Egy dél-kelet-ázsiai útikönyvről, egy thaiföldi utazásról írni, ahogy a múlt héten tettem, egyben az akkori élmények felidézését is jelenti. A közép-európai télből megérkezni a bangkoki 35 fokos melegbe, majd egy kis trópusi, kókuszpálmákkal teli szigetre, ahol mindenki ráér, senkinek nem sietős, és mindenki mosolygós, kedves, ahol nem értik a rosszkedved okát, s minden utcasarkon vehetsz az ott örökké érő, jégbe hűtött görögdinnye szeletekből, hogy felfrissítsd magad. A trópusi utazás idillje ugyanakkor óhatatlanul utal a kontrasztjára: a pesti tél depressziójára, a helyben maradásra, az utazás lehetetlenségére. Korábban már idéztem Kertész Imre Jegyzőkönyvét, aki persze egészen más kontextusban, de az utazás és helyben maradás, a szabadság és a rabság metafizikáját fejti ki elbeszélésében: „Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem?”
E sötét, nyomasztó világ leírásával, amely mégis az otthont jelenti számomra, először Franz Kafka (1883-1924) műveiben találkoztam. Elsőként Az átváltozás című elbeszélését olvastam, 13-14 éves koromban, nővérem gimnáziumi első osztályos irodalmi szöveggyűjteményében. A szó szoros értelmében rabul ejtett Gregor Samsa idegen, abszurd, ugyanakkor nagyon is ismerős világa. Kafka több írásának is az utazás lehetetlensége a témája, az egyik kedvencem, amely ma is állandóan ott motoszkál agyam hátsó nyúlványaiban, az „Add föl!” című szöveg (Franz Kafka: Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, 1973), amelyet most teljes terjedelmében idemásolok:
„Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal később van már, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtől megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendőr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tőle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
– Tőlem akarod megtudni az utat?
– Igen – mondtam –, mert magam nem találom.
– Add föl, add föl! – mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.” (Tandori Dezső fordítása)
A másik ilyen A szomszéd falu című, még rövidebb írás: „Az élet megdöbbentően rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy – eltekintve a szerencsétlen véletlenektől – még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.” (Gáli József fordítása)
Borbély Szilárd (1963-2014) írja posztumusz, Kafka fia című regényében (Jelenkor, 2021): „Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Valójában nem is regény ez, és nem is játszódik sehol. Nem beszél el eseményeket úgy, ahogy a regények szoktak történetet elbeszélni, csak ahhoz szeretne hasonlítani. Utazásokról szól igazából. Kafka utazásáról, aki nem azonos Kafkával. Vagyis az egy helyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás.”