Miért állt be segédápolónak?
A hétköznapokban elméleti munkát végzek, nem találkozom közvetlenül beteggel, nem praktizálok. Nem is volt bátorságom ahhoz, hogy most beálljak egy Covid-osztályra orvosi munkát végezni. De vírusfertőzöttek ellátása nem is igazi orvosi munka: nincs célzott terápia, a beteg gyógyítása sokkal inkább ápolási feladat. A harmadik érvem az volt, hogy bánt az orvosok bérének egyoldalú emelése, nem lett volna szabad a kormánynak éppen a Covid idején az ápolókat cserben hagyni. Ezért, ha úgy tetszik demonstratívan, szolidaritásból jelentkeztem segédápolónak.
Milyen napi feladatokat kap?
Ha megkérnek, infúziót cserélek, vagy tisztába teszem a beteget, ebédet, gyógyszert osztok, ágyat húzok. Ha az orvos megkér, akkor mintát veszek, vagy kisebb beavatkozásoknál segédkezek. Ha bármilyen teendő akad a beteg körül, akkor én ott megpróbálok az első sorban állni.
Zavarja, hogy orvosként, akár ön adhatna utasítást, viszont ezt most nem teheti?
Olykor-olykor igen. Előfordult, hogy rászólnék egy kollégára, mert nem megfelelően viselkedik, nem illően beszél valakivel. Kérdéses az is, hogy egy-egy ilyen szituációban mennyire léphetek ki az önkéntes segédápolói szerepemből. Eddig sikerült, hogy nem teszem meg. Annak ellenére, hogy 20-30 éve dolgozom a magyar egészségügyben, egy nővérnek, vagy egy fiatal orvosnak gőze sincs, hogy én ki vagyok. Nem is érdekli, és nem is akarja megnyitni nagyon a maga zárt világát. Egyszerűen csak dolgozunk.
Az sem zavaró, hogy mondjuk egy sokkal tapasztalatlanabb, szakmailag felkészületlenebb fiataltól kap utasítást?
Nem, de mondok példát: a minap vita alakult, hogy ki öltözzön be egy mintavételhez. Pont ott voltam, és mondtam, hogy én megcsinálom. Az egyik nővér erre jelezte, ezt orvosnak kell csinálnia. Mondtam semmi baj, vállalom a kockázatot. Az orvosok ettől hálásak lettek és később sokkal kedvesebben beszélgettek velem.
Tudták, hogy egyébként ön orvos?
- Nem. De a lényeg az, hogy abban a nagyon kiélezett helyzetben lett egy pillanat, amikor külső kényszer nélkül oldódhatott meg egy probléma. Az orvos folytathatta azt tovább, amiben éppen benne volt, nekem meg nem okozott gondot magamra húzni a védőfelszerelést és foglalkozni a beteggel. Van lehetőségem meglátni, ha egy beteg zavarttá válik, mert aznap még nem jutott elég folyadékhoz. Éppen a minap történt, hogy egy idősebb hölgy kezét lekötötték, hogy az infúziót ne rántsa ki, azt is láttam, hogy nincs jól. Megitattam és figyeltem, amint lefolyt az infúzió, föloldottam a kezét, odakészítettem mellé a megtöltött poharát. Többször is visszanéztem rá, itattam. Délutánra rendeződött a folyadékháztartása, elmúlt a zavartsága, teljesen kitisztult a tudata. Még el is beszélgettünk. Ha én nem vagyok ott önkéntesként, ez a hölgy lehet, hogy még súlyosabb állapotba kerül és meghal. Az osztályon dolgozó két nővér, aki már belefásult a munkájába, mert száz éve ezt csinálja, rohangál a betegek között, nem veszi észre azt, amit én megláttam, kicsit ráérősebben szemlélődve. Az a kis plusz, hogy ott voltam, segített valakin.
Bukott már le valaki előtt azzal, hogy valójában kicsit többet tud, mint egy segédnővér?
Az ápolási igazgatót meglepte az állandó nyüzsgésem, hogy minden feladatot azonnal vállalok. Megkérdezte a nevem, majd rákeresett és leült velem beszélgetni. Nagyon őszintén és jót beszélgettünk.
Tudott önnek újat mondani a rendszerről?
Igen sok mindent, például, azt, miként élte meg, hogy éppen a Covid miatt egy osztályos főnővérből hirtelen ápolási igazgató lett. Mindez mennyire teher, és egyben büszkeség számára. Milyen készségeket kellett mozgósítania, hogy ebből a változásból a lehető legtöbbet hozhassa ki a kórháza, a betegei és a maga számára. Hogyan kellett átlépnie a korlátait, hogy a kórházi osztály kisüzeméből kilépve hirtelen több száz beteg és ápolónő sorsáért felelős. Számomra ez a beszélgetés fölért egy menedzseri mesterkurzussal. Más: a fiatal, a Covid-osztályra vezényelt, teljesen más pályára indult orvosokkal beszélgetni arról, hogy mennyire feszíti őket ez a járvány. Hiába csökken napról-napra most a betegszám, még mindig nem engedik őket vissza a saját osztályukra, a szakterületükre. Zavarja őket, hogy nem foglalkozhat az eredeti betegeivel, miközben az itteni munkába nincs sok önállóság, kreativitás, szakmai fejlődési lehetőség. Ezek nagyon fontos problémák, és most ezekben a kaotikus időkben, nincs lehetőség a kibeszélésre, az ilyen feszültségek oldására.
Miközben a kórházakban a vírussal küzdenek, a háttérben folyik valamiféle átalakítás is az egészségügyben. Mit lát, illetve mit helyesel ebből az egészségügyi menedzser?
A járványkezelés örve alatt valóban zajlik egyfajta átalakítás, vannak kifejezetten jó irányok is benne, ilyen az ellátás egyidejű centralizálása megyei kórházakba, és a közben történő decentralizált, lakosság közeli ellátások megerősítésének vágya is. Jó ötletnek gondolom azt a törekvést is, hogy a háziorvosok praxisközösségeket alakítva szervezzék meg egy-egy területen a pácienseik gondozását. A gyakorlatban viszont úgy veszem észre, hogy a háziorvosok egyszerűen nem tudják és nem is akarják megérteni a praxisközösségbeli működés lényegét, továbbra is úgy dolgoznak, mint mielőtt plusz finanszírozást kaptak volna azért, hogy változtassanak. Pedig annak éppen az a lényege, hogy több orvos megosztja egymás között a betegeket a feladatokat, és őket számos egészségügyi szakdolgozó segíti. Így van krónikus beteg ellátást menedzselő szakdolgozó, aki odafigyel az 5 praxis összes cukorbeteg, van aki prevenciós edukációs munkát végez, sőt mondjuk egy ilyen praxis közösség életébe még a helyi gyógyszerész is besegít a gyógyszeres terápia betartására. Ehhez plusz források kellenek, világos hatáskörök, felelősségek, és nem oldható meg egyik napról a másikra. Ezért azt már kevésbé gondolom helyesnek, ami tipikus magyaros megoldás, hogy az OKFŐ és a háziorvosok is egymással összekacsintva, és csak papíron megvalósítva zajlik mindez. Ez a frusztráltságon kívül, máshova nem vezet. De nem lehet a magyar egészségügyről anélkül beszélni, hogy ne emlékeznénk meg milyen esélyegyenlőtlenség van akár a jövedelmekben, akár a területi ellátásban. Tudjuk azt is, hogy rengeteg beteg ellátatlan. De hogy miként lehet rávenni az ágazat egyre elcsigázottabb dolgozóit, hogy közre működjenek egy valódi változásban – most ez a feladat!
Milyen terv bontakozik ki az eddig megismerhető lépésekből?
Mint említettem: látszik egyfajta központosítás és ezzel egyidejűleg az ellátásszervezés delegálása a megyei kórházakba. Ennek végrehajtása azért sem zökkenőmentes, mert az átalakítást vezénylők nem vonták be a hazai szakembereket, a saját területükhöz értőket a tervezésbe. Ehelyett egy külső
magáncéget a Boston Consulting Group-ot, egy stratégiai tanácsadó szervezetet bízott meg a feladattal a belügyminiszter. Majd az általuk letett javaslatot elzárta, titkosította. Aki nem paranoiás, abban is felvetődik, hogy csak azért lehetett így, mert valami nagyon kemény lépésre készülnek, és ahhoz nem akarnak se szakmai, se egészségpolitikai ellenállást. Szakmailag mindannyian tudjuk és tisztában vagyunk vele, hogy a közfinanszírozott ellátást kell erősíteni Magyarországon, és mérsékelni a társadalmi egyenlőtlenséget, valamint növelni a hatékonyságot. Azzal is tisztában vagyunk, hogy mindezt ennyi orvosból, ennyi pénzből csak úgy lehet megoldani, ha koncentráljuk és jobban szervezzük az ellátásokat, és növeljük a transzparenciát. Minden más eseteben marad a maszatolás vele az egyenlőtlenség, az ellátatlanság.
Azaz a polgároknak el kell fogadniuk, ha kezeltetni akarják a betegségeiket, utazniuk kell?
Inkább utazzon a beteg a speciális ellátásért, minthogy ne jusson hozzá egyáltalán, vagy olyan helyen jusson hozzá, ahol kevés gyakorlattal, vagy nem megfelelő eszközökkel végzik azt. Ugyanakkor azzal, hogy egy szlogennel meghirdetik, hogy erősítik a háziorvosi rendszert, de nem tesznek mellé erős érdekeltséget, amivel tényleg csapattá lehetne szervezni a most még egymástól elszigetelten működő szereplőket, még nem történt semmi. Az orvosi béremelés kevésbé tudatos eleme a mostani kormány reformjának: ott egyszerűen csak megijedtek, hogy a járvány közepén az orvosok fellázadnak. De ha már költöttek rá, akkor rögtön kértek is valamit: ne keverjék a magánmagánpraxist az államival. Ez aztán valamiért a gyakorlatban nem is sikerült. Ennek eredménye, hogy a Covid-járvány közben az orvosok elveszették motivációjukat a betegek ellátására, és így sok helyen ellátási szűkösséget okozva az állami ellátásban. Annak dacára is, hogy a miniszterelnök 2018-ban kijelentette, hogy a magán- és a közegészségügyet szét kell választani. Ehhez képest 2020-2021-ben olyan mértékű erősödését és fejlődését látjuk a magánegészségügynek, mint még soha. Ha rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ez is volt a szándék. Hiszen megjelentek az egészségügyben az oligarchák, akik már nem tudják hová tenni a pénzüket, és itt is profitot akarnak. Ha meg egyszerűen csak naiv vagyok, akkor azt mondom, hogy mindez az elhamarkodott és a hibás döntések eredménye. Ez a rendszer további kettészakadását okozza. A válság rávilágított, hogy a közfinanszírozott rendszerek fejlesztése mennyire fontos.
Milyen következményei lesznek annak, hogy ez az átalakítás mind szakmai, mind beteg oldaláról felhasználói kontroll nélkül zajlik?
- Ma reggel csak két barátom szólt, hogy fogalma sincs, hová menjen ellátásért, de naponta hív valaki, hogy tudnék-e segíteni, hogy valamely hozzátartozója megkapja, és ha igen hol, a rákterápiáját, csípőprotézisét, az infúzióját vagy egyéb kezelését. Ezek súlyos, a rendszer működésképtelenségéről árulkodó tünetek, amikor a beteg elveszve érzi magát, nincs aki végig vigye a rendszerben. A magánszolgáltatói szektor ezt a krízist fölismerte, széles körben kínálja a szolgáltatásait. Aki életben akar maradni, vagy súlyos betegsége mellett elviselhető életminőséget szeretne és van pénze, az fizet. A többiek meg idő előtt megrokkannak, próbálják tűrni a fájdalmaikat míg tart a reményük, hogy egyszer sorra kerülhetnek. Másrészről, aki fizetőképes, ezért választhatta a magánellátót, az sem jár sokkal jobban. Mert ez a szektor nem nyújt teljes körű szolgáltatásokat, csak olyanokat, amelyeken profit van, és nincs átfogó minőségbiztosítás, transzparencia az egész rendszer részeként. Így előfordulhat, hogy bármely komolyabb beavatkozás elvégzése után - hiába fizetett a beteg az eredeti műtétért egy komolyabb összeget–, végül az állami rendszerben fog kikötni, amennyiben bárminemű komplikációja keletkezik.
