Fűre lépni tilos!

A nézők nem hittek a szemüknek. Nem kevés emberről, hetvenezer szurkolóról van szó, noha a meccset megelőző éjszakán szünet nélkül szakadt az eső, a mérkőzés napján pedig szélvihar tombolt Budapesten. A pálya olyannyira átázott, hogy a talaj kímélése miatt az ifik találkozóját (3:0) a nagyok fellépése után rendezték. A felnőttek meccse előtt a „fűre lépni tilos!” jelszót adták ki a Népstadionban, miközben abban az évben – 1960-ban – a Fűre lépni szabad volt a hazai filmsláger. A moziban szereplő, jórészt korántsem kezdő tizenegyet így is fel lehetett volna állítani: Makláry Zoltán – Páger Antal, Tolnay Kári, Tordy Géza – Sinkovits Imre, Szendrő József – Benkő Gyula, Psota Irén, Benedek Tibor, Polónyi Gyöngyi, Ladomerszky Margit.

Néhány nagy művész a pázsitra is jutott. A keret így festett: Grosics (Tatabánya), Török, Sóvári, Solymosi, Borsányi, Göröcs (mind Újpest), Sipos, Kovács III, Sándor (mind MTK), Sárosi, Bundzsák, Machos (mind Vasas), Albert, Fenyvesi (mindkettő FTC), Novák (Szombathely), Tichy (Honvéd), Monostori (Dorog). A csatárok közül Machos Ferenc és Tichy Lajos az első félidőben a kispadon ült, mert Baróti Lajos szövetségi kapitány úgy ítélte meg, hogy Monostori Tivadar jobb lesz, mint bármelyikük. Nem meglepő: nem lett. Ám amikor a találkozó két nagyjelenete elérkezett, már mindkét tartalék támadó a pályán volt. A hetvenötödik percben Erich Hof lövése a felső lécről levágódott. A labda nagyjából egy méternyire lehetett a gólvonaltól, és jött Horst Nemec... A bécsi Austria csatára lazán a hálóba továbbított volna, de Grosics Gyula váratlanul felpattant a földről, s beleütött a közvetlen közeli lövésbe, amely így kipattant. Solymosi Ernő felszabadított, a labdát Machos kapta, aki ragyogó átadással szöktette Göröcs Jánost, ő pedig valóban a kapuba küldte a gólpasszt.

0:1 helyett 1:0 „ide”.

Grosics szinte fel sem fogta, mi történt: „Amikor a kapufáról levágódott a lövés – mondta –, ösztönösen mozdultam Nemec felé. Utána a hálóba néztem, s láttam, hogy nincs bent a labda. Szinte még fel sem ocsúdtam, s elöl már Göröcs Titit ölelgették.”

Ez még azokban az évtizedekben történt, amikor az egész ország ismerte a válogatott futballistákat, és a Vidám Színpadon azzal kezdődött a műsor, hogy bejött sántítva Kabos László, majd azt mondta: „Göröcsöt kaptam.”

A háromszázadik válogatott mérkőzésüket játszó osztrákok nem voltak ilyen derűsek. Azt sulykolták, hogy Hof lövése már túljutott a kapuvonalon, ám pusztán azt látták, amit látni akartak, a valóságban Johan Martens holland játékvezetőnek még csak tűnődnie sem kellett, hogy továbbot intsen-e vagy sem. Aztán Machos az utolsó percben 2:0-ra módosított, de csak a mókás kedvű magyar drukkerek hangoztatták, hogy a győzelem egy pillanatig sem volt kétséges. Az izgalmakat hűen tükrözte a következő megállapítás: „Igen jó osztrák együttest láthattunk, elvégre nem is maradt volna meg a 70 000 néző emlékezetében ez a mérkőzés úgy, mint egyike az utóbbi évtizedek legnagyszerűbb küzdelmének, ha a vendégcsapat nem lett volna méltó, félelmetes, nagy játékkultúrájú ellenfél.”

Ezzel együtt a hétfői osztrák lapok – a Welt am Montag és a Wiener Montag – a játékvezető részrehajlását tüntették fel a vereség egyik okaként – Kurt Schmied, Karl Stotz, Heribert Trubrig, Gerhard Hanappi és Nemec ugyancsak a bíróra panaszkodott –, megemlítették továbbá Karl Koller korai kiválását, valamint azt, hogy Karl Decker szakvezető „beleegyezett a cserébe, amit Baróti Tichy és Machos beállításával remekül kihasznált”. Ha az osztrák kapitány nemet mond, akkor Koller sérülése miatt az ötödik perctől létszámhátrányban játszott volna a vendég együttes...

Albert Flórián is csak háromnegyed órát töltött a pályán, mert a „Császár” azokban a hetekben nem remekelt. Az október 29-én Brüsszelben rendezett Belgium–Magyarország mérkőzés (2:1) után a Les Sports azt írta: „Albertból csak azt láttuk, hogy a 9-es számot viseli a hátán.” A Népszabadság pedig az egész csapatot kritizálta: „Idejétmúlt felfogásban játszanak a magyar labdarúgók.”

Ebben a lapban az idő tájt Szilágyi Gyula, a Vasasban 361 bajnoki mérkőzésen 295 gólt szerző, 12-szeres válogatott középcsatár jegyezte a futballcikkek egy részét. A magyar–osztrákról ekképpen számolt be: „A csatársor játékát két félidőre lehet osztani. Az első: meddő támadások, kevés gólhelyzettel. A második: korszerű csatárjáték, eredményes befejezésekkel. Albert után Machos jól összefogta és irányította a csatársort. A Monostori helyére beállt Tichyvel – akivel két éve a Honvédban még együtt játszott – a középcsatár jól megértette magát. Ebben a játékrészben a csatárok bemutatták a korszerű labdarúgást; azt is, hogyan lehet egy-két húzással gólt rúgni.”

A Népsport is úgy vélekedett: „A Sándor, Göröcs, Machos, Tichy, Fenyvesi összetételű sorral érdemes tovább kísérletezni.” A Népszava szintén beállt e sorba: „Machos és Tichy lendületével, gyors, önzetlen, sok mozgásos, kapura törő játékával érthetően tűzbe hozta a közönséget. A két cserejátékos remekül bevált, szinte új atmoszférát, egy más futballvilágot, levegőt, életet vitt a pályára.”

A Die Presse is dicsérte a magyarok többségét: „Grosics még mindig nagy kapus; Sóvári erős, gyors, megalkuvás nélküli; Sipos taktikai és technikai szempontból is klasszis játékos; Bundzsák nagy játékintelligenciával megáldott támadó fedezet; Solymosi dinamikus, feltűnően állóképes; Sándor olykor felcsillantotta kitűnő képességeit; Göröcs elegáns és nagy repertoárja van; Machoson látszik a régi jó iskola.”

Ami az osztrák csapatot illeti, a szomszédok legjobbjai a budapesti vendégjáték előtt 3:1-re győztek az Európa-bajnoki címvédő szovjet csapat, majd – örök bécsi nézőcsúcsot jelentő 90 726 néző előtt – 3:0-ra a José Santamaríát, Luis del Solt, Alfredo di Stéfanót, Luis Suárezt, Francisco Gentót felvonultató spanyol együttes ellen. Budapest után pedig 2:1-es diadalt arattak Nápolyban a Lorenzo Buffonnal, Sandro Salvadoréval, Giovanni Trapattonival, Giampiero Bonipertivel vagy a honosított argentin Antonio Angelillóval kiálló olaszokkal szemben. (Ez máig az utolsó osztrák győzelem az itáliaiak ellen.)

Az „idejétmúlt” magyarok 1960 végén negyedikek voltak a nem hivatalos világranglistán a brazilok, az argentinok és a szovjet labdarúgók mögött, valamint a jugoszlávok és az angolok előtt. Hatvankettőben sikerült felkapaszkodni a harmadik, hatvanháromban és hatvannégyben a második helyre. Ám a Labdarúgás című népszerű hazai szaklap is arról értekezett 1960 decemberében: „Futballunk jellemzője ez évben is a lassú, sokadogatásos, kombinációs játék volt.”

Szegény hetvenezer, továbbá 78 681 tévé-előfizető és családja, szomszédsága a képernyő előtt...