Mennyire végleges, ezt kérdezték tőlem a legtöbben az ünnepek alatt. Mármint ez a bécsiség. A kiköltözés. A hátat fordítás. Ilyenkor mindig mosolygok magamban, hiszen érdemes lenne számba venni, hogy az elmúlt pár év, a járvány természete hány döntésünket írta át, napolta el, alakította át, és tette a miénk helyére a maga végleges döntéseit. Mi pedig, akik azt hittük, hogy mindent uralunk már ezen a világon, sőt a virtuális világokban is, kicsit visszább csúsztunk néhány évtizedet, századot, amikor az alkalmazkodás jelentette a túlélés zálogát. És visszatért a babonák régi ereje is, csak másként hívják, összeesküvés-elméleteknek. Bár valami azt súgja, hogy ez sosem tűnt el egészen, mert amint csökken a tudás iránti lelkesedés, a bizalom, előbújnak a babonák. Ilyenkor sokan szeretik lekapcsolni a felvilágosodás égve hagyott lámpásait, mert imádnak botorkálni az újkori fél- vagy teljes homályban.
Ezt persze sosem mondom, a karácsonyi ebéd nem bírna el ennyi okoskodást, a halászlé és a töltött káposzta közti résben másféle gondolatok lustálkodnak – bólogatok, hümmögök. Persze értem, hogy mi mozog a kérdés mélyén. Vajon hiányzik-e nekünk az, amit gyűjtőnéven Magyarországnak hívnak? Végleg ráléptünk a labancosodás, külföldiesedés útjára? Hamarosan már csak sznobok módjára, affektáló akcentussal tekintünk majd vissza? Nagyon sok minden hiányzik. A mozi, az elcsípett beszélgetések a zsúfolt buszon, a színház zsongása előadás előtt, látszólag céltalan böngészés a könyvesboltban, a megmerítkezés ebben a kicsit mindig zaklatott, a közönyt csak hírből ismerő városban. Hiányzik a nyelv, a közeg, a kultúra. Mindaz, ami a fent említett homályt sosem hagyja teljesen besötétülni.
Mindaz viszont, amit a politikai Magyarországgal írhatnék le, továbbra is ugyanúgy taszít. Mint már mondtam, nálam elérte azt a jelenlegi berendezkedés, amit akarhatott: a majdnem teljes apátiát. Persze ehhez kellett az is, hogy nem látom az esetleges ellenzéki győzelem utáni építkezést, legtöbbször pusztán a revans vágyát érzékelem. Persze én is azt vallom, hogy valódi elszámoltatás nélkül nem is érdemes belevágni, de jó lenne látni, hogy mi lenne ezen túl, hogyan lehetne lebontani azt a masszív konglomerátumot, azt a meddőhányót, ami itt marad a nyakunkon, és mi kerül a helyére. Mert egy szimpatikusabb, karcsúbb, színesebb meddőhányóval nem sokat érünk.
Holott már az igényeimből is sokat engedtem. Már messze nem arra vágyom, hogy olyan kormány legyen hatalmon, amely világnézetében, értékválasztásaiban hozzám igazodik, már az is elég lenne, ha engedné levegőhöz jutni azokat is, akikkel nem ért egyet, akikben nem lát potenciális szavazókat. Ám a többségben tényleg csak a revans vak indulatát érzem, és nehezen vagyok meggyőzhető arról, hogy ez miért lenne más, igazabb, jobb annál a gyűlöletnél, ami most van, most árad a hatalom felől azok iránt, akik nem ők. A lánc végét sem látni így, azt az önmérsékletet, higgadt magabiztosságot, ami mindezt megállítja, és kihúz minket ebből a lefelé tartó spirálból. Tudom, hogy mindez naivitás, és a politikát javarészt a realitások, a lehetőségek maximális kihasználása élteti.
Úgy képzeltem, hogy egy bizonyos kor után, a bölcsesség súlya alatt én is fogékonyabb leszek a realitások iránt, sőt: maga a bölcsesség is ez lesz, a realitások menti gondolkodás. De pont fordítva történik, jövőre rákanyarodom az ötvenes éveimre, és azt veszem észre, hogy naivitások és illúziók éltetnek. Már nem a barlang falára vetülő árnyak érdekelnek, hanem a fény. Még ha el is vakít, amikor szembefordulunk vele, még ha őrültnek is tartanak a barlang homályát kedvelők. Jó lenne most Szókratészt körbevezetni a ma díszletei között, vajon látna-e különbséget a mostani világunk és a görög türannia között? A modernitást csupán csillogó paravánnak látná, amely minden cirkusznál és gladiátorjátéknál jobban fedi el a lényeget? Mennyire tűnne számunkra habókos vénembernek, aki olyan avítt kifejezésekkel dobálózik, mint az erény vagy az idea?
Jövőre persze eldől, hogy maradunk-e a realitások szorításában, vagy teszünk egy lépést az illúziók felé. És mentjük, ami menthető. Javítjuk, ami javítható. Mondanám, hogy számomra a bécsiség is átmenet, puszta várakozás arra, hogy itthon nyíljon más lehetőség a begubózáson és a bekkelésen túl. De ennél mélyebb a nyúl ürege, és mélyebb a bennem dolgozó kiábrándulás. Nem, ez nem sértettség, és nem is duzzogás. Pusztán annak félelme, hogy kiveszett belőlünk az, amit naivan országépítésnek nevezhetnék. Csak a lehetőségek kihasználását, a nyersanyagaink – legyen az szellemi és materiális – mohó felélését látom. A nejem egy lépéssel előrébb tart, benne majdhogynem végleg megérett a szakítás gondolata. Én még érzek olyan szálakat, amelyek itt tartanak. Viszont kezdem úgy nézni ezt a „politikai harcot”, mint valamilyen egzotikus akváriumot, amelyben furcsa halak keringenek. Valahol még irigylem is azokat, akik jóllakottan hevernek a homokos aljban és azt sem bánják, ha már soha nem emelkednek a felszínre.
És mindennél jobban drukkolok annak, hogy ne nekem legyen igazam.
