Csillag István közgazdász sem ért egyet Vargával. A Medgyessy-kabinet szakminisztere szerint Magyarország nagyjából ugyanott tart, ahol az előző baloldali kormányok. Az államadósság akkor is a GDP 80 százaléka körül volt, most is annyi, miközben – mondja – az Orbán-kormány a nemzeti jövedelem mintegy 8 százalékának megfelelő nyugdíj-megtakarítást elrabolt. „Az átlagos növekedési ütem 2000–2010 között 2,5 százalék volt, az elmúlt évtizedben 2,8. Euróban már nagyobb a különbség, a 2000-es években az átlagos éves növekedési ütem 6,5, míg az elmúlt tíz évben a beáramlott euró-tízmilliárdok ellenére is csak 4,8 százalék volt” – végez összevetést Csillag, mondván: elvesztettünk tíz évet, és a 2014–2020 között kapott 25 milliárd eurót sem tudtuk jól felhasználni.
Unió nélkül toporgás
A gazdaság elmúlt évtizedes teljesítményét a közelmúlthoz, a környező országokhoz és egy optimális potenciálhoz érdemes hasonlítani. Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus egyetemi docens szerint azzal nehéz vitatkozni, hogy a Gyurcsány-korszakhoz képest előreléptünk. A térséghez viszonyítva már bonyolultabb a helyzet: 2016-ig visszaesés történt, aztán a Covid-járványig felzárkózás. „Ha az optimumot nézzük, sokkal jobban fel lehetett volna használni ezt az időszakot, hiszen rengeteg uniós pénz érkezett és viszonylag stabil volt a nemzetközi környezet – értékeli a fejlődés ívét a közgazdász. – Hosszú éveken keresztül a GDP 6-7 százalékát kapta meg az ország (nettóban), ebből sikerült elérnie 2,5 százalék körüli gazdasági növekedést. Ez nem túl hatékony felhasználás. Mi lett volna, ha nem jön be ez a pénz?”
A KSH adatai szerint az Orbán-kabinet az évtized végére kétszer akkora büdzséből gazdálkodott, mint a 2006-os elődök (ez még az infláció mellett is jókora többlet). A nemzetgazdaság teljesítménye (GDP) a 2010-es 27 ezermilliárd forintról 48 ezermilliárd forintra nőtt. Az állami újraelosztás ez idő alatt ennek a summának a 44 százalékára tartott igényt, vagyis az államháztartás évtizedes összehasonlításban 14 ezermilliárdról 22 ezermilliárdra nőtt. A kormány tehát tavaly 8 ezermilliárd forinttal több pénzzel gazdálkodott, mint 2010-ben, amikor átvette a kasszakulcsot. Ez komoly pluszforrás: nagyjából ennyi pénzt utalt Brüsszel az utolsó hétéves ciklusban – ami a Széchenyi 2020 programban épült, nagyrészt ebből nőtt ki a földből.
A brüsszelitapara
„Az Orbán-kormány – emlékszik a kezdetekre Bod Péter Ákos – igyekezett szakítani az elődjeihez ragadt fogalmakkal. »Betiltotta« a megszorítás kifejezést, még a reform szót sem szívesen használta. Fegyelmezett gazdálkodást ígért 2010 előtt, de kormányra kerülve rögtön megpróbált padlógázt adni, előbb a hiány elengedésével, majd az EU-szabályokba ütközve rekvirálta a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, és azok egy részét a gazdaságra öntötte. Aztán Orbánék hamar megértették, hogy ha a hazai termék 3 százaléka alatt marad a deficit, azzal távol tartják a brüsszelitákat. Nem belső meggyőződésből, hanem a külső kényszer hatására, a hiányszabályokat a kormány 2020-ig be is tartotta. Ezért terjedt el az a vélekedés, hogy Orbánék olyanok, amilyenek, de legalább a költségvetési fegyelmet betartják. A feszes gazdálkodás lehetne gazdaságfilozófia, de náluk nem az. Az első lehetséges alkalommal, amikor az európai intézmények – a válság miatt egyébként helyesen – a hiányplafon feloldásáról döntöttek tavaly, a kormány egy lendülettel messzire elhajította a költségvetési fegyelmet 2020-ban, majd idén is, és már megy az ígérgetés 2022-re. A pénzszórás káros hatásai még évekig velünk maradnak” – figyelmeztet a közgazdász.
Pogátsa Zoltán önmagában nem tartja drámainak az államadósság és a deficit növekedését. Szerinte válságban ez a helyes gazdaságpolitika. A költés szerkezetét azonban bőven lehet kritizálni. „Gazdaságvédelmi intézkedések ürügyén a kormányközeli vállalkozók kitömésével foglalkoztak, miközben a kis- és középvállalkozások és az elbocsátott emberek nagyon megszorultak. Sokkal szociálisabb és kkv-barátabb módon kellett volna költeni. Ugyanakkor a kétkulcsos adó visszavezetését meg kellene tartani – bár a kormány nem így hívja az adó-visszatérítést, ez az. Az ellenzék helyében ezt meglovagolnám, hiszen szociális megfontolásokból mégis csak kétkulcsos adót csináltak” – nógatja az ellenzéket a közgazdász.
Kihagyott ziccerek
Hogy miként lehetett volna jobb eredményt elérni? Pogátsa Zoltánnak a skandináv modell áll legközelebb a szívéhez, de egy jobboldali kormánytól – teszi hozzá – nem lehet elvárni, hogy szociáldemokrata-zöld programot valósítson meg. „Legalább azt csinálták volna, amit Matolcsy György ír rendszeresen, és az iparpolitikát, a technológiát, a humántőke-fejlesztést és az infrastruktúrát állítanák előtérbe. Miközben itt van életünk nagy lehetősége: a 2004 óta nemcsak a hazai tízmilliós, hanem a sokkal gazdagabb és nagyobb, félmilliárdos uniós piacra is szállíthatnának a cégeink, nem tudok olyan hazai, exportképes, magas hozzáadott értékű céget, ami kitörést érhetne el. És közben milyen szektorokat hozott helyzetbe a kormány? Kaszinók, kezdeti lépések a bankszektorban, hazai piacra és közbeszerzésekre szállító építőcégek” – sorolja a sovány eredményeket a közgazdász.
Másképp kellett volna a közpénzt felhasználni Csillag István szerint is. Kevesebb beton, több oktatás (megfizetett tanárok, jobb iskolák, magasabb követelmények), jobb minőségű egészségügyi szolgáltatások (magasabb nővér- és asszisztensbérek, jobb szervezettség, elektronikusan követhető betegutak, egészségügyi ismeretek oktatása).
A betonról a presztízsberuházások jutnak Bod Péter Ákos eszébe. Szerinte az államháztartás megcsapolásának és magánérdekekre fordításának következményei eleinte nem látszanak, mert a pénz elköltése, bárhogyan szerezték is, növeli a keresletet és megtolja a nemzeti jövedelmet.
De minden befektetés később fordul termőre, kivéve a presztízsberuházást, ami botrányosan nagy költséggel terheli meg a következő generációt. Öklüket rázzák majd az akkori fiatalok, miért hagyták rájuk ezeket a monstrumokat? – vetíti előre az egyetemi tanár.
Az Orbán-rezsim a saját politikai bázisát erősítette Csillag szerint is, miközben a gazdasági növekedés alapvető tényezőinek, az egészséges és képzett embereknek a számát nem növelte. Mindeközben felszámolta a társadalombiztosítást, így a polgárok a befizetésükért – amit azért vonnak le tőlük, hogy azt egészségügyi kezelésre vagy az időskori megélhetésre fordíthassák – már nem követelhetnek semmit. „Ha »fussa a Mészáros Lőrincek« kifizetése után, akkor lesz orvoslás vagy nyugdíj, ha nem, akkor nem.
A kormány a saját elitjének a gazdagodását szolgálta a betonra (stadionokra, túlárazott vasút- és útfejlesztésekre) költött ezermilliárdokkal ahelyett, hogy a gyors gazdasági növekedést és a polgárok jólétét tartotta volna szem előtt” – fogalmaz a közgazdász.
A volt tárcavezető szerint az egészségügy elhanyagolása miatt évente sokkal többen haltak meg, így kisebb volt a gazdasági teljesítmény növelésére képes egészséges népesség, gyengébb az oktatás minősége a rosszul fizetett pedagógusok pályaelhagyása miatt. Ezért alacsony a termelékenység, a jövedelemszint és az adófizető képesség, ezért termelődik újra a költségvetési hiány, miközben a szavazatvásárlásra fordított milliárdok miatt állandósult az ikerdeficit is, a költségvetés és a külső fizetési mérleg együttes hiánya.
Gömbölyödik az állam
A kormány intézkedéseinek súlyát értékelve Bod Péter Ákos kiemeli: a nemzeti jövedelmet nem a kormány termeli. Inkább fogyasztja, hiszen a bürokrácia pénzbe kerül, nem is kevésbe: a magyar GDP 9 százaléka az államapparátus működtetésére megy el. Az, hogy a gazdaság növekedésével szinte lépést tartott a kormányzat növekedése is, nem logikus és nem szükséges. A bővüléssel párhuzamosan erősen csökkennie kellene az államigazgatási kiadások és az állami bevételek hányadának” – bírálja a testes államot az egyetemi tanár. Szerinte a kormány továbbra is sokat adóztat. Nemcsak a 27 százalékos forgalmi adó brutálisan magas, mindeddig a munkajövedelmek adóékje is nagy volt; érdekes módon most, a választások előtt jött rá a kormányra az adómérséklés.
A velünk egy ligába tartozó egykori tervgazdaságok nagy többségében sokkal kisebb az állam által beszippantott és újraosztott pénz hányada.
Az egyetemi tanárnak a bőséges uniós alapok felhasználásával és ezzel összefüggésben a gazdaságfejlesztési felfogással is súlyos gondjai vannak. Szerinte a Fidesz és annak elnöke rossz következtetéseket vont le a 2008-as pénzügyi válságból, amikor a bankadóval, a visszaiparosítás jelszavával visszalépett egy már kifutó modellre.
„Harminc éve rendben volt, hogy a működő tőke a viszonylag képzett és viszonylag olcsó munkaerőre alapozva összeszerelő és alkatrészgyártó munkákat hozott ide. Ez önmagában jó, kellett, de ez idővel kevés lett, mert az innováció, a komoly értékalkotás nem ott történik, ahol összeszerelik az alkatrészeket. Időközben néhány más ország, így az észtek túlléptek az összeszerelőüzem-karakteren, és innovatívabb, információtechnológiára alapozó gazdaságot fejlesztenek” – érvel Bod.
A kormány eredményei között tartja számon az uniónak is megfelelő hatékonyabb adóztatást, és hogy tabukat megtörve sokakat visszaterelt a munkaerőpiacra, kiszorított a munkanélküli-segélyezés állapotából (persze, ha a gazdaság növekszik, teszi hozzá, akkor van hova visszamenniük az inaktívaknak), megnehezítette a korai nyugdíjba vonulást. A közmunka felfuttatásáról azonban vegyes a véleménye: máshol ezt a munkanélküliség-kezelés eszközének tekintik. Nálunk van ebben statisztikai ügyeskedés is, hiszen százezernyi embert helyeztek át a munkanélküliekből a foglalkoztatottak közé, tartalmilag vitathatóan.
A Nyugatra irányuló magyar gazdasági migráció százezreivel is javítják a munkaerőpiaci számokat.
Pogátsa Zoltán vitatja a munkahelyteremtés büszkén emlegetett eredményeit. A foglalkoztatásbővülésben 170 ezer munkahelyet uniós támogatás segített elő, idézi a KPMG korábbi elemzését, mintegy 300 ezer magyar dolgozik Nyugaton, és a csúcson 220 ezer közmunkást foglalkoztatott az állam – eszerint ténylegesen csupán 40-50 ezer új munkahely jött létre.
A magyar szarka
Az Orbán-kormányt, mondja Bod, az állami vagyonnal és erőforrásokkal való sajátos gazdálkodás jellemzi. „Ennek van egy etikai oldala – mondjuk ki világosan: lopnak. De ez érinti a gazdaság működését is: a túlárazott közbeszerzések és egyéb közpénzmegcsapolások csökkentik az innovatív, versenyképes vállalatok esélyét – érvel a közgazdász.
– A rengeteg elterelt pénz, oligarchavagyon részben adóparadicsomokba, luxusfogyasztásra folyik el, de szerinte lényegében bármire fel lehet használni. Az államon meggazdagodott kegyenc megtámadhat legálisan egy jól működő piaci céget. Megvehet magának lapot, tévét, esetleg pártot. De vajon tud-e demokratikusan működni az ország, ha közben tisztázatlan eredetű pénzekből egy szupergazdag réteg gyarapodik, amely nem az innovációban, nem a piaci versenyben, hanem szinte kizárólag az állami pénzek megcsapolásában tűnik ki? – hangzik a költői kérdés. Az állami újraelosztás magas szintje eleve nagy felületet ad a korrupciónak, hiszen minél több pénzt mozgat egy államhatalom, annál nagyobb a csábítás. A közbeszerzések értéke a GDP-nek mintegy 7 százalékára rúg, uniós statisztikák szerint a komolyabb tenderek 40 százalékában csak egyetlen jelölt indul. Ha azt is sejteni lehet, ki nyer, akkor másnak már pályázni sem érdemes. Nem csoda, hogy az állami beszerzések, beruházások irdatlanul megdrágulnak a végére. Ez a folyamat roppant sokba kerül, és lefojtja a versenyt.
A fiatalokat arrafelé tereli, hogy nem a tanulás, a vállalkozás, az innováció a nyerő, hanem a hatalomhoz dörgölőzés, mert az jobban fial. Ha az uram-bátyám világ normává válik, hogyan lesz abból versenyképes, innovatív társadalom? Vannak félelmeim, hogy ha az atyáskodó politikai attitűd végleg meggyökeresedik, akkor mit kezdünk majd az ebben felnőtt generációval, amikor új hozza a sors, hogy egészségesebb, versenyszellemű, nyitottabb korszak nyílik meg Magyarország előtt?”
