A felelősség tologatása (Fizessenek a gazdagok!), a felmelegedés tagadása (Nocsak, esik a hó!) és az energiaárak megvuduzása (El e kezekkel a rezsicsökkentéstől!) hármasoltári ostobaságából egy is elég lehet ahhoz, hogy a Föld roppant kellemetlen hely legyen – előbb, mint amikorra az asztrofizika kijelölte az élhetőség határát. A vonakodókat cáfolja, hogy – akár érezzük, akár nem – a glóbusz 150 országánál gazdagabbak a magyarok is, és az elmúlt évtizedekben éltük meg kétezer év legforróbb nyarait. És lehet ugyan kőbe vésni a rezsit, de a természet (és a piac) valósága hajlamos felülírni a választónak kedveskedő árképzést. Belátás és szolidaritás nélkül csak rövid távokon (vö. néhány kormányzati ciklus...) van esélyünk a békés létezésre.
A kék szarka (latinul: Cyanopica cyanus) megosztja szűkölködő fajtársaival a lisztféreglakomát, a víziló partra segíti a mocsárba ragadt zebracsikót. Együttérzőek lehetnek az állatok is, de a reflexeiket inkább a túlélés farkastörvényei uralják. A szolidaritás a „teremtés koronájának” a találmánya. Csak az ember képes felismerni a globális válságokat és csak az ember tudná visszafogni a fogyasztását és társadalmasítani a tudását a szegényebbek javára. Az emberiség mégsem képes nagyobb lemondásra azon a lankadt világnapi mondáson túl, hogy a „Földet unokáinktól kaptuk kölcsön”.
Nyom az ökológiai láb
Az elmúlt évtizedben 1,09 Celsius fokkal nőtt a légkör hőmérséklete az ipari forradalom előtti időszakhoz képest. Ez példátlan. És nem azt jelenti, hogy egy nyári napon 30 helyett 31,09 fokig szökik a higanyszál – az egyszeri felmelegedés-tagadó talán így spekulál. Vagy mint Donald John Trump ingatlanbefektető, aki öt évvel ezelőtt az olajban gazdag Észak-Dakotában így korteskedett a fosszilis-szavazatokért: „a klímaegyezmény árt az amerikai vállalatoknak, és a globális felmelegedés átverés.” A későbbi (és immár egykori) elnök akkor megígérte a kilépést a párizsi klímaegyezményből (maximum 1,5 Celsius-fokos melegedés 2050-ig), és ezt be is tartotta. Ez év augusztusában is felkacaghatott floridai pálmái alatt, amikor az ENSZ ismét megkongatta a vészharangot: 2 fokos emelkedés veszélybe sodorja a mezőgazdaságot és így az emberi létezést. Az unokáinkét, akik még láthatják a századvégre jelzett 2,7 fokos többletet.
Idehaza sem fenyegeti kormányzati éleslátás a klímakrízist. Csak a bagatellizálás megy: Hoppál Péter cinizmusa szerint „a felmelegedés jegyében szakad a hó Magyarországon”, Kövér László úgy véli, a média agymosása miatt tartják a németek a bevándorlásnál nagyobb gondnak a klímaváltozást. Gulyás Gergely pedig gond nélkül „beteg kisgyereknek” nevezte Greta Thunberget. Hasonszőrű republikánusoknak szúrt oda nemrég Glasgow-ban Barack Obama, aki szerint ellenfelei pártpolitikai kérdéssé változtatták a klímaváltozás ügyét. Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök is kapott a fejére, mivel „veszélyes mértékben nem érzékelik” a bajt.
A klímavédelem elsősorban a politikán múlik, aminek hajlamot kellene mutatni a változtatásra – így látja Perger András, a Greenpeace Magyarország klíma- és energiakampány-felelőse. Először is nem árt elismerni a felelősséget, és viselni a következményeket. Az ENSZ húsz éve létező alapjába, amiből a gazdag nyugati országok finanszírozzák a szegény, fejlődő és a klímaváltozás miatt súlyosan érintett országok projektjeit, az Egyesült Államok most először, Glasgow-ban tett bele forrásokat. Szavakban megvan szolidaritás az ENSZ-ben, de a gyakorlat nehézkes.
„A magyar kormányzati politika is azt mondja, ne mi fizessünk, hanem a gazdagok és a szennyezők. Ez rossz üzenet. Egyfelől, a klíma- és ökológiai válság mindannyiunkat érint, közös érdekünk, hogy cselekedjünk. Másfelől, kik a nagy szennyezők? A Mátrai Erőművet vagy a MOL-t nem soroljuk ezek közé?” – kérdezi Perger András.
"Két éve kommunikációs szempontból fontos lett, hogy a kormány mennyire zöld, de a valós cselekvés messze nem áll összefüggésben az imázs-alkotással. A kibocsátások 2013-2014 óta ismét növekvő pályán vannak. Az a narratíva, hogy mi, magyarok szegények vagyunk, és nem tehetünk a klímaváltozásról, nem igaz. Nem gondolom, hogy hátradőlhetnénk, hogy csinálja más. A cselekvés jól felfogott érdekünk, hiszen a Kárpát-medence azon területek közé tartozik Európában, amelyeket súlyosabban érint a klímaváltozás. Mi itt, a globális Nyugaton és Északon jelentős mértékben hozzájárultunk a CO2-kibocsátáshoz. Léteznek területi különbségek, mindenütt vannak szegények, akik kevésbé terhelik a környezetet. Összességében mellbevágóak az arányok: globálisan a legvagyonosabb egy százalék több, mint kétszer annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint az alsó 50 százalék.”
Perger András szerint mindegy, hogy narancssárga a kormányzásunk, zöld vagy piros, az a legkevesebb, amit az új német kormány tűzött ki célként. A Zöldek részvételével megalakult kabinetben csúcsminisztérium felel a klímavédelemért, és minden törvényjavaslatnak „klímaellenőrzésen” kell átmennie. A magyar kormány családpolitikájával környezetvédelmi szakemberként nincs gondja, de azzal már igen, hogy úgy adnak pénzt nagy, hétszemélyes autókra, hogy nem kalkulálnak a környezeti hatásokkal, és hogy ezeknek a járműveknek a kivezetését 2028-ban el kell kezdeni. Fontos a GDP-növekedés, de miért csak ez lebeg a szemünk előtt? Az ilyen gondolkodásmód miatt tartunk itt – dohog a környezetmérnök.
Végtelen növekedés: vége
A környezet vészes terhelése jórészt a GDP-fétis számlájára írható. De a növekedés véges erőforrásokkal, a területhasználat, a szén-dioxid-kibocsátás korlátai között nem lehet végtelen. Erre mutatott rá félszáz éve a nem-növekedés-mozgalom, amely elszakadna az olyan kényszerpályáktól, ahol a növekedés összenő a foglalkoztatottsággal, s ezáltal a megélhetéssel. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem docense szerint a növekedés mítosza csak egy társadalmi konstrukció, közös emberi megértés, akár a pénz, a jó élet, a demokrácia és a munka.
„A növekedés régen talán hozott jólétet és fel tudta emelni a rosszabb helyzetűeket, de ez ma már biztosan nem így van: a kényszerek súlyosan növelik az egyenlőtlenségeket. Ha nincsenek társadalmi előnyök és még a környezet állapota is romlik, akkor a rendszerből érdemes kivenni a kényszert. Erre persze minden főáramú közgazdász felkiált, hogy ha nincs növekedés, akkor munka sincs, összeomlik a gazdaság és jön a recesszió. De a nem-növekedés nem azt mondja, hogy kezdjünk el csökkenni – az ugyanúgy értelmetlenség volna, mint az önmagáért való növekedés –, hanem hogy vegyük el a növekedéstől a központi szerepet a gazdasági folyamatokban” – magyarázza az elmélet kutatója. A megoldás a „jóllét”, amely nem lép túl a Föld eltartóképességén.
„Van egy inflexiós pont a gazdasági jólét és az ember által megélt jóllét görbéjén, ami után az anyagi javak már nem teremtenek nagyobb elégedettséget. Újra kell definiálnunk, mi a jó élet, és látni fogjuk, hogy ez megteremthető más típusú növekedéssel és kisebb környezeti terheléssel is. Ebben persze kőkemény elosztási kérdésekkel és szolidaritás-deficittel szembesülünk. Pedig a vagyonosok ugyanúgy veszíthetnek a féktelen fogyasztással, a természet radikális reakcióival. A változás anyagi transzfereket is kíván: valakinek le kell mondani a magánrepülőgépéről, másnak az olcsó banánról. Persze, ne azokat zöldítsük, akik szegények, hiszen ők beleférnek az ökológiai lábnyomukba. Ott kell belenyúlni a rendszerbe, ahol szétválik a szubjektív jóllét és az anyagi jólét" – magyarázza Köves Alexandra. "Ma olcsó munkaerővel és környezeti erőforrásokkal vagy humbug pénzügyi folyamatokkal lehet csak egy forintból kettőt csinálni bármilyen befektetéssel. De az egy forintos nyereségből 85 fillér néhány embert gazdagít. Az is hozzájárulna a jólléthez, ha kevesebbet dolgoznánk, rögtön nem kellene annyira pörgetni a növekedést.”
A közjósító találmány
Az emberek annak hisznek (olykor annak sem), amit a szemükkel látnak, ezért segíthetne, ha létezne nagyban működő modell a nem-növekedésre. „Nem gondolhatjuk, hogy egyszer csak megjelenik egy politikus, és létrehoz egy új megértést, egy nem-növekedő rendszert. Helyi szinteken azért már vannak új szemléletű polgármesterek, és olyan nemzeti politikusok is – Új-Zéland, Skócia, Izland női miniszterelnökei –, akik a gazdasági növekedés mindenhatóságán túllépő jólléti gazdaságban gondolkodnak (well-beeing economics). Mert ma a »nagy büdös semmire« is képesek vagyunk azt mondani, hogy igen, ez ér valamit. Azok a folyamatok, amelyekben nulla érték van, át fognak alakulni. De hogy elég gyorsan haladunk-e ahhoz, hogy békés maradjon az anyagi javak transzfere a világban?” – a közgazdász szerint is ez a kérdés.
A fogyasztásban, úgy tűnik, visszatérünk a járvány előtti szintre, mondja Köves Alexandra, de közben fontos felismerések is történtek. Erősödött a szolidaritás, megértettük, hogy az embertől emberig dolgozók a legfontosabbak: az ápolók, orvosok, óvónők, tanárok, futárok, gazdálkodók és az élelmiszerlánc más szereplői. „A társadalom igyekszik a szőnyeg alá söpörni a problémákat, de örök optimista vagyok: az emberiség képes lesz felismerni az összefüggéseket”.
Például azt, hogy a növekedés gazdaságai azért is torzultak el és váltak egyenlőtlenné, mert a technológiai fejlődéssel létrejöttek a „győztes mindent visz”- piacok. „Az innovációk, találmányok haszna néhány helyre koncentrálódik, miközben a felfedezésekbe az emberiség előző generációinak a tudása is belekerült. A technológia az emberiség javát szolgálhatná, ha hajlandóak volnánk lemondani az olyan hülyeségekről, hogy »aki nem dolgozik, ne is egyék«, és nem-dolgozásnak gondoljuk a gyereknevelést, az otthonápolást, az élelmiszer-önellátást, a háztartás vezetését is. A robotizáció felfogható volna úgy is, mint a civilizáció csodálatos eredménye, ideje volna lefordítani ezt az emberiség előnyére. Ha nem tesszük, akkor a társadalom nemcsak környezetileg fogja kicsinálni magát, hanem gazdaságilag is, mert ez a folyamat még a felvevőpiacot is felzabálja. Lehet, hogy épp a nagy techcégek fogják először azt mondani, hogy mégiscsak kellene feltétel nélküli alapjuttatást adni mindenkinek.”
Csoda a szurdokban
„Az emberek jólléte a közösség luxusán is múlik” – idézi Köves Alexandra George Monbiot-t. A környezetvédelmi és politikai aktivista szerint a jólléthez való hozzáférést közösségi megéléseken keresztül lehet megteremteni élhető demokratikus közeggel, jól működő egészségüggyel, befogadó oktatási rendszerrel, sokszínű kultúrával. „A globális környezeti, gazdasági, egészségügyi és társadalmi válság mellett megélünk egy ötödiket is, a képviseleti demokráciáét. Ezen csak az segíthet, ha részvételi, deliberatív módszereket vezetünk be. Izland a 2008-as válság után elégelte meg a képviseleti demokrácia elégtelen működését, és elindította a világ egyik legnagyobb és legklasszabb részvételi nemzetgyűlését, ahol együtt rakták össze az alkotmányt. Másutt részvételi költségvetés, állampolgári tanács működik. A gazdasági és a politikai hatalom erős összefonódása miatt egy ideig nehéz lesz kemény kollektív döntéseket meghozni.”
Közben „a természet hihetetlenül jó döntésekre képes” – magyarázta Monbiot az „újravadonosítás” fogalmát egy előadásában, példaként említve, ahogy a farkasok az 1995-ös visszatelepítésük után megváltoztatták a folyókat a Yellowstone parkban. A durván elszaporodott őzek egyrészt visszasírták az ezt megelőző hetven évet, majd rögtön ezután menekülőre fogták. A kopárra legelt völgyek, szurdokok idővel kivirultak, a fák hatalmasra nőttek, megállították az eróziót, visszaköltöztek a madarak, a hódok, akik a farkasokhoz hasonlóan az ökoszisztéma mérnökei. Vidrák, halak, kacsák, hüllők, kétéltűek telepedtek meg. Ez a „trofikus kaszkád”, a tápláléklánc csúcsától az aljáig haladó ökológiai folyamat, a természet öngyógyítása.
A természet az embert is képes meggyógyítani, már csak az a kérdés: életmódváltással vagy műtéttel – a magas globális hővel járó exitus is gyógyulás lenne, de nem tudnánk neki felhőtlenül örülni.
