Csányi Sándor;interjú;színész;

2021-12-11 15:00:00

Egy színésznek jót tesz az apakomplexus

A színházhoz és a filmezéshez nem elég az alázat, kell hozzá némi csibészség is. Csányi Sándor színművész ezt már számos szerepben bizonyította: játszott léha csábítót, elszánt jegyellenőrt és korrupt főügyészt, az utóbbi időben pedig saját egyszemélyes vígjátékával, nyolc különböző szerepben áll a színpadra. A Hogyan értsük félre a nőket? a háromszázadik előadáshoz közeledik, és már készül a folytatása is.

– Az ezredforduló óta több mint negyven filmben játszott. Noha első nagy sikereként a Kontrollt emlegetik, az 2001-es I love Budapest is egészen remek volt.

– Pedig csomó hiba van benne, ahogy minden másban is. De a rendező, Incze Ágnes nagyon lelkes volt. Akárcsak Hámori Gabriella, aki a filmben a szerelmemet alakította. A forgatáson mindenki beledumált mindenki dolgába. Ma már nem tudnék így dolgozni, de ezt akkor élveztem.

– Emlékezetes a film vége, amikor Hámori Gabriellával egy autóban ülve felrepülnek a magasba. Mint a Grease zárójelenete, csak Budapesten.

– Azt a részt itt forgattuk a Terézvárosban, a Király utcában. Az autót Gabi vezette, aki jelenet közben szólt, hogy noha van jogsija, nem tud vezetni. Suhantunk az autók között, az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel meg dermedt csendben ültünk mellette. Csak néha szólalt meg egyikünk: Gabi, ez jobbkezes! Vigyázz, másik jobb!

– Melyik a legkedvesebb filmszerepe?

– A Kontroll, ami a legjobban megmaradt, és ami a leginkább kötődik hozzám. Ez volt az első nagy szerepem, ami az áttörést hozta. Nagy élmény volt együtt dolgozni a rendezővel, Antal Nimróddal. A másik kedvencem a Csak szex és más semmi. Azt ráadásul ugyanazon a nyáron forgattuk 2005-ben, mint a Rokonokat. Péntek éjjel fejeztük be a Csak szexet, szombaton már mentem próbálni, hétfőn meg kezdtem a negyvenöt napos forgatást Szabó Istvánnal. Akkor azt hittem, a Csak szex és más semmi nem lesz akkora siker, és a Rokonok lesz a nagy durranás. Aztán fordítva lett.

– Mi lehetett az oka?

– Nagyon meg akartam felelni Szabó Istvánnak. És van a tiszteletnek az a szintje, ami már inkább a félelemre hasonlít. Gobbi Hilda mondta, kilenc alázat nem ér fel egy kis csibészséggel. Kell a szerepléshez valami vagányság. És belőlem ez ott hiányzott. A forgatókönyv meg túl szabályos lett. Részletesen el akarta magyarázni, hogy a főhős milyen korrupciós ügyekbe keveredik, miközben ezt egy játékfilmben nem kell fejtegetni. A mozinézőket nem érdekli egy könyvelési tanfolyam. Az amerikai filmekben ezt elegánsan megoldják: egy montázsban a főhős aláírásokat hamisít, és már tudjuk, hogy a tilosban jár.

  

– Miért lett a másik kedvence a Csak szex és más semmi?

– Az a vicces, hogy abban nem erőlködtünk. Nem volt benne semmiféle görcs. Ez a rendezőnek, Goda Krisztinának és a partneremnek, Schell Juditnak köszönhető. Egyszerűen jó volt velük dolgozni. Engem inspirált Kriszta. Szokták kérdezni, van-e különbség női és férfi rendező között. És igazából nincs, mert Krisztának ugyanúgy meg akartam felelni, mint bármelyik rendezőnek. Egy pici apakomplexus amúgy sem árt a színésznek, hogy bizonyítson a rendezőnek, elnyerje a figyelmét, szeretetét.

– A saját karrierje mellett a fia­tal tehetségekre is odafigyel. Két éve a MeSeKő Alapítvánnyal közösen olyan fiataloknak segített, akik mélyszegénységben vagy állami gondozásban élnek, és az anyagi helyzetük nem engedte meg, hogy színiiskolába járjanak. Mi történt ezzel a projekttel?

– Akkoriban egy éven át jártam a Marczibányi Téri Művelődési Központba, hogy egy kis csapat fiatalt két-három órás foglalkozásokon készítsek fel a felvételire. Több százan jelentkeztek, az elvárás az volt, hogy legyen érettségijük, és legyenek elhivatottak a színházi élet iránt. Többek közt verseket és monológokat tanultunk. Volt egy srác, aki nagyon szenvedett a klasszikus darabokkal. Mikor vettünk egy monológot Az ügynök halálából, éreztem, hogy valami nem stimmel. Kérdeztem is tőle: mi a baj? Mire mondja: nem érti, hol van ebben az ügynök? Mondom neki: ő a főszereplő. Mire ő: hát, ebben a darabban egy ügynök sincs. Akkor jöttem rá, hogy ő a sztoriban a James Bondot keresi. Így megegyeztünk abban, hogy legközelebb olyan szöveget hoz, amiről úgy érzi, igazán közel áll hozzá. Kérdezte, bármiből lehet? Mondom, bármiből. Erre hozott egy monológot a Rocky 5-ből. Mondjuk, azt jól mondta.

– Mit tanított a fiataloknak a színjátszásról?

– Amit magam is megtanultam az élettől. Én például négyszer jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mire bejutottam.

A felvételiken pedig szintén monológokat kellett mondani. Akkoriban a kaposvári Csiky Gergely Színházban statisztáltam, így hát kértem segítséget a társaimtól, hogy ők miként mondanák el az adott szövegeket. Begyakoroltuk, hogy mikor üljek le, mikor álljak fel, de az egész egyszerűen nem működött. Három éven át próbálkoztam ezzel a módszerrel.

– Mi hozott végül eredményt?

– A negyedik alkalommal Ascher Tamás éppen Kaposváron rendezett, akkor tőle kértem segítséget. Leültünk a színészház nappalijában, és ő kérte, hogy mondjam el azt a Petri-verset, amit kiválasztottam. Kiálltam a szoba közepére, és mondtam ahogy jött belőlem. Rengeteg kiabá­lással, komoly önimádattal. Még jónak is éreztem! Amikor vége lett, Ascher megkérdezte: te, figyelj már, érted azt, amiről beszélsz? Aztán szóról szóra végigelemezte a verset. Olyan volt, mint amikor egy krimit megfejtenek a film végén. Hirtelen minden világossá vált. A verset ekkor újra elkezdtem mondani, de Ascher megállított. Azt mondta, nem érdekli, hogy játszom el, a lényeg az, hogy értsem, amit előadok. Ez felszabadítóan hatott rám. Hiszen ha értem a verset, akkor onnantól fogva úgy mondom el, ahogy akarom.

– Milyen tanácsot adna a mai ­fiatal színészeknek?

– Hogy szeressenek játszani. De aki tehetséges, annak ezt úgysem kell magyarázni. Azt látom, hogy ez a generáció már tudatosabb, mint mi voltunk. Sokkal több önbizalmuk van. A szakma lényege azonban nem változik. A színésznek a játék valódi öröm kell, hogy legyen. Szokták is mondani: olyan hangszert válassz, amivel nem gond a gyakorlás. Hisz napi tíz-tizenkét órát dolgozni akkor is nehéz, ha élvezi az ember. Ha pedig nem élvezed, akkor belekeseredsz. Az meg olyan, mintha nem is lettél volna a darabban. Bárki, aki visszagondol egy előadásra, valójában két-három színészre emlékszik. Minél kevésbé volt jó valaki, annál gyorsabban halványul az emléke.

– Mondana példát olyanra, akit jónak tart?

– Sok színész van, akit én már akkor elfelejtek, miközben nézem. És ez nem csak azon múlik, kinek mekkora szerep jut. Simán elfelejtek főszereplőket, miközben egy-egy epizódszereplő örökre megmarad. Ilyen például Thuróczy Szabolcs. Akármit csinál, mindig öröm nézni. A Titkaink című Pintér Béla-darabban például egy borzalmasan rosszkedvű, Kádár-kori pincért alakít, aki mindenért megharagszik. Az alakítása eszembe juttatta, hogy gyerekként a szocializmusban apámékkal akármelyik étterembe mentünk, a pincérek mindig rosszkedvűek voltak. Ugyanezt éreztem a nézőtéren is. Amikor a darabban valaki a fagyi mellé egy pohár vizet is kér, már féltem, hogy a pincér mindjárt nyakon vágja.

– Volt SZFE-s hallgatóként mit gondol az egyetem körül kialakult helyzetről?

– Életem legklasszabb négy évét az SZFE falai között töltöttem, ezért elfogult vagyok a volt taná­raimmal. Zsámbéki Gábor, Máté Gábor, Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsótér Sándor, Hegedűs D. Géza és a többi tanár, mind ott voltak az épületben reggeltől estig. Amikor ugyanis délután leadták az órájukat, és elmentek játszani, utána még éjjel visszajöttek próbálni. Ezekért az éjszakai pluszpróbákért természetesen egyetlen tanár sem kapott egy fillért sem. Másfelől ez egy befogadó közeg volt. Senki nem nézte, nem kérdezte, hogy ki hova szavaz, ki jobboldali, ki baloldali. 2020 őszén szerintem a legfőbb probléma az volt, hogy nem alakult ki párbeszéd az egyetem vezetősége és a kurató­rium között.

– Tervezi, hogy a jövőben további tehetséges fiataloknak is segít?

– Idén már nem hirdettem meg a felkészítő tanfolyamot. Egyrészt időközben megszületett a második gyerekünk (Tenki Réka színésznővel – a szerk.), a hétvégéim meg kiesnek, mert a fellépéseim miatt sokat utazom. Másrészt türelmetlen vagyok ahhoz, hogy jó tanár legyek. A kollégáimmal is türelmetlen vagyok, és nagyjából mindenkivel.

– Pokorny Liával közös nagy fia most tizennyolc éves. Ő is színésznek készül?

– Nem, ő zeneszerző akar lenni. Ebben viszont nem tudom segíteni. Nekem totál botfülem van. Persze azért hallgatunk együtt Kispált, Bereményit, meg mutatok neki dalszövegeket. Én annak is örülök, hogy tizennyolc évesen már elolvasta a Bűn és bűnhődést meg az Anna Kareninát. Ezekről nagyon jó beszélgetni. Ha ugyanis megkérdezünk bárkit, hogy együtt tud-e érezni egy fiatalemberrel, aki megölt két nőt, akkor szinte mindenki azt mondja, hogy nem. Én is így voltam ezzel. Aztán elkezdtem olvasni Dosztojevszkij regényét, és ahogy megismertem a főhőst, egyre kevésbé tudtam felette ítélkezni. Vagyis nem gyűlöltem meg, miközben elítéltem a tettét. A művészet erre képes megtanítani. Persze lényeges pont a történetben, hogy Raszkolnyikov idővel feladja magát és vállalja a büntetést a tettéért.

– Egy ideje egyedül lép a színpadra, a Hogyan értsük félre a nőket? című, egyszemélyes vígjátékával járja az országot. Milyen a darab fogadtatása?

– Szeretik a nézők, hisz a saját párkapcsolati problémáikat látják meg benne, azt, hogy milyen nehezen értik meg egymást férfiak és nők. A produkció nevettet, oldja a feszültséget. December 31-én lesz a háromszázadik előadásom a MOM Kulturális Központban. A legjobb az egészben, hogy én építhettem fel a műsort. Korábban a színházban az zavart, hogy nem lehetett szabadon azt csinálni, amit akarok. Woody Allennek mondták anno, biztos háromszor nehezebb lehet írni, rendezni és játszani egy filmet. Mire ő azt mondta: háromszor könnyebb. Nem kell sem a forgatókönyvíróval, sem a rendezővel összeveszni. Az előadásomnak lesz második része is, a címe: Hogyan neveljünk rosszul gyereket?

– Miért épp erről ír darabot?

– Mivel erre az életben remek példák vannak. Milyen furcsa, hogy sokan azt hiszik, a gyereknevelés összeköt, miközben az első két évben pont, hogy elválasztja a szülőket. A férj és a feleség nem alszik, felborul az életvitelük, a kapcsolatuk is. Tehát aki csak azért akar gyereket, hogy megoldja a házasságát, biztosan rossz úton jár. A válások nagy része is a gyerek első évében történik, mert a nő elfárad a nevelésben, míg a férfi nem mesélheti el a munkában szerzett élményeit.

– A felesége, Tenki Réka is részt vesz az írásban?

– Ha azt kérdezi, hogy az ide­geimre megy-e, akkor igen. A viccet félretéve, Réka jó kvintesszenciája a nőnek. Egyszerre humoros, szellemes, okos és nőies. És nagyon szerethető. A darab tele lesz az ő mondataival.

– Hogy érzi, a pandémia a színházat vagy a filmezést sújtotta inkább?

– A színházat nem igazán. Lekopogom, még mindig tele vannak a nézőterek. Reklámra persze többet kell költeni. Én a mozi helyzetét látom problémásnak. Az emberek megszokták ebben a másfél évben, hogy havi pár ezer forintos előfizetésért tetemes mennyiségű filmet és sorozatot nézhetnek HD-minőségben. Ezek után kétséges, mi lesz a mozik sorsa.