajvantól függetlenül is feltartóztathatatlan folyamat. Ám ha egy feltételezett katonai akció kudarccal végződne vagy időben elnyúlna, akkor éppenséggel bumerángként ütne vissza. A „nagy álom” akár rémálommá is válhat.

Nem könnyű hét évtized eltérő pályaívének akár csak tömör összefoglalása is. Kína, a kommunista párt csorbíthatatlan uralma alatt a világtörténelem leglátványosabb gazdasági felzárkózását hajtotta végre, a páriából negyven év alatt a földkerekség második legerősebb katonai és gazdasági hatalma lett. S csak ideig-óráig második! Tajvan időben hamarabb került be az iparilag fejlett nemzetközi élbolyba, s alakult át szélsőjobboldali diktatúrából parlamenti váltógazdálkodáson nyugvó, szilárd polgári demokráciává. Ami a világ eme szegletében, mint manapság a csip, erős hiánycikk. Kína hetven éve iparkodik Tajvan könyörtelen bekerítésén. Szétverte diplomáciai kapcsolatrendszerét, kiebrudalta valamennyi nemzetközi szervezetből, mozgásterét a világban folyamatosan szűkíti. Aki azonban azt hiszi, hogy Tajvan durcásan távol tartaná magát Pekingtől, súlyosan téved. Igazi paradoxon az a hihetetlenül erős gazdasági együttműködés, ami a két államegység között kialakult.

Eleinte rendkívül óvatosan reagált Tajvan a történelmi kínai irányváltásra. Haladj lassan, légy türelmes! - ez volt a hivatalos jelszó. Csak az ezredfordulót követően szakadt át a gát. Napjainkban Tajvan toronymagasan legfontosabb partnere a szárazföldi Kína. Becslések szerint a kis-, közép- és nagyipari tajvani vállalatok négyötöde bír valamilyen beruházással a népi Kínában, s nagyjából egymillió tajvani él a nagy testvér földjén, jobbára üzletemberek és családtagjaik. Az individuális üzleti érdek látványosan felülírta Tajvannak, mint önálló entitásnak a politikai, túlélési érdekeit. Elméletileg Tajvan sem zárta ki az egyesülést. Ideig-óráig a szétválást követően még illúziók uralkodtak Tajpejben, hogy a kommunista rendszer bukásával, esetleg a polgári szárny égisze alatt egyesíthető a két fél. Ez az ábránd idővel szertefoszlott, s Tajvan az 1970-es évek végétől, a kínai-amerikai kapcsolatok rendezésétől kezdve önvédelemre rendezkedett be. Önvédelemre, mert az anyaország módszeresen elvágta a külvilághoz fűződő múltbeli, politikai kapcsolatrendszerét.

A mindenki, így Washington által is támogatott békés egyesülés opciója érdektelen Peking számára. Napnál világosabb ugyanis, hogy Tajvan semmilyen hagyományos eszközzel, a legkeményebb nyomásgyakorlással sem kényszeríthető az összeolvadásra, kialakult társadalmi-gazdasági rendjének feladására. Egy helyi felmérés tanúsága szerint Tajvan felnőtt lakosságának kétharmada tajvaninak vallja magát, csaknem egyharmada tajvaninak és kínainak, s mindössze 4 százalék tekinti magát tisztán kínainak. Hozzáteszik, a japán gyarmatosítás évtizedeivel együtt immár 120 éve amúgy is különálló államalakulat a szigetország. Időközben kihűlt a pekingi csábital is: az "egy ország, két rendszer" jelszava kiüresedett - Hongkong kálváriája elég riasztó jövőt vetít Tajvan népe és kormányzó elitje elé.

Így tehát, amennyiben Peking érvényesíteni akarja politikai akaratát, nincs nagyon más választása, mint a katonai út mérlegelése. Márpedig a kínai vezetés soha nem árult zsákbamacskát, Tajvan betagozódása az anyaországba elsőrendű politikai prioritásai közé tartozott a népköztársaság megalakulása óta. Henry Kissinger, a legendás egykori amerikai külügyminiszter írja Kína-könyvében, hogy legelső, még szigorúan titkos pekingi tárgyalásain a szálláshelyén felkereső Csou En-lai miniszterelnök az ebédet azzal kezdte, hogy az „egy Kína”-elv elismerése nélkül nem lehet rendezés.

Innen emelkedik a konfliktus világpolitikai síkra, tekintettel arra, hogy a kamaradarab harmadik szereplője az Egyesült Államok, Tajvan mentora a sziget elkülönült létezése óta. Washington a Kínával való diplomáciai kapcsolatok felvétele óta évtizedeken át hallgatásba burkolózott, elkerülte a nyílt állásfoglalást egy esetleges Tajvan elleni kínai támadás ügyében. Bizarr az amerikai politikai influenszerek mély megosztottsága. Sokan vallják, hogy az Egyesült Államoknak el kell engednie - képletes értelemben - Tajvan kezét, s erejét azokra a regionális szövetségesekre kellene koncentrálnia, amelyekhez szerződés és kiemelt stratégiai érdek fűzi, így Japánra és Dél-Koreára. Megint mások, s számuk növekszik az afgán kudarc nyomán, úgy vélik: az USA világpolitikai szerepének bealkonyulását vezetné be, ha sorsára hagyná Tajvant.

Amennyiben a kínai vezetés a katonai megoldás mellett dönt, ami még a rohamosan éleződő feszültség ellenére sem biztos, a néphadseregnek három hadászati műveletet kell lépcsőzetesen végrehajtania. Elsőként rakéta- és légitámadásokkal meg kell semmisítenie Tajvan legfőbb védelmi pontjait. Szinte egyidejűleg blokád alá kell vonnia a szigetet, elvágva a külvilágtól, minden olaj- és nyersanyag utánpótlást kizárva. Ezt követheti a partraszállás. Amíg az első kettő dinamikus végrehajthatóságában senki nem kételkedik, az utóbbi, a partraszállás sikere már korántsem lefutott ügy. Tajvan nem Afganisztán, itt nem várható, hogy az ellenállás kártyavárként összeomlik. Kiugró minőségben felfegyverzett, öntudatosnak mutatkozó védelmi ereje van, s a potenciális behatoló haderő utoljára 1979-ben vívott klasszikus értelemben vett háborút - Vietnam ellen. Ez utóbbi, melyet e sorok írója a helyszínen élt át, nem kerül be a történelemkönyvek legmeggyőzőbb hadjáratainak lapjára.

Ép ésszel persze senkiben nem merülhet fel kétség , hogy Kína csapásmérő képessége több, mint elegendő az országegyesítés kikényszerítésére. Valójában csak az a kérdés, milyen áron és milyen kockázattal? S itt ugrik be az amerikai reakció kiszámíthatatlansága, kínai szemszögből a legfőbb bizonytalansági tényező. Biden elnök az elmúlt időszakban kétszer is határozott igennel felelt arra kérdésre, hogy Amerika képes-e és hajlandó-e megvédeni Tajvant egy kínai támadással szemben. Maliciózus Biden bírálók ezt puszta nyelvbotlásnak minősítették. De mit is védene meg? Némi jogi csűrés-csavarás kell a tisztázáshoz. Tajvan függetlenségét nem oltalmazhatja meg, tekintettel arra, hogy 1979-ben ünnepélyesen lemondott arról. Államjogi kötelezettségét a tajvani kapcsolatok 1979-es törvénye határozza meg, amely azt írja elő: megfelelő erőt kell képeznie arra, hogy Tajvan társadalmi-gazdasági rendjének megváltoztatására irányuló bármilyen kísérletet visszaverjen. Ez üdvözítően homályos, amibe minden, így a katonai támogatás is belefér.

Peking stratégáinak a jelek szerint ezzel kell számolniuk, s be kell tervezniük egy esetleges támadás során, hogy nemcsak okvetetlenkedő honfitársaikra, hanem az Egyesült Államok regionális támaszpontjaira, flottaegységeire is egyidejű, preventív csapást kénytelenek mérni. Innentől kezdve a forgatókönyv, a végkimenetel megjósolhatatlan, már az is bizonytalan, hogy az összeütközés megmaradna-e a konvencionális fegyverek síkján.

Szovjetek és amerikaiak a hidegháború fél évszázada alatt – talán az egy kubai rakétaválságtól eltekintve – nyíltan, egymással nem ütköztek össze. Áttételesen a fél világot átfogta küzdelmük Vietnámtól Afganisztánon át a Közel-Keletig és Európáig, de amerikai katona szovjetre, s megfordítva, nem lőtt. „Forró drótot” létesítettek Moszkva és Washington között egy esetleges atomháború, egy véletlenszerű nukleáris tragédia kiküszöbölésére.

Egy Tajvan elleni katonai akció tehát napjaink történelmének új fejezetét hozná el: a második világháború óta eltelt időben első ízben nézne farkasszemet egymással a két meghatározó erejű világhatalom, az üstökösként felemelkedő Kína, s a leszálló ágba került Egyesült Államok hadereje. Bárhogy is alakulna az összecsapás, kiszámíthatatlan utóhatása az emberiség egészét, egy nemzedék nyugalmát érintené.