Aranka ritkán futott össze nyugdíjas korú szomszédasszonyával, mivel nagyon más volt az életritmusuk. De ha mégis, sosem mulasztották el megkérdezni, mi újság a családban, illetve, hogy rendben van-e minden az egészséggel?
Aranka nem szokott panaszkodni: végül is, még fiatal nő, férjjel, kisiskolás gyerekkel, van munkája, nincs hitele, miért is lenne panasza az életre?! Most azonban nem tudta magában tartani, hogy nagyon fáj az állkapcsa, az egyik fogára gyanakszik. Korábban volt már egy csúnya cisztája az ínyében, műtéttel távolították el, magas láza volt, és nagyon megkínlódott vele. Most is hasonlóan komoly dologtól tart.
Miután ezt megbeszélték, mindenki ment a maga dolgára.
A szomszédasszony, az egyébként jóakaratú, részvétteljes hölgy a lépcsőházban összefutott a postással. Alkalmanként pár szót ők is szoktak váltani. A postás „régi darab”, ismeri a ház valamennyi lakóját, így a szomszédasszony nem tudta megállni, el ne mondja: Aranka, tudja, az a kisgyerekes a másodikról, nagy bajban van. Magas a láza, az ínye odavan, a szájüregében rettenetes a fájdalom, az arcürege is veszélyeztetett, és ha már az arcüreg érintett, akkor hasonlóképpen a homloküreg is. Ezek az üregek már csak ilyenek, kapcsolatban állnak egymással. A postás egy kicsit sajnálkozott, majd ment tovább, sok levélre várt még a címzettje.
A postás felesége a közeli élelmiszerboltban dolgozott, pénztárosként. Az csak természetes, hogy a régi vevőket, különösen a napi szinten vásárlókat jól ismerte, sokakat név szerint is, közöttük Arankát. Megdöbbent, amikor a férjétől azt hallotta, annak a barátságos, közvetlen asszonykának az arcüreggyulladása átterjedt az agyára, ami feltételezi, hogy daganat lehet a háttérben. Pedig milyen kedves, nyájas asszonyka! A múltkor is mondta neki, hagyja csak, ha nincs aprója, azt a tíz forintot majd megadja máskor, mire fél órán belül visszaküldte az aprót a gyerekkel. Jaj, mi lesz még ebből!
A pénztáros hölgy egyik barátnője buszsofőr. Igen, igen, az egyetlen női sofőr a helyi járaton. Persze, hogy ismerte ő is Arankát. Egy ilyen kis községben mindenki ismer szinte mindenkit. Amikor a pénztáros hölgy buszozott hazafelé, természetesen szóba elegyedett a sofőrnővel. A szabályzat szigorúan tiltja a vezetővel való menet közbeni beszélgetést, na de ha valami igazán kényes témáról van szó, ki ügyel erre?! Vannak a szabályzatnál fontosabb dolgok is az életben.
Igaz ugyan, hogy a sofőrnő, amikor megtudta Arankáról, hogy daganatos beteg, majdnem beleszaladt a pirosba. A zebra előtt pedig – értesülvén róla, hogy kedves közös ismerősüket megműtötték, és már kemoterápiát kap – igen durván befékezett, aminek következtében két utas hanyatt esett. Na de ki gondol most ilyesmivel, ha nagy a baj?!
A sofőrnőnek férje nem, de számos barátnője volt, közöttük Aranka kisiskolás fiának tanítónője. Amikor legközelebb összefutottak egy kávéra – és ez hetente legalább kétszer megesett –, nem tudta megállni, el ne újságolja, a kisfiú anyukáját agydaganattal műtötték, kemoterápiát már kapott, de még sugárkezelés is vár rá. Már alig tud járni, és persze a haja is kihullott, remélhetőleg talál majd valami rendes parókát. Milyen veszteség is ez egy ilyen csinos asszonykának, ha elmegy a haja!
A tanítónő másnap szomorúan nézett Aranka amúgy folyton jó kedvű, virgonc kisfiára. Még gondolta is: szegény gyerek, nem tudja, mi vár rá, ha az anyukája nem éli túl a betegséget. Így, amikor szóba került a másnapi szülői értekezlet, mint egy mindenre odafigyelő, empatikus pedagógus, finoman jelezte Aranka kisfiának: anyukádat semmiképpen ne fáraszd, jöjjön be az apukád.
A kisfiú otthon elmondta, mit üzent a tanító néni, Aranka meg nem győzött csodálkozni. A férjét nem is ismerik az iskolában, üzletkötő, szinte csak a hétvégeken van otthon, akkor meg nem szoktak szülőit tartani.
Na, mindegy, majd tisztázza az okot, miért szeretne most a tanító néni a férjével találkozni, és nem vele.
Aranka a szülőire kissé késve érkezett. Magában restelkedett is miatta, de azért ez nem indokolta, hogy a tanító néni olyan nagy szemeket meresszen, amikor őt meglátta.
A pedagógus hölgy, amíg a szülőkhöz beszélt, néha részvétteljesen nézett rá, amit megint csak nem értett, és ezért, az összejövetel befejeztével, oda is ment hozzá. Meg akarta kérdezni, volt-e valami különös oka annak, hogy az értekezletre a férjét hívta be, nem pedig őt.
A tanítónő azonban szóhoz sem hagyta jutni. Nagyon-nagyon sajnálom, Aranka, kezdte. Hallottam, mi történt. Csak tartson ki, hiszen magának még felnevelendő gyermeke van. Igazán szép, hogy, az állapota ellenére, eljött a szülőire. Meg kell jegyeznem, a parókája igazán jól áll. Az árnyalata illik az arcához. Olyan természetes, hogy az ember azt hinné, valódi haj. Látom, kissé kipirult az arca, és zilált is, de hát megértem: a kezelések nagyon legyengítik, összetörik, szinte átalakítják az embert.
Aranka ekkor – pedig nem szokott ilyesmit csinálni –, rátette a kezét a tanító néni szájára. Hallgasson már el! Maga meg miket beszél?! Ez az igazi hajam. Zilált pedig azért vagyok, és azért késtem el – már elnézést is akartam kérni –, mivel edzeni voltam. A hét végi futóversenyen teljesíteni akarom a maratoni távot.
Még aznap délután kiderült, hogy jön az egyik bölcsességfoga. Kicsit nehezen bújik elő, azért érezte a fájdalmat, de az orvos azt javasolta, vegyen be fájdalomcsillapítót, és öblögesse gyakran. Nem kell hozzányúlni, majd rendbe jön magától…
