Éber alvás. Évekig nem is tudja az ember, mi az, gyerekkorában, ha leteszi a fejét, már alszik is, alig várja ki a Benedek Elek-mese végét, hiszen úgyis tudja, jól végződik majd minden, az elrabolt királykisasszonyt visszalopják a sárkánytól, meglesz a fele királyság, vagy talán az egész is, Kondás Jankó trónra ül, megeresztik minden hordóban a csapot, „lesz hejehuja, lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.” Kamaszkorban aztán már itt-ott felüti fejét a gonosz kis ördög, leginkább a reménytelen szerelem arcát öltve magára. Olyankor képes az ember hajnali kettőkor is a holdat bámulni, azon merengeni, talán ha nagyobb szempillákkal áldotta volna meg a sors, őt is gyakrabban hívnák el moziba, de aztán elmúlik ez is, vagy azért, mert megoldódik a moziba járás is egyszer csak, vagy azért, mert újabb dilemmák jönnek, amik már kevesebb fejfájást okoznak, meg aztán nagy úr a rutin, az erősebb szívdobogást is könnyebb úgy elcsitítani.
Születik aztán gyermek, pár napos csecsemőként már olyan a hangja, mint a sarkon beforduló tűzoltóautónak, s nem is restelli kiereszteni azt, mintha egészen a csillagokig fel szeretné küldeni kódolatlan üzenetét. Később ugyan tompulnak a hangok, de mintha ezzel arányosan élesedne az anyai fül, elég egy másfajta szusszanás, pár másodpercnyi elakadás a tejjel csordult békés horkolásban, amit persze ebben a korban semmiképpen nem neveznénk ekképp, de jobb szót nem találunk rá. Nem múlik el ez évekig, minden szokatlan zörej, nyikkanás, pittyenés mintha a fülünk mellett hallatszana, akkor is, ha két szobával vagyunk arrébb. Majd eljön egy újabb szakasz, s a csend lesz nyugtalanító, azt figyeljük, koppannak-e már a léptek a lépcsőházban, zörren-e kulcs, s jött, ahogy megígérte, vagy menjünk utána, bele az éjszakába, már ha pontosan tudnánk, merre jár.
Nyugalmi időszak következik aztán, ugyanolyan neszekkel, ugyanolyan zörejekkel, hozzászokunk, alszunk mint a bunda, egészen addig, míg kölyökkutyákat nem telepítünk a nappaliba. Akkor aztán visszaáll a hajdani szokás rutinja, fülünk újból kiélesedik, elég egy nyöszörgés hajnali fél háromkor, hogy úgy üljünk fel az ágyban, mintha máris húzni kellene a harisnyát, fülelünk, mi történik vajon odakint, álmában vakkantott, s akkor még visszadőlhetünk kicsit, vagy lassan kelni fog mind, éhes, követelődző hangokkal töltve be a teret, ahová ki kell botorkálunk majd pizsamában, mamuszban, kerülve majd törölve pisitócsát; félig becsukott szemmel kiporciózzuk a beáztatott táppépet, tűrjük, hogy apró fogak mardolásszák a bokánkat, visszatereljük, amelyik kiszökött, megsimogatjuk azt, amelyik állhatatosan ül, majd továbbra is még félig kómában felöntjük az újabb adag tápot meleg vízzel, hogy három óra elteltével, amikor újból kelni kell, kéznél legyen megint. Ismerősöknek nem panaszkodunk, táskás szemeinket udvariasan észre sem veszik, s finoman figyelmeztetnek, ha fordítva vettük fel a kardigánt, vagy mellégomboltuk az inget. Egyszer elmúlik ez is, most még az gondoljuk, hiányozni sem fog, de ebben persze egészen biztosan tévedünk.